A szünetet beálltával a bíró visszavonult a neki kialakított irodába, hogy átgondolja az ítéletet, ügyvéd és ügyész pedig gyöngyöző homlokkal kiszabadították magukat a talárból. Hiába ment a klíma a teremben, ez még őket is próbára tette. Korvin kimerülten huppant le a helyére, húzott egy embereset vizes palackjából, majd a telefonjába bújt. Az ügyész szintúgy.

– Nem semmi egy nyakleves volt ez – lépett Álmoshoz a halolajos egy gúnyos mosollyal az arcán. – Örömmel látom, hogy hozzáértő kezekben vagy.

Álmos hátrált néhány lépést. 

– Mit akar? – vetette oda neki. 

– Vigyázz, Zoli, hogy beszélsz velem!

– Mit akar? – ismételte meg a kérdést. Megint hátrált, lába az egyik széknek ütközött. A nyakörvéhez nyúlt. – Az uram megparancsolta, hogy nyomjam meg a pánikgombot, ha baj van. Úgyhogy javaslom, hagyjon békén!

– Azt nem parancsolta meg neked, hogy a szabadokkal tisztelettudóan beszélj? – Alajos az övéhez nyúlt, amire felakasztva a sokkoló lógott. – Még egy bunkó beszólás a részedről, és beléd vezetem!

Habozás nélkül megnyomta a pánikgombot. Korvin telefonja a némítás ellenére éktelen vijjogásba csapott át, még a terem másik végében is lehetett hallani. Felkapta fejét Álmos után kutatva, és dühösen odarohant hozzájuk.

– Hagyja békén a szolgámat! – rivallt rá Alajosra. Kettejük közé furakodott, hátával védve őt. Álmos szinte elbújt a széles váll takarásában. – Nem volt magának elég a feljelentés?

– Csak egy rohadt kérdést akarok feltenni neki, de nem hajlandó szépen viselkedni. Megérdemelne egy olyan nyaklevest, mint amit az előbb kiosztott!

Korvin keresztbe fonta karját a mellkasán. Ott állt, fenyegetően, farkasszemet nézve az őrrel.

– Csak annyit akarok megtudni, hogy ki pisilte le azt a szaros liftet – szűrte a fogai között Alajos. 

– Maga meg miről beszél? Miféle liftet?

– Azt a vásott kölyköt kérdezze, ne engem. – Alajos mutatóujját a Korvin válla mögül kikukucskáló szolgára szegezte. – Tökéletesen tudja, miről van szó.

Álmos a helyzet abszurditása ellenére nevetve felhorkant. Valóban, ahogy az őr mondta, tökéletesen tudta, miről van szó. Kilépett a férfi takarásából, és vigyorogva az őrre nézett.

– Az ötlet az enyém, de a kivitelezés az csapatmunka volt. – Hangjába káröröm vegyült. Milyen régóta várt már arra, hogy a szadista férfi képébe nevethessen! – Barnit az utolsó napon valami apróság miatt maga kiállította, vödörbe kellett vécéznie. Emlékszik rá?

– Titeket állandóan ki kellett állítani! Hogyne emlékeznék rá!

– Este, amikor a vödör már tele volt, felvittem a maguk lakosztályára a padlásra. Éjjel, amíg mindenki aludt, visszamentem - az őr gyönyörűen horkolt a hálóterem ajtajában - és a lift tetejét szépen nyakon öntöttem. Másnap reggel ugye azonnal az aukcióra tereltek minket, nem foghatták ránk. 

Korvin felnevetett. Válla rázkódott a nevetéstől, Alajos arca pedig halat meghazudtoló szürkére sápadt a dühtől. 

– Tönkre vágtátok a liftet! – fröcsögte Álmos képébe. Egy pillanatra elgondolkodott. – De hiszen Gergő azt mondta, hogy volt pisis vödör, amikor elküldte azt a nyamvadtat aludni! 

– Nos, szereztünk egy másikat, és rávettünk pár tagot, hogy szálljanak be a feltöltésbe. 

– Azt meg hogyan? Épeszű ember nem segít nektek ilyesmiben!

– Volt rá okuk – válaszolta titokzatosan.

Alajosnak elege lett. Köszönés nélkül hátat fordított, és visszaült az őrzöttje mellé. 

– Ezt nem is mesélted – Korvin még mindig szélesen vigyorgott. Hirtelen komolyra váltott. – Ez a kiállítás az, amikor meztelenül álltatok a folyosón és egy vödörbe kellett vécéznetek?

– Igen, uram. 

– Így már nem olyan vicces. – A karórájára nézett. – Szedd össze, ami kell, lemegyünk az étterembe. Amennyire ezt a bírót ismerem, el fog tartani egy ideig, mire döntést hoz.

Álmos zsebre vágta a pénztárcáját, hátizsákját viszont a helyén hagyta. A vádlottak mellett elhaladva az őr még utána szólt: 

– Tudtad, hogy rólad neveztük el a celládat? – A mellette ülő férfihoz fordult, hozzá intézve a következő szavakat: – Biztos vagyok benne, hogy még vissza fogod sírni Zoli celláját. Kényelmesebb sokkal, mint Ajkán, amit fogsz kapni. 

A vádlott pofontól feldagadófélben lévő arca fájdalmas grimaszba rándult, tekintete színtiszta rémületet tükrözött. Korvin megtorpant. Magas termetét kihasználva fenyegetően tornyosult a halolajos fölé. 

– Üzenem a kedves főnökének, hogy ha nem kapom meg a kártérítést, a gatyát is leperelem magukról. Ne mondja, hogy nem figyelmeztettem. 

A választ meg sem várva intett Álmosnak, hogy kövesse. Annak mondani sem kellett, szorosan gazdája sarkában loholt. 

– Jó tudni, hogy nem csak a bűnösöket védi, ügyvéd úr – jegyezte meg Zalán, ahogy elhaladtak mellette. – Szép kis jelenet volt ez az előbb.

– Segíthetek valamiben, ügyész úr? – kérdezte nyájasan Korvin. Álmos vájt füle kihallotta belőle a fenyegetést.

Az nem felelt erre semmit, hanem tetőtől talpig végigmérte Álmost. Szeme megakadt a szemöldökön lévő kötésen.

– Hallott róla, hogy benyújtottak egy olyan törvénytervezetet, miszerint minden rabszolgát negyedévente köteles orvosi vizsgálat alá vetni? Kiszűrnék azokat, akiket a tulajdonosuk bánt. 

– Nem, nem hallottam róla, de érdekelne részletesebben. Meg tudná...

Nem tudta folytatni, mert Lóci lépett be a terembe egy halom iratköteggel a karjában, amit egy nagy puffanás kíséretében lerakott ura elé az asztalra.

– Itt vannak a papírok, amiket kértél. 

Álmos azt hitte, rosszul hall. Ez a fiú tegezi a tulajdonosát? Ilyesmire még Olivér sem vetemedett, pedig neki különösen jó kapcsolata volt a „főnökével". Ha ezt a lépést ő tenné meg, kegyetlen megtorlásban részesülne, abban biztos volt.

– A törvénytervezetre visszatérve – vette vissza a szót Korvin –, érdekelne bővebben. Van kedve lejönni velem az étterembe? Meghívom. Ott elmondhatná a részleteket.

– Sajnos nem érek rá, de azért köszönöm a meghívást. – Az ügyész a papírhalomra mutatott. – Egy pár dolognak még utána akarok nézni. Megkérhetem, hogy helyettem inkább vigye magával Lócit?

Most Korvin nézett végig a másiknak a szolgáján. Sztoikus arcáról nem lehetett leolvasni semmit, Álmos azonban észrevette annak orrcimpjájának lehelletnyi megmozdulását: gazdája a nemtetszését árulta el ezzel. 

– Természetesen. 

– Köszönöm ügyvéd úr. 

A három férfi megindult a földszinti felé. Korvin haladt elől, nyomában tisztes távolságból a két rabszolgával. Az étteremben a belső udvarra nyíló hatalmas ablak mellett foglaltak helyet. Korvin egymagában, Álmos és Lóci pedig a szomszédos asztalnál hallótávolságon belül ültek le. 

Semmi nem változott itt – nézett körbe Álmos. Annak idején rengeteget dolgozott itt, furcsa volt neki vendégként visszatérnie. A fel-alá szaladgálók közül szinte mindegyikre ráismert. Úgy intézte, hogy az ülőhelyéről az ablaküvegen keresztül láthassa az udvaron keresztülhaladó embereket, sőt, a szabad jogállású dolgozók számára dohányzásra kijelölt helyet is ki tudta venni.

– Zoli! – A hozzájuk lépett pincérnő meglepettséggel kevert örömmel meredt rá. – Hát te meg?!

– Hé, Dóri, halkabban! – Álmos a szája elé tette a mutatóujját. A konyha felé biccentett. – Ki van most itt?

– Gábor.

Álmos elvigyorodott. Az említett őr azon kevesek köze tartozott, akitől nem kellett félnie. Felpattant, és egy ropogós ölelésben részesítette a nőt. 

– Jó látni téged – mondta. A füléhez hajolt, úgy, hogy szája mozgását gazdája ne lássa meg. – Megvan még a rejtekhely? 

Dóri igenlően bólintott egyet. Felvette a rendeléseket, szeme se rebbent azon, hogy míg Korvin az étlapról rendelt magának, a két szolgának az aznapi menüt kérte. 

– Ismerős vagy – szólalt meg Lóci. – Nem te vagy az, aki ellopott a konyháról egy tepsi rétest és az egészet megette?

– Mikor voltál itt? Nem emlékszem rád.

– Két éve, de csak egy hétig voltam itt. Elegem lett ebből a helyből, leléptem.

– Ha legalább egy hétig itt voltál, akkor illene tudnod, hogy tulajdonost rabszolga nem tegez – szólt közbe Korvin. Táskájából elővette aktuális olvasmányát, a fiúkkal mit sem törődve belemélyedt. Lóci zavartan a szalvétával kezdett el babrálni. 

Aha, szóval egy madárka – gondolta magában keserűen Álmos. Maguk között így hívták azokat, akik nem külső kényszer hatására, hanem önként vettek részt a kiképzésben. Bármikor kirepülhettek. 

– Egyáltalán miért jöttél ide? 

– A kereskedő azt mondta, hogy ha elvégzem a kiképzést, akkor drágábban el tudom magam adni. – Álmos várakozással teli arcát látva magyarázkodásba kezdett. – Tudod, én cigánytelepen nőttem fel. A szüleimnek semmi pénzük, nyolcan vagyunk testvérek. Télen mindössze csak egy szobát tudtunk fűteni, azt is éppen hogy csak. A környékünkön semmi munkalehetőség, segélyeken éltünk. Tizenhat éves koromban gondoltam egyet, összespóroltam a vonatjegyet és feljöttem ide Pestre egy kereskedőhöz, hogy eladjam magam. Ez a gádzsó javasolta, hogy képeztessem ki magam. 

– De nem bírtad.

– Nem hát. Itt hagytam a fenébe, inkább kevesebbé' eladtam magam tíz évre a górénak.

– Miért pont tíz évre?

– A lóvé csak arra kell, hogy később meg tudjak alapozni magamnak egy életet itt Pesten. A góréval megegyeztem, hogy amint a kicsik óvodába kerülnek, esti iskolába mehetek érettségire tanulni. 

– Ha jól értem – foglalta össze a hallottakat Álmos –  azért adtad el magad, hogy kitörhess a... az otthoni körülményekből? 

– Fején találtad a szöget, tesa. 

– Azért ez így baromi kockázatos. 

– Tisztában vagyok vele. Ezért is adtam el magam kereskedőn keresztül, és tettem bele a szerződésbe a saját feltételeimet. Aukción igaz, több lóvé folyik be, de ott nem dönthetek semmiben, legfőképp nem abban, hogy ki vesz meg. A góré és a felesége tök jó fejek. Tudod mi a legjobb az egészben? 

Álmos tagadólag megrázta a fejét. Ugyan mi lehet jó a rabszolgaságban? 

– A teljes névváltoztatás. Megtarthatom a mostani nevemet akkor is, ha kilépek a szolgálatból. 

– Ez miért jó neked? – kérdezte értetlenül. 

Időközben kihozták az ételt, a három férfi nekiállt az evésnek. Lóci két harapás között folytatta: 

– Ugyan mán, tesa! Ha az igazi nevemet meglátják azok ott a bársonyszékben, amikor munkát keresek, rögtön rájönnek, hogy cigány vagyok! Lakatos Marlonbrandó – ezek rögtön kivágják a kukába az önéletrajzomat, oszt jó napot!

Korvin a név hallatára egy erősen gyanús köhögést produkált. Megköszörülte a torkát, és visszahajolt a tányérja fölé. 

– Miket csinálsz? – kérdezte Álmos a levesét szürcsölgetve. Sietve kijavította magát. – Úgy értem, hogyan telik egy napod? 

– Főzés, takarítás, na meg ott vannak a pulyák, rengeteg melót adnak. Főleg éjjel, ezek állandóan felvernek. A góré feleségének van egy kis telke Csömörön, ott egy rakás mindent termesztek. 

– Értem. – A tányérja fölé hajolt, elfoglalta magát az evéssel. Nem akarta, hogy Lóci, esetleg gazdája meglássák az arcát. Marta őt a sárga irigység belülről. A főétel utolsó falatait eltüntetve nagy nehezen uralmat vett magán, és rákérdezett: – Ha ilyen sok a munka a gyerekekkel, akkor hogy hogy itt vagy az ügyész úrral? Nem velük kéne inkább lenned? 

– Néha besegítek neki. Érettségi után valami normális munkát akarok szerezni. Ilyenkor, ha vele vagyok, sok minden rám ragad. 

Álmos oldalra pillantott gazdájára. Az már végzett az evéssel, a desszertre és a kávéjára várakozott. Áthajolt az asztal fölött, és halkan megkérdezte Lócit:

– Zalán rendes veled? Megütött valaha?

– Ugyan már, tesa! Akkor rég visszaadtam volna neki a pénzét és leléptem volna. 

Lóci lassan evett, ő végzett legutoljára a saját adagjával. Letette az evőeszközöket a tányérra,  megtörölte száját a szalvétával, és Korvinhoz fordulva illedelmesen megköszönte a kapott ebédet. Annak korábbi piszkálódása megtette a hatását, nem mert vele haverkodni. 

– Hé, tesa! – súgta Álmosnak. – Van egy cigid? 

Az tagadólag megrázta a fejét. Engedélyt kért és kapott gazdájától, hogy elmehessen mosdóba. 

Az étteremben a vendég három eltérő illemhelyiséggel találta szembe magát: egyet hölgyeknek, egyet uraknak, míg egyet rabszolgáknak tartottak fent. Az utóbbit gyakorlatilag a helyben dolgozók vették igénybe, két ajtaja közül az egyik az étterembe, míg a másik a konyhába nyílt. Álmos mind a kettőt elreteszelte belülről. 

Egyenesen a mosdócsaphoz lépett. A tükröt apró fémdarabok tartották a falon, könnyűszerrel ki lehetett csúsztatni. Mögüle egy régi, falba vájt, használaton kívüli villany elosztó doboz vált láthatóvá, Álmos leemelte annak a borítását is. A vigyor a száján szélesre húzódott. 

A rejtekhelyen több cigis doboz és egy halom fájdalomcsillapító lapult meg némi előre betekert füves spangli társaságában. A kiképzőben több csempész útvonal is létezett, Barnabással ketten ők vezették az egyiket. Álmos rendkívüli népszerűnek számított a vendégek körében, jóval több borravalót zsebelt be, mint egy átlag pincér. A különbözetet lenyúlta, Barnabás pedig odaadta azoknak, akiket ő szerzett be a listára felírt dolgok beszerzéséhez. A többi bandatag, köztük Dóri pedig szétosztotta a javakat, illetve behajtotta értük a fizetséget. Az őrök ebből semmit nem vettek észre, főleg azért, mert a matematikából egykoron bukásra állt Gergő vigyázott rájuk rendszeresen az étteremben. Amint biztossá vált, hogy elárverezik őket, a rejtekhely titkát átadták Dórinak. 

Magához vett néhány szál cigit. Meglepetten felkiáltott, ahogy a tejfölös doboz mögül, amiben az aprópénzeket gyűjtötték, sárgán csillogó apró karikákra bukkant. 

– Hát ez meg...? – Felvette, a tenyerébe zárta őket. – Hogy kerülnek ezek ide?

Kettejük gyűrűjét tartotta a markában. Az aukció előtt nem sokkal, saját kezűleg készítette őket a műhelyből lenyúlt rézdrótokból. Aznap este, a takaró alatt húzták fel egymás ujjára, és fogadták meg, hogy felkeresik egymást az árverést követően. Napközben egyenruhájuk zsebében hordták, egészen addig, amíg el nem érkezett a heti ruhamosás, amit maguk között csak „fájó láb" napnak neveztek. Ugyanis ilyenkor, amíg a cuccok a mosó- illetve szárítógépben voltak, meztelenül kellett vigyázzban állniuk, gyakorolva az órákon keresztül tartó egy helyben állást. Álmos, amikor kiürítette a mosáshoz a zsebét, nem találta a gyűrűjét. Barnabás sejtelmesen csak annyit mondott, hogy majd a megfelelő időben visszakapja. 

Miért nem árultad el, hogy itt vannak? – A gyűrűket örömtől reszkető kézzel zsebébe süllyesztette a cigi szálak mellé. Ott helyben nem mert rágyújtani, tartott tőle, hogy a szemfüles Korvin megérzi rajta a füstszagot. 

Körbenézett a nyomorúságos állapotban lévő mosdóban. Mennyi lopott pillanatot töltöttek itt együtt Barnival, és gyújtottak rá egy-egy szálra! A keserédes emlék fájdalmas sebeket szakított fel benne. 

– Bárcsak itt lehetnél te is – mondta a törött WC csészének halkan. Sarkon fordult, és visszatért a helyére. 

Székén ülve óvatos mozdulatokkal kihalászott egy cigit a zsebéből, és az asztal alatt átnyújtotta Lócinak. 

– Dikk mán! – kiáltott fel meglepetten. Álmos sípcsonton rúgta, mire az vette a lapot, és elhallgatott. 

– Bocsánatot kérek, ügyvéd úr – szabadkozott Lóci. Az egyik pincér lányra mutatott. – Csak megláttam egy tök baró csajt, és...

Korvin a magyarázkodásra ügyet sem vetve olvasott tovább. Míg szolgája a dohány beszerző hadműveletet végezte, megkapta a sütit és a kávéját, azt fogyasztotta szeretett könyve társaságában. 

– Tesa, nem is válaszoltál a kérdésemre. – Lóci a cigiszálat a saját zsebébe dugta. – Te voltál az, aki lenyúlta azt a nagy tepsi rétest?

– Úgy is mondhatjuk. 

– Kegyetlenül elvert téged pálcával az az őr, láttam az egészet. Alajos? Vagy hogy is hívják? Hogy a rák egye ki annak a belét... Napokig nem láttalak utána sehol, hol voltál? 

– Itt pont alattunk – mutatott Álmos a padlóra. 

– Hö? 

– Cellák vannak a pincében, nem is tudtad? 

Lóci arca megnyúlt, szemöldöke felszaladt. 

– Téged bezártak? – hüledezett. – Tök sebesen? Én meg azt hittem, kórházba vittek!

– Haha, jó vicc – felelte szárazon Álmos. Kezét nadrágzsebébe süllyesztette, a gyűrűkből merített némi erőt. 

Zavartalanul olvasó gazdájára, majd az ablakra pillantott, ki az udvarra. Hol van már Gergő? Meddig kell még várakoznia a terve végrehajtására? Kezdett elege lennie a beszélgetésből. Ha Korvin és Lóci között kellene választania, inkább az előbbinek mesélné el a képzőben történteket. 

– Te, és ez az altató mi volt? – kérdezte Lóci. – Láttam, hogy az egyik csaj kapott, tök ki volt borulva tőle, sírt egész este. Mi a fene volt az? 

Álmosnak a légkondicionált helyiség ellenére hirtelen melege lett. Meglazította nyakkendőjét, idegesen kinézett megint az ablakon. Megpillantotta Gergőt, amint az a kijelölt dohányzóhely felé halad a kávésbögréjével a kezében. Több őr is állt ott, és cigizett.

Na végre. Felállt, és ura asztalához lépett. 

– Uram?

Korvin felnézett rá a könyve mögül. Szeme rebbent egyet. 

– Bemehetek a konyhába, és köszönhetek a többieknek? 

– Persze, menjél csak. De ne maradj soká, mert bármelyik pillanatban visszahívhatnak. 

– Köszönöm, uram – hajolt meg. 

A konyhába belépve minden szem rászegeződött. A kezdeti meglepettség hamar elmúlt, pillanatokon belül egy körgyűrűben találta magát. Csak úgy röpködtek felé a kérdések. 

– De jól nézel ki! 

– Ez a ruha tök jó! A tied?

– Milyen a tulajdonosod?

– Hogy meghíztál! Te kondizol?

– Mi történt a szemöldököddel?

Alig győzte őket megválaszolni. Amire lehetett, arra őszintén reagált, amire meg nem, azt vagy figyelmen kívül hagyta, vagy rezzenéstelen arccal hazudott egyet. Az őt körülvevő gyűrű hirtelen szétvált, egy út nyílt meg. Dóri lépett oda hozzá. 

– Még van merszed idejönni? – kérdezte keresztbe font karral. – Azok után, amit a lifttel műveltetek? 

Zavartan nézett vissza rá. 

– Iszonyat nagy felfordulás volt. Az őrök eleve stresszesek voltak az aukció miatt, erre jött ez. Hetekig szekáltak minket, de persze nem tudták senkire rábizonyítani. Végül random kiválasztottak valakit, aki persze altatót kapott. Majdnem öngyilkos lett utána. 

– Nem ezt akartuk – nyelt egy nagyot Álmos. – Búcsúajándéknak szántuk. De ezt mondtuk is nektek, amikor segítettetek.

– Már bánom, hogy beszálltunk a vödrözésbe. Fejenként egy szál cigiért nem éri meg ezt a hisztit, amit Alajosék levágtak. 

– Tényleg sajnálom. – Álmos idejének látta, hogy lelépjen innen. – Csak egy kis jégért jöttem be. Tudnál adni? Nem kell sok.

– Tudod a dörgést. Valamit valamiért. 

– Semmim sincs. Ami készpénz van nálam, az mind az uramé.

– Ugyan már! Abból a paliból árad a pénz szaga. Egy csomó borravalót szokott adni, nem hinném, hogy baj lesz belőle, ha itt hagysz nekünk néhány bankót. Vagy azt akarod, hogy beavassam őt a dolgaidba?

Álmos gyorsan kihalászta a pénztárcáját nadrágzsebéből. Mindössze négy darab ezres lapult benne, abból az egyik a saját, olvasásból szerzett pénze volt. Kivette. 

– Ennyit tudok adni.

Dóri kikapta a kezéből a bőr tárcát, kivette belőle a másik három ezrest is, és zsebre vágta. Az üres erszényt visszadobta. Csettintett egyet, mire az egyik konyhás egy zacskó jeget nyújtott át Álmosnak. 

– Barnival mi van? – kérdezte Dóri. – Tudsz róla valamit?

Álmos habozott. Mi az, amit elmondhat anélkül, hogy veszélyeztetné vele a barátja életét? 

– Az uram édesapja vette meg – mondta végül. – De nem sokszor látom, ő a diplomatanegyedben, én meg Hűvösvölgyön vagyok. A nyakörv nem enged el addig.

A többi kérdéstől a kávészünetéből visszatérő Gergő mentette meg őt. Barátságos arccal köszöntötte, tekintete megakadt a szemöldökön lévő gézlapokon. 

– Hallottam a többiektől, hogy mi történt a tárgyalóteremben. Azt is mondták, hogy az az ügyvéd a te tulajdonosod. Ugye nem ő tette ezt veled?

– Nem, uram – hazudta. – Az uram azt mondta, ne maradjak el sokáig, úgyhogy azt hiszem jobb, ha visszamegyek.

Sietve elköszönt a többiektől, és a drágán szerzett jéggel a kezében visszasétált az asztalhoz. Fogalma sem volt róla, hogy tudja kimagyarázni a hiányzó összeget, gazdája minden fillérért megszorongatta. 

– Te nem vagy normális – nyögött fel Korvin a jeget meglátva. – Menjünk fel, mielőtt elolvad! 

– Hálásan köszönöm, uram. 

Korvin rendezte a számlát, a tárgyalóterembe érve szabadjára engedte a két szolgát. Lóci leült a helyére, Álmos meg egyenesen a vádlotthoz a lépett, és átnyújtotta neki a zacskót. 

– Köszi. – Az egy megkönnyebbült sóhajtással az arcára szorította a jeget. Ravaszul csillogó, sötétbarna szemével kutatóan fürkészte arcát. Felismerte. – Nohát. Kiss Zoli, ha nem tévedek. 

– Egálban vagyunk? 

Kinyújtotta szabad kezét, annyira, amennyire a bilincsek engedték. Álmos elfogadta a békejobbot. Biccentett egyet, majd otthagyta a férfit, és gazdájához ment feladni rá a talárt. Időben értek vissza, a tárgyalóterembe kezdtek visszaszállingózni az emberek.

A bíró meghozta döntését. A teremben jelen lévők mindegyike állva hallgatta végig az ítélet kihirdetését. A férfit tizenkilenc év munkatáborra ítélték, míg a nő Korvin látható megkönnyebbülésére sokkal enyhébb büntetést kapott: nyolc évet kellett ledolgoznia a McDonald's beszállító üzemében, napi tizenhat órás munkaidővel. Ennek lejártát követően pedig újbóli aukcióra bocsátás várt rá. 

Az érintettek eltérően reagáltak. A férfi elkeseredett dührohamban tört ki, mire Alajosnak a legerősebb fokozattal kellett sokkolnia ahhoz, hogy rendre utasíthassa. A nő ezzel szemben pedig szűnni nem akaró hálaáradattal illette Korvint. Még akkor is hangosan hálálkodott, amikor az őrök kivezették őket a tárgyalóteremből.

– Nos, mit szólsz az ítélethez? – kérdezte Korvin Álmostól, miközben az leszedte róla az ügyvédi talárt. 

–  Gratulálok, uram. Örülök, hogy sikerült a nőnek egy kedvezőbb ítéletet kiharcolnia. 

– Nem volt könnyű – ismerte el Korvin. – A pasast viszont sajnálom, akármekkora gazember. Nem fog élve kikerülni onnan, de a törvény nem ad nekünk más lehetőséget. 

Álmos kiejtette a kezéből a talárt. 

– Ezt hogy érti, uram? Tizenkilenc évet kapott, nem életfogytiglanit. 

Korvin felvette a ruhát a földről, ráterítette a székre. Nagy gondossággal összeszedte az asztalon szanaszét heverő papírokat, csak ezután adott választ: 

– Eddig még soha senki nem élte túl az ajkai munkatábort. A rabszolgatörvényben az alsó határ tíz év, ennyit nem bírnak ki. Ha csak néhány évre kerülnek be, talán... – Mélyen kifújta a levegőt. – Gyakorlatilag olyan körülmények vannak ott, mint a náci haláltáborokban, vagy az orosz gulágokban. Nem csoda, hogy ezért örült ennyire a nő a mekis kényszermunkának. Tulajdonképpen megmentettem az életét. Bár amennyire életnek lehet azt nevezni, amilyen fizikai állapotban lesz majd, mire eljut az aukcióig... 

A rabszolga nem jutott szóhoz. Rémülten, tágra meredt szemmel meredt tulajdonosára, aki fásultan pillantott vissza. 

Zalán lépett oda hozzájuk, kezét nyújtotta Korvinnak. 

– Gratulálok, ügyvéd úr. Szép munka volt. 

– Köszönöm, ügyész úr. Jó volt önnel dolgozni.

– Ügyesek voltatok, fiúk – szállt be a bíró is. 

Amíg a jogászok az udvariassági köröket futották le és köszöntek el egymástól, Álmos magához vette ura talárját, a mappák közül is felkarolt annyit, amennyit tudott. Szótlanul haladt Korvin mögött, csak az anyósülésen ülve kérdezte meg csendesen: 

– Miért hozott el magával, uram? 

– Tudnod kell az igazságot az egész rendszerről. Azt akarom, hogy tisztában legyél vele, mi történik veled vagy a barátoddal, ha ilyesmit terveztek apám ellen. Nem ússzátok meg élve. 

– Uram, minden tisztelettel – szólalt meg Álmos –, eltiltott Barnitól. Miért követnénk el ilyesmit, ha nem is tudok vele beszélni? 

Korvin fáradtan felsóhajtott. 

– Van kedved fagyizni? Valamit el kell mondanom.