Az elkövetkező másodpercek eseménye mind Álmost, mind Korvint váratlanul érte. Barnabás a parancs hallatára elszürkült, szeme kidülledt, torkát hörgés hagyta el. Tenyerét a mellkasához szorította, felsőteste enyhén előredőlt. Nem kapott levegőt.

– A kanapéra! – Korvin tettre készen felpattant. – Gyorsan!

Közös munkával lefektették a levegő után kapkodó, halálra rémült arcú Barnabást. Álmos egy díszpárnát tuszkolt a feje alá, amitől az könnyebben lélegzett.

– Mi a baja, uram?

– Szerintem pánikroham. Nem kellett volna arra utasítanom, hogy vetkőzzön le. Apám mondja ugyanezt, amikor egy jó kis kínzókamrázásra készül. Valószínűleg ezzel kapcsolta össze, és ijedt meg – hallatszott a felelet. – Maradj itt vele, talán úgy hamarabb lenyugszik, ha én nem vagyok itt. Beszélj hozzá, bátorítsd, nyugtasd meg. Meg kell várni amíg elmúlik, ezt sajnos nem lehet siettetni.

Korvin, ahogy azt ígérte, elhagyta a nappalit, magukra hagyva a két fiút. Álmos úgy helyezkedett el a kanapén, hogy foghassa barátja kezét, amíg az le nem nyugszik. Azt az egyetlen testrészt simogatta, cirógatta, becézgette, amin nem volt egy szem karcolás sem – az arcát. Beleborzolt a hajába, csókokat nyomott az orcájára, kedves, biztató szavakat suttogott neki.

A roham kisvártatva elérte a tetőpontját. Barnabás belemarkolt a karjába, tépett körme bevágott a drága öltöny felsőbe. Mellkasa őrült tempóban emelkedett és süllyedt le-fel, sípolva szedte a levegőt. Teste görcsbe rándult, arcát hideg verejték lepte el, szemében páni halálfélelem tükröződött.

– Itt vagyok veled – biztatta őt Álmos. Föléje hajolt, homlokát a másikéhoz szorította. – Itt vagy velünk biztonságban, nem érhet semmi baj. Az uramnak esze ágában sincs azt csinálnia, amiket az a szörnyeteg művel veled.

Barnabás érthetetlenül nyöszörgött valamit. Olyasmit vett ki belőle, hogy „ne hagyj el". Válaszul erre szorosan átölelte, fejét a vállába fúrta.

– Nem hagylak el.

Gazdája így, egymáshoz tapadva talált rájuk. Mögötte egy nyugdíjas évei felé közeledő, erősen kopaszodó, pápaszemes férfi haladt. Azonnal felismerte benne a háziorvost. Felállt a kanapéról, tered engedett neki, hogy az megvizsgálhassa a beteget.

– Igazad van, Korvin. Ez pánikroham. Jól teszed, hogy kivárjátok, amíg lecseng.

– Meddig tart még?

– Már túl van a nehezén. – A háziorvos bekukkantott a rózsaszín póló nyakkivágása alá. Homloka sötét felhőbe borult. – Vigyük be egy olyan szobába, ahol rendesen meg tudom vizsgálni! Gondolom, nem akarod, hogy összekoszolódjon itt minden.

Korvin úgy kalkulált, hogy Barnabásnak a vizsgálatot követően alapos pihenésre lesz szüksége, ezért nem a földszinti betegszobába, ami eleve poros volt, hanem szolgája alagsori hálószobájába vitték le. A betonágy matracán műanyag fóliát terítettek szét, a takarót, párnát és a macikat eltették az útból. Óvatosan vetkőztették le a még mindig nehezen lélegző és reszkető rabszolgáról.

A ruha alól egy lepedőcsíkokba tekert test bukkant elő. A rongyos anyagon több helyen is átütött a gennyes, véres váladék. Ezt látva Álmos gyomra erős liftezésbe kezdett, szája elé kapta a kezét. Eszébe jutottak a karambol rémképei, heves fejrázásokkal igyekezett őket elűzni magától.

– Menj ki! – szólt rá Korvin. – Nem neked való ez a látvány.

Kezét hátratette, kihúzta magát, fejét határozottan előreszegte. Urára nézett.

– Szeretnék itt maradni, uram – felelte. – Kérem, engedje meg! Ha esetleg rosszul lennék, akkor elmegyek innen.

Korvin bólintott egyet. A sarokba parancsolta, hogy ne zavarja a szobában járó-kelőket, onnan figyelhette az eseményeket. Az egyik, nagyobbik maciját is odadobta neki, amit hálásan szorított magához.

Émelyítő szag töltötte meg a szobát, ahogy kerültek le egymásról a textilcsík rétegek. Álmos kinyitotta a pinceablakot, az ajtót is szélesre tárta. Friss levegővel telt meg a tüdeje, megkönnyebbülten szippantott jó nagyokat. A kötszernek használt koszos rongyokat félig behunyt szemmel, alig odanézve felszedte a laminált parkettáról és egy nejlon zacskóba gyömöszölte. Könyörtelenül kihajította a szoba elé.

Barnabás meztelenül hevert az ágyon.

– Te jószagú... – mormolta az orvos.

Szavakkal leírhatatlan látvány tárult eléjük. A test merő seb és vágás volt: hol ököl, nadrágszíj, pálca, hol meg korbács okozta sérülések tarkították. Több helyen is késsel bevésett szavakat fedezett fel, a homoszexuális szónak igen széles skálájú szinonima szótára lett belőle.

– Látom, előkerült a szike – horkantotta Korvin elsötétült ábrázattal. – Pedig apám azt csak egy év elteltével szokta.

– Túl sok a nyílt seb – mondta az orvos. – Összevarrod, vagy csináljam én?

– Majd én megcsinálom, mint ahogy a múltkor is. Mondtam már, nem akarom, hogy a szakértő öltéseket látva apám rájöjjön, hogy Ön itt járt.

Korvin leült az ágy mellé egy székre, és az orvossal közösen munkához láttott. Az előbbi lefertőtlenítette a sebek környékét, fájdalomcsillapító injekciókat adott be, az utóbbi pedig szorgalmasan, meglepő ügyességgel varrogatta őket össze. A korábbi eszmecseréből Álmos rájött, gazdája nem először tart tűt a kezében.

Nyugtató ide-oda, nem bírta tovább. Az egyik szakadt sebből előbukkanó friss vér látványára a hasára szorította kezét, előregörnyedve beszaladt a fürdőszobába, és a vécékagyló fölé hajolt. Az orvos behúzta utána a tolóajtót, amiért hálát adott az égnek. Örült, hogy nem kell a többiek füle hallatára kiürítenie a gyomrát.

Falfehér arccal, csapzott hajjal és verejtékező homlokkal somfordált vissza a szobába. Gazdája tekintetét elkapva alázatosan bólintott egyet. Magához vette maciját, a szobából kifelé felkapta a lepedőcsíkokat tartalmazó zacskót, és kivitte őket az udvaron álló kukákhoz. Visszament, egy hokedlit tett a hátsó bejárathoz a nehéz vasajtó mellé. Onnan figyelemmel tudta kísérni, ha valaki elhagyja a szobáját.

Plüssmaciját szorongatva, térdét felhúzva kuporgott a hokedlin. Szeme előtt újra és újra lejátszódtak a hálószobájában történtek, képtelen volt kiverni szívszerelmének szétroncsolódott testének látványát a fejéből. Mégis, miért jó ez DeFrásznak? Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen? Micsoda elborultság kell ahhoz, hogy valaki élvezze ezt a mértékű kínzást?

Telefonját előhúzta zsebéből, egyik kedvenc zongorafelvételét, apja és anyja kétkezesét indította el rajta. A mobilt az ajtó melletti pinceablak párkányára tette, a hangszóró halkan szólt, ellazulva hallgatta. A fejhallgatóját még mindig nem kapta vissza, nem merte hangosabbra tenni.

Mit tehetne? Pénze nincsen, nem tudja kiváltani barátját. Saját magát nem ajánlhatja fel cserére, gazdája a világért sem engedné ki őt a karmai közül. Márton atyát hetek óta próbálja elérni, hasztalanul. Fogalma sincs, mennyi pénzt gyűlt össze a nevére. Talán azzal a kevéssel is, amit eddig összekalapoztak, van esélye a Frontnak alkudoznia DeFrásszal? Tennie kell valamit, nem ülhet ölbe tett kézzel. Másnap, amíg gazdája az irodában dolgozik, megpróbálja az alapítványt telefonon felhívni, úgy talán tud  beszélni az atyával.

Mennyi ideig marad még Barnabás életben? Bele se mert gondolni a válaszba.

Korvin egy doboz cigivel a kezében kijött hozzá a hátsó bejárathoz. Fertőtlenítő szagot árasztott magából, de nem sokáig, mert rágyújtott egy szálra, és hátát a pincefalnak döntötte. Mélyen letüdőzte a füstöt, mielőtt kifújta volna.

– Rohadtul utálom, hogy nekem kell apám után feltakarítani – krákogta. – Hogy baszódjon meg!

A plüsst a hokedlin hagyva Álmos odalépett hozzá. Arcát az izmos felkarba fúrta, szorosan át is ölelte. Mélyen beszívta magába a cigifüsstel keveredett parfümillatot.

– Mi az, nem elég a macid?

Korvin a piszkálódás ellenére nem szólt rá, hagyta, hogy szolgája nála keressen vigaszt. Egy másodikra is rágyújtott, csendben, gondolataiba merülve cigizett.

– Uram, én ezt nem bírom tovább nézni! Hogy Barni így szenved, ilyen igazságtalanul! Kérem, tegyen valamit!

– Csak annyi telik tőlem, hogy maxmiálisan a gondját viselem, amíg itt van.

– Kérem! – Álmos könyörgően felnézett gazdája arcába. – Kérem, csináljon valamit! Vegye meg, vágassa le róla a nyakörvét, vagy mit tudom én! Ez így nem mehet tovább!

– Ne kezdd megint! – szólt rá figyelmeztetően Korvin. – Ezt már egy csomószor megbeszéltük .

Az égő cigiszál lassan a végére járt, Álmos könnyes szemmel figyelte a füstök táncoló útját. Felszöktek egészen a földszintig, ott egy szellő felkapta őket, és eltűntek a fűszálak között.  A délutáni nap sugara halvány fényeket vetett oda, ahol ők ketten álltak.

– Nagyjából sikerült összevarrnom a barátodat –mondta egy kis idő elteltével Korvin. –Egy rakás helyen elhaltak az idegek, ott nem érez semmit. Ahol meg igen, oda érzéstelenítő kellett, most rendesen ki lett ütve velük. 

– Mit mondott az orvos, uram? Mennyire rossz a helyzet?

– Elég szar. A hajszín változás miatt autoimmun betegségre gyanakszik. Vett vért, elküldi a laborba. Még ha beteg is, nem fogjuk tudni kezeltetni, apám nem engedi ki a házból. Legfeljebb gyógyszereket tud felírni a három hétre, amíg itt van.

– És... – Álmos torka összeszorult. A legnehezebb kérdést készült feltenni, noha csontjaiban érezte a választ. – Meddig lesz még életben, uram?

– Ha egy évet még megél a barátod, az kész csoda lesz.

Fejét ismét a felkarba fúrta. Korvin megragadta őt, és a mellkasához húzta. Egyik kezével szoros ölelésben tartotta, míg a másikkal tovább cigizett. Álmost beborította a füst, hirtelen vágy támadt benne egy slukk után. Felpislantott a  mellényről.

– Kérhetnék én is egyet, uram?

Nagy meglepetésére gazdája odanyújtotta neki a dobozt. Kibontakozott az ölelésből, hálás szavak kíséretében kivett magának egy szált. Öngyújtót is kapott mellé.

– Hol tanultál meg te így cigizni? – kérdezte csodálkozva Korvin, ahogy elnézte, hogyan tüdőzi le. Nem köhögött fel egyszer sem. – Sose mondtad, hogy tudsz!

Mesélésbe kezdett. Elmondta, hogyan hozták létre és építették fel a kiképzőben a csempész útvonalat Barnabással, hogyan szervezték be a többieket, milyen nehézségeket kellet megoldaniuk, mire olajozottan működött az egész hálózat. Gazdája érdeklődve hallgatta, néha elismerő pillantásokat vetett rá. Mire mindezeket elmesélte, a cigi a végére ért, cipője talpával eltaposta.

– Pedig olyan kis ártatlan nyuszikának tűntél, amikor megvettelek – csóválta a fejét Korvin. – Ha ott akkor azt mondják nekem, hogy egy nagy csibész vagy, kiröhögöm az illetőt.

Álmos szája sarka megrándult. Szeretett volna kommentárt fűzni ura megjegyzéséhez, azonban a háziorvos bukkant fel a vasajtónál, és félbeszakítva ezzel a meghitt beszélgetést.

– Készen vagyok – mondta. – A receptek az éjjeliszekrényen vannak, váltsd ki minél előbb. Kéne valami, amire az infúziót rá lehet akasztani. Édesanyád infúziós állványa megvan még?

– Fent van a szobájában, majd lehozom.

– Rendben. – Az orvos szeme megakadt a hokedlira hajított cigis dobozon. Mintha csak az övé lenne, vett magának is egy szálat, és rágyújtott. – Nem szoktam cigizni, de most szükségem van rá ez után a kölyök után. Remélem, nem haragszol.

– Semmi gond. Mi is így vagyunk ezzel.

A háziorvos szemügyre vette a tulajdonosa mellett álló Álmost, tetőtől talpig végigmérte. Szája szélén egy fáradt mosoly jelent meg.

– Üdítő látvány a szolgád – fordult Korvinhoz. – Sikeresen felhízlaltad, ennek örülök. Minden rendben van vele?

– Igen. Napi ötször kell ennie, csak így sikerült normál súlyra hízlalni. Bár, most hogy elnézem, ideje lenne ennek véget vetni, még dagadt disznó lesz belőle. Álmos – fordult hozzá Korvin –, ezentúl napi háromszor eszel. Ha éhes vagy, ehetsz, de örülnék neki, ha minél elöbb át tudnál állni.

–Ahogy parancsolja, uram. 

A doktor halkan felnevetett.

– Tudtad, hogy ez a gyerek egyszer beállított hozzám a rendelőbe? Megkérdezte, mit kell tennie a porallergiád miatt.

– Nem, nem tudtam. – Korvin hangjába némi csodálkozás vegyült. Ritkaságszámba menő, meleg tekintettel jutalmazta szolgáját. – Mikor volt ez?

– Nem sokkal azután, hogy megvetted – felelte az orvos. Cigije a végére ért, eltaposta. Arca ismét komollyá vált. – Biztos vagy benne, hogy ne tegyek feljelentést a rendőrségen?

– Ha megteszi ezt a lépést, a srácnak annyi.

Korvin tovább magyarázott a háziorvosnak, amíg kikísérte a szolgálati autóhoz. Előtte még hátraszólt Álmosnak, hogy elugrik a patikába gyógyszerekért, addig lássa el a barátját.

Engedelmeskedett. Megmelegítette a maradék levest, megetette vele a fájdalomcsillapítóktól kába Barnabást. Az üres tálat félretéve nedves ronggyal tisztára törölgette az arcát, majd frissen kimosott pizsamát húzott fel rá, igyekezett nem a nyaktól talpig tartó gézkötések sokaságára tekinteni. Vízhatlan gumilepedőt húzott fel a matracra, tiszta ágyneműt vett elő. A párnát felrázta, a takaróval pedig jól bebugyolálta.

Beszélgetni szeretett volna vele, de az mindvégig a fal felé fordította a fejét.

Korvin egy infúziós állvánnyal és gyógyszeres papírzacskóval a kezében tért vissza. A szatyrot az éjjeliszekrényre rakta, kivett belőle egy vénakanült, amit gyakorlott mozdulatokkal szúrt Barnabás kézfejére. Le is ragasztotta, hogy ne mozduljon el. Rákötötte az infúziót, a tasakot pedig az állványra akasztotta.

– Álmos majd kiszedi, ha lecsepegett – mondta. – A kanül az viszont marad. Ne vedd ki!

– Igenis, uram.

– Itt vannak a gyógyszerek, amiket a doki felírt. – Korvin a papírzacskóból kivett néhány doboz gyógyszert. Az egyikből kinyomott egy fehér pirulát. – Álmos, egy...

Nem jutott a mondat végére, mert Barnabás felkiáltott:

– Ne, kérem! Ne adjon altatót!

– Ez nem altató – próbálta őt nyugtatni Korvin. A dobozt visszatette az éjjeliszekrényre, kezével lefogta a vadul hadonászó fiút. – Nyugodj le!

Nem akart lenyugodni. A kanül veszélyesen elmozdult, ahogy így kapálódzott, Korvinnak erőszakosan a matracra kellett őt nyomnia.

– Álmos! A nyakkendőmet!

A parancsnak engedelmeskedve kioldotta gazdája nyakkendőjét, majd annak egyik végét Barnabás csuklójára, másik végét pedig az ágy oldalába rejtett lánckarikához kötötte. Másik kezét pedig a saját nyakkendőjével kötötte ki az ágy másik oldalára ugyanígy eljárva. Korvin kivett a zacskóból egy üvegfiolát, feltöltött vele egy injekciót, és benyomta a fiú vénájába.

– Nem akartam most felhasználni – mormogta bosszúsan. – Nem hagyott nekem más választást.

Barnabás a kötések ellenére továbbra is rángatózott, ki akarta magát szabadítani. Ha olyan erőben lett volna, mint Álmos, simán letépte volna magáról. Gyenge, kiéhezett fizikumával nem jutott semmire, és az injekció hatására, amit Korvin beadott neki, feje hosszú percek küzdelme után oldalra bukkant. Ájult álomba merült.

Álmos ledöbbenve állt tulajdonosa mögött. Gallérja hanyagul lelógott, nem fogta a nyakkendő szorítása, kibukott alóla fém nyakörve.

– Egy pár óráig most nyugton lesz – mondta neki Korvin. – Ha felébredt, add be neki a gyógyszereket! Talán, ha te csinálod, nem csap ekkora hisztit.

– Mit adott be neki, uram? Hogy így kidőlt tőle?

– Szedálószer, aminek nyugtató, görcsoldó, valamint altató hatása van. – Korvin felállt a szék mellől. – A biztonság kedvéért írta fel a doki, hátha lesz még pánikroham, vagy valami hasonló.

Kimentek a pinceszobából. Álmos még visszanézett a válla fölött, rá a kikötözött, békésen szuszogó Barnabásra, majd becsukta maga mögött az ajtót. Három lépés távolságban követte gazdáját, agyában ide-oda kergették egymást a gondolatok. Észre sem vette, hogy a férfi megáll a lépcsőfordulóban, csak akkor ocsúdott fel, amikor az a falhoz nyomta, a két karja közé zárva úgy, hogy esélye sem volt kicsusszannia közülük.

– Most szépen elmondod, hogy mi a franc ez az altató dolog – mondta neki ellentmondást nem tűrően. – Az egy dolog, hogy te bekattansz tőle, azzal még elboldogulok. Azzal már nem, hogy a barátocskád is hasonlót produkál.

Ez a váratlan támadás kizökkentette. A szélrózsa minden irányába szétszaladt gondolatait lasszóval kellett visszaterelnie a helyükre.

– Uram, ez...

Amíg töprengett, kezével öntudatlanul ura mellényével babrált. Ujjait végigfuttatta a fekete szöveten, majd megállapodott a gombok egyikén, azt kezdte el morzsolgatni. Korvin nem szólt rá.

– A kiképzőben – kezdett bele a mesélésbe. Szeme valahova a pincefal egyik pontjára révedt, nem messze ura válla fölött. – Heti rendszerességgel kapott valaki altatót. Legtöbbször szombaton, a vacsora alatt tette le az őr a fehér pirulát a kiszemelt áldozat tányérjára. Nem volt mese, be kellett venni. Mert ha nem, akkor erőszakkal tömték beléd az őrök, mindenki szeme láttára.

Rövid másodpercekre elhallgatott. Egy másik ponot keresett a falon, amit nézhetne.

– Azt, aki altatót kapott, éjjel elvitték az őrök. Senki nem tudta, hova. Volt, hogy másnap reggel már köztünk volt a hálóteremben, de olyan is előfordult, hogy csak napok múlva engedték vissza. A legrosszabb az egészben az volt, hogy senki nem emlékezett rá, mi történt azalatt, míg az altató hatása tartott. Amikor bekerültem, azt hittem, a rosszalkodókat büntetik ezzel, de aztán, amikor az egyik srác, aki csillagos ötös volt engedelmességből, megkapta...

Álmos gazdája szemébe nézett.

– Volt, akit véresre vertek, míg másnak a haja szála sem görbült. Volt, aki egyeltalán nem tért vissza, hiába vártunk rá napokig. Emlékszik Noelre, uram? Akivel a mekiben beszélgettem?

– Igen.

– Ő se tért vissza. Azt hittük, meghalt.

– Az őröket nem kérdeztétek? Hogy hova tűnt?

– Dehogynem, uram. – Álmoson borzongás futott végig az emlék hatására. Fázósan összehúzta magát. – Rájátszottak a félelmeinkre.

– Egy sima altató nem tart napokig – jegyezte meg Korvin. – Nem hinném, hogy itt egy patikában kapható gyógyszerről van szó, már ha az volt egyeltalán, amit kaptatok.

– Az őrök azt mondták, altató. Nem vontuk kétségbe, mert attól tényleg elaludt az, aki bevette. Barnit is, ha ő kapta, alig tudtam felébreszteni. Vagy vice versa, ha én kaptam.

– Azt mondtad, sebesülésekkel tértetek vissza. Volt olyan, hogy... Hogyan is mondjam... – Korvin zavartan keresgélte a szavakat –, hogyan az ánuszotok vérzett? Vagy sebes volt?

– Volt – bólintott Álmos. – Nálam konkrétan nem, de Barninál sokszor. Minket előszeretettel altatóztak a többiekhez képest.

– Javíts ki ha tévedek, de én úgy emlékszem, az aukción a barátod adatlapján az szerepelt, hogy ő már nem szűz.

– Így van, uram.

– A rohadt életbe – szitkozódott Korvin. – Itt valami nincs rendben. Megkérem Robit, hogy nézzen utána.

Korvin állta a szavát. Alighogy felértek a földszintre, dolgára parancsolta szolgáját, ő maga pedig felhívta a nyomozóját, és új megbízatást adott neki.