35. § A tulajdonosnak lehetősége van a kötelező egészségügyi biztosítás mellett teljes körű biztosítást kötni rabszolgája nevére. Az ezzel foglalkozó biztosító társaságok működési feltételeit kormányrendelet határozza meg.

1999. évi CXXVI törvény a rabszolgatartásról
__________________

– ... és akkor Gellért úr elővette a fakanalat – mesélte Csenge, kezében egy kiszolgált fogkefével. A műanyag csőbe dugta, kikotort belőle egy adagnyi fekete trutyit. – Nem hitte el, hogy Berti lökte le a vázát, az meg persze rám kente az egészet, és én kaptam ki. Bertit bezzeg soha nem veri el!

– Nem látta senki, hogy ő tette tönkre a vázát? Nem volt ott senki? – kérdezte Álmos, szintén egy fogkefével a kezében.

Csenge tagadólag megrázta a fejét. Nem folytatta a mesélést, egy gyereknóta jutott az eszébe, azt dúdolgatta.

– Az szívás.

A konyhában a diagonál csempén ültek. Kettejük között egy mosószeres vízzel megtöltött vödör állt, amiben a koszos lefolyócsöveket sikálták ki fogkefével. Álmos szétszerelte az elduguló félben lévő mosogatót, ki kellett kotorni a lerakódott koszt a műanyag csövekből. Csengét is bevonta, a kislány nagy szemeket meresztgetve nézte, és nevetett a piszok láttán. Tetszett neki a feladat, amit kapott, lelkiismeretesen dolgozott a fogkefével.

– Ti meg mit csináltok? – lépett be Korvin a konyhába. Álmos azonnal talpra ugrott, háta mögé tette a kezeit. Csenge is követte példáját. – Mi ez a nagy rendetlenség itt?

– Szétszedtem a mosogatót, uram, azt tisztítjuk.

– A kezedet!

Előhúzta háta mögül, és tenyérrel felfelé megmutatta gazdájának.

– Miért nincs rajtad védőkesztyű?

– Uram, én...

– Kismilliószor mondtam már, hogy legyen rajtad, ha vegyszerrel dolgozol! – vágott közbe Korvin, meg sem várva szolgája mondandójának a végét. – Most azonnal felhúzod! És Csengének is adsz!

– Ahogy parancsolja, uram.

Álmos meghajtotta a fejét. Gyűlölte a kesztyűt, ha tehette, elkerülte a használatát annak ellenére, hogy gazdája határozottan parancsba foglalta. Előhúzott egy becsomagolt gumikesztyűt a fiókból, és felbontotta. Csengének is keresett egyet kisebb méretben.

– De Korvin úr – panaszkodott Csenge, a kezére meredve –, ez túl nagy! Miért kell ezt felvennem?

– Maradjon csak rajtad. Nem akarom, hogy ezektől a csúnya tisztítószerektől bőrkiütésed legyen, Gellért letépi a fejemet, ha valami bajod esik.

Korvin kivett a hűtőből egy házi készítésű bodzaszörppel teli kancsót, és a bárpult egyik magasított székére telepedett vele. Elnézte a dolgozó rabszolgákat, ahogy kortyolgatott.

Boróka libbent be a konyhába.

– Kor drágám — lépett oda a férfihoz, egy halom papírt téve le eléje a pultra —, átnéztem a biztosítási papírjaidat, ahogy kérted. A kocsi meg a ház rendben van, viszont az Álmosra kötött biztosítással valami nem stimmel.

Korvin megnézte azt a részt, ahová Boróka mutatott a papíron. Összeráncolt homlokkal áttanulmányozta, az állát vakargatta közben.

– Igazad van, ez tényleg nem kóser. Majd bemegyek a biztosító társasághoz, és rákérdezek. Köszönöm, hogy átnézted ezeket nekem! – Korvin magához húzta a nőt, és egy csókot nyomott a szájára.

– Mit csinálsz ma? Be kell menned az irodába?

– Nem, ma nem megyek be. Van kedved valamihez?

Boróka odahajolt szerelme füléhez, és súgott neki valamit. Annak szeme elkerekedett, szája meglepetten szétnyílt.

– Rendben – szedte össze magát. – Amint ezek befejezték, elküldöm őket, aztán mehet a buli.

– Akkor várlak fent – Boróka megint odahajolt hozzá, és szájon csókolta. Egy szempillantás múlva már ott sem volt.

Korvin felhőbe borult ábrázattal meredt a kiürült pohár aljába. Újratöltötte, lassan szürcsölgetve megvárta, míg Álmos visszatekeri az utolsó, immár ragyogóan tiszta csövet a helyére.

– Tessék elképzelni, Korvin úr! Én voltam az, aki letekerte a csövet! – Csenge megszabadította magát a túlméretezett kesztyűtől, az egyik foganytúra akasztotta őket száradni. Befeszítette bicepszét, azt mutogatta nagy büszkén. – Ilyen erős vagyok! Álmos azt mondta, hogy gondoljak valaki olyanra, akit nagyon, de nagyon nem szeretek, és hogy képzeljem el, hogy kitekerem a nyakát! Így sikerült letekernem a csövet!

– Kit képzeltél el?

– Gellért urat!

Korvin szeme összeszűkült, fenyegetően Álmosra nézett. Az ijedten úgy tett, mintha nem hallotta volna a beszélgetést, és pakolta el a cuccokat a földről, rá se nézve gazdájára.

– Csenguska, gyere csak ide! – Korvin lekászálódott a bárszékről, és a kislány elé guggolt, hogy szemmagasságban legyen vele. Előhúzott valamit a zsebéből. – Nézd, mit vettem neked!

Egy kis kerek, rózsaszín tárgyat tartott a kezében. Álmos odapillantva egy medál féleségnek vette ki, de nem volt benne biztos.

– Jujj, egy unikornis! – sikkantotta Csenge. – Ez micsoda, Korvin úr?

Korvin válasz helyett kihúzta a kislány pólója alól annak nyakláncát, és rácsatolta az ajándékot Gellért névjegykártyája mellé.

– Ez egy úgynevezett nyomkövető. Össze van kapcsolva a telefonommal, mindig látom, hogy hol vagy. Álmosnak is van egy ilyen a nyakörvében.

– Tényleg? – nyújtotta nyakát Csenge, Álmos fém karikáját lesve. – Nem látom a pónit, hol van rajta?

– A nyakörvén belül van az – felelte Korvin egy visszafojtott kuncogással. Megfordította a medált. — Látod ezt a gombot itt? Ezt pánikgombnak hívják. Ha bajban vagy, csak nyomd meg, és én érted jövök!

Csenge a férfira rontott. Hálásan fonta körbe annak vastag nyakát, egy csókot is nyomott az arcára.

– Nagyon szépen köszönöm, Korvin úr! – hálálkodott. – Ez csodaszép! Megnézhetem magam a tükörben?

– Persze, menj csak.

Nem kellett kétszer mondani, a kislány hangos ujjongások közepette kiszaladt a konyhából, fel egyenesen a szobájában lévő tükörhöz, hogy parádézhasson előtte.

– Álmos – egyenesedett fel Korvin –, vedd elő az elsősegély dobozt, és csüccs le a helyedre!

Szó nélkül engedelmeskedett. A konyhaszekrény egyik polcáról levette a piros dobozt – a villában majdnem minden szobában megbújt egy elsősegély-készlet, az ő feladata volt ellenőrizni őket –, és a székére ült. Korvin durva mozdulatokkal megragadta az állát, maga felé fordította, megnézte az arcát.

– Fejezd be ezt a pofavágást! – dörrent rá.

– Bocsánatot kérek, gazdám.

Gyűlölte, amikor Korvin így rángatva nézi meg az arcát. Rendbe szedte vonásait, "pofavágások" nélkül tűrte, hogy az leszedje a szemöldökéről a kötést.

– Örülnék neki, ha nem traktálnád Csengét ilyen hülyeségekkel – szólalt meg a férfi, ahogy lefertőtlenítette a felszakadt sebet. – Ha Gellért erről tudomást szerez, annak nem lesz jó vége.

– Én csak szerettem volna, ha tanul némi indulatkezelési stratégiát, uram. A későbbiekben még hasznát veheti.

– Nem érdekel, mit szerettél volna. – A szükségesnél erősebben nyomta a Betadinnal átitatott vattapamacsot a sebre, mire Álmos arca eltorzult. – Többet ilyet nem csinálsz, ez parancs.

– Igenis, gazdám.

– Nem hallom.

– Igenis, gazdám – ismételte meg értetlenkedve. Urának semmi baja nem volt a hallásával, ő az előbb érthetően, tisztán beszélt.

– Nem hallom.

Leesett neki a tantusz. Ültében kihúzta magát, hátratette kezeit, fejét felszegte.

– Bocsánatot kérek, gazdám, amiért az engedélye nélkül tanítottam meg erre a trükkre Csengét. Belátom, nem kellett volna.

Korvin nem reagált semmit, sztoikus arccal tisztogatta a sebet. Csenge időközben visszatért, Álmos mellé somfordált, tágra meredt szemekkel nézte a kötés cserét.

– Miért Korvin úr csinálja ezt? – kérdezte. – A mami egyedül köti be magának, néha én is segítek. De Gellért úr soha nem segít.

– Mindig én kötöm be a sebeit.

Álmos eltűnődött magában. Az anyjához képest Csenge sokkal jobb kezekben van, szembe ötlő a különbség. Testét nem borították sebhelyek, kék-zöld foltok, a súlya is a korának megfelelő, sőt, a Bertoldtól levetett, játszásra használt nadrágokat és pólókat nem számítva rendes ruhái voltak. Tisztában volt vele, hogy a törvény szerint gyakorlatilag szabad emberként kell nevelni addig, amíg eladósorba nem kerül, gazdája bátyját ismerve mégis furcsának találta a dolgot.

– Csengus – szólalt meg hirtelen Korvin. A piszkos kötést átdobta a bárpulton, a mosdócsap előtt ért földet. – Menj, és pakolj be a hátizsákodba, ami kell a játszótérre! Álmossal mindjárt kimentek.

– Ahogy parancsolni tetszik, Korvin úr. – Csenge egy pukedlit mutatott be, majd kiszaladt a konyhából.

Kettesben maradtak. Korvin tiszta gézlapokat vett elő a dobozból, azt ragasztotta rá a sebre.

– Uram? – A torokhangot meghallva folytatta: – Miért van az, hogy uram bátyja nem piszkálja Csengét? Úgy értem, az alkalmankénti fakanalaktól eltekintve nem bántja, kap ételt rendesen, ruhája is van...

– Használd már az eszedet! – szakította félbe türelmetlenül Korvin. – Gellért nyilván minél több pénzért akarja majd eladni, nem fogja éheztetéssel meg verésekkel tönkretenni, csökkentve ezzel a piaci értékét!

Becsukta száját. Úgy döntött, csendben marad és nem kérdezősködik tovább, ha gazdájának aznap egy jó szava sincs hozzá. Bólintott egyet, megköszönve a választ.

Korvin befejezte a kötés cseréjét. Különös fény csillant meg a szemében, ahogy leellenőrizte.

– Egy újabb közös tulajdonság – simított végig a tiszta gézlapon.

– Uram? – bukott ki a kérdés Álmosból, megfeledkezve korábbi elhatározásáról.

– Nekem is van egy ilyen sebhelyem – Korvin mutatóujjával a szemöldöke egyik pontjára mutatott. Most, hogy felhívta rá a figyelmet, Álmos valóban meglátta a dús, fekete szőrszálak között megbúvó heget.

– Ha szabad kérdezem, mi történt, uram?

– Apám már gyerekkoromban is szeretett pofozkodni – válaszolta tömören Korvin. – Fürdőben voltunk családostul, én mondtam valamit, már nem emlékszem mit. Apám képen vágott, én meg hátratántorodtam, és a medence sarkába vágtam a fejemet. Kedves, mi?

Álmos nyelt egyet. Nem tudta, mit mondhatna erre, csendben hagyta, hogy gazdája újra megragadja az állát, és megszemlélje a pofonok következtében kialakult kék-zöld foltokat. A dagadás már kezdett lelohadni, a torka is szépen gyógyult a száján lévő sebhellyel együtt.

– Kiviszed Csengét a játszótérre – mondta Korvin, miközben egy adag vitamindús krémet vitt fel Álmos arcára, és masszírozta bele a tejfehér bőrbe. – Boróka egyedül akar velem maradni.

– Igenis, uram.

– De ne a várba vidd!

– Ahogy parancsolja, uram. Vihetem a virányosi játszótérre, uram? Még nem voltam vele ott, szeretném, ha azt is kipróbálná, szerintem tetszene neki, uram.

– Felőlem – vonta meg a vállát Korvin. – Apropó vár, mit kerestél te ott állandóan, amikor nyaralni voltunk? A nyakörved nyomkövetője szerint egy csomószor mászkáltál ott.

Álmos már várta, hogy gazdája mikor kérdez rá erre. Elővette jól begyakorolt mondókáját.

– Uram tudtommal nem tiltotta meg, hogy elmenjek – felelte. – A családommal régen sokszor sétáltunk ott. Találtam egy padot, ahonnan nagyon szép kilátás nyílik Budára, egy csomót ücsörögtem ott zenét hallgatva, meg gondolkodtam mindenfélén.

Ezt a mesét akkor találta ki, amikor meglátta a rövid életű dugópajtása erkélye alatt lévő padot a remek panorámával együtt. Azonnal tudta, hogy mit kell mondania gazdájának. Az elfogadta, nem kötött bele.

– Nyomás kifelé a házból! – Korvin visszacsukta a piros doboz tetejét, mutatóujja egy intésével a dolgára küldte a szolgát. – Ne lássalak titeket legalább két óráig!

­ ***

Az elkövetkező napokban Álmos, ha tehette, kivitte Csengét a virányosi játszótérre a napnak abban a szakaszában, amiről tudta, hogy nagy valószínűséggel találkozik Olivérrel. A rájuk bízott gyerekek összebarátkoztak, sőt, néha még át is mentek egymáshoz játszani.

Aznap gyalog tették meg az utat Hűvösvölgyből le egészen Virányosig. Korvin ragaszkodott hozzá, hogy azon ritka alkalmakkor, amikor az irodában van, ne a Toyotát használják, hanem sétáljanak le. Ilyenkor munkából visszafelé felvette, és hazavitte őket a Volvóval. Azt akarta, hogy Csenge szokjon hozzá a hosszú sétákhoz, legyen erősebb tőlük. 

– Ez nem igazság! – fakadt ki Álmos. Olivér mellett állt a hintánál, nagy elánnal lökték a gyerekeket, miközben beszélgettek. – Te mindent tudsz rólam, én meg alig valamit rólad! Áruld már el, hogy miért adtad el magad!

– Majd elmesélem. Később – ígérte Olivér. Hasára tette kezét, arca grimaszba rándult. – Nem tudod, van itt valahol a közelben klotyó? Szerintem megártott a csípős babgulyás.

Álmos körbenézett, ötlet után kutatva. Úgy állt a hintánál, hogy láthassa Márton atyát, ha az elhalad a játszótér melletti kis ösvényen. Eddig mindig az őt kísérő papok társaságában látta, nem merte leszólítani.

– Fogalmam sincs. Talán, ha becsöngetsz valahova? Mondjuk abba a házba? – fejével a szemközti lakóház felé bökött.

És akkor meglátta. Az atya egyedül haladt át a keskeny földúton, nem kísérte őt senki. Találkozott a tekintetük, az egy aprót bólintott. Megállt a játszótér kapuja előtt, közvetlenül a hintánál.

– Nem akarsz velem jönni? – fordult Álmoshoz, alighogy a rabszolgák ráköszöntek. – Úrvacsora van most a templomban.

– Az uram nem engedi, hogy elmenjek az atya foglalkozásaira.

– Azok csütörtökönként vannak, ez most egy teljesen másik program – válaszolta. Kezével bátorítóan intett egyet. – Jöhetsz nyugodtan!

Álmos hezitált. Való igaz, aznap péntek volt, és feltűnt neki hinta lökdösés közben, hogy munkanap ellenére egy kisebb csoportosulás ment be a templomba. Józanabbik fele tiltakozott, félt az esetleges büntetéstől, amit kap, ha gazdája rajtakapja. Másik, vakmerő része viszont nem akarta Barnabást csávában hagyni.

Karon fogta Csengét, magára kapta a hátizsákot, és az atya nyomába eredt. Velük tartott Olivér is, akit Márton atya biztosított afelől, hogy elmehet mosdóba a templom egyik melléképületében. A gyerekeket testvére, Olívia gondjaira bízta.

–  Zoli – hajolt hozzá Olivér. – Nem lesz ebből gond? Ha Korvin megtudja?

Álmos a fejét rázta. Mindenképpen beszélnie kellett Márton atyával, vállalta a kockázatot.

Nem a játszótérrel szemközti templomba, hanem annak egyik melléképületébe léptek be. Olivér rögtön elszaladt mosdóba, Álmos meg a papot követve egy nagyobb teremben kötött ki. A falnál asztalok sorakoztak mindenféle finomsággal megrakva, a szobában pedig random módon elhelyezett fotelek, kanapék, székek hevertek mindenütt. Szinte mindegyiket elfoglalták.

Álmost különös érzés kerítette hatalmába, ahogy végignézett az arcokon. Férfiak, nők egyaránt képviseltették magukat, többnyire az idősebb korosztályból. Fáradt, meggyötört, üresen csillogó tekintetek szegeződtek rá.

– Üdvözöllek a Mentőöv Alapítvány taggyűlésén – tárta szét a karját Márton atya. Odavezette Álmost ahhoz a két paphoz, akiket mindig a társaságában látott. – A játszótéren futottam össze vele, panaszkodott a tulajdonosa miatt. Gondoltam, meghívom őt ide, hogy felnyíljon a szeme.

– Jól tetted – felelte a kettő közül az idősebbik.

Nem értette, mi ez az egész. Miért kellene felnyílnia a szemének? Kérdőjelekkel teli fejjel követte az atyát, aki bemutatta az egyik fotelbitorlónak. A középkorú asszony egy fehér, vékony botot szorongatott a kezében.

– Ő az egyik legújabb ügyfelünk. A tulajdonosa alig tíz év szolgálat után szélnek eresztette, mert nem vette komolyan az egyre súlyosabbá váló szembetegségét, hiába jelezte neki, hogy baj van. Mire orvoshoz került, visszafordíthatatlanná vált a folyamat, rövid időn belül gyakorlatilag megvakult. A tulajdonosa kötött rá biztosítást, visszakapta a pénzét, őt meg felszabadította és kitúrta a házból. Az utcán él azóta.

Álmos az atya magyarázatából megtudta, hogy az alapítvány kitett egykori rabszolgákkal foglalkozik és lakhatást, munkát próbálnak szerezni nekik. Nincs könnyű dolguk, a többnyire képesítés nélküli személyeket kevés munkáltató alkalmazta. Lakcím hiányában a dolog hatványozottan nehéz volt azoknak, akiknek nem volt hova menniük.

– Próbáljuk elérni, hogy a kiképző elvégzése számítson megszerzett szakmának – mondta Márton atya. – Már beadtuk az illetékeseknek a kérelmet, most folynak az egyeztetések. Ha ez megvan, sokkal könnyebben tudnak majd a vendéglátásban, illetve az egészségügyben elhelyezkedni.

– Mi lett azzal a törvénytervezettel, amiről mesélt? Tudja, amiben ellenőriznék, hogy milyen egészségügyi állapotban vannak a...

– Halkabban! – figyelmeztette őt az atya. Idegesen a papok felé pislantott. — Még folyamatban van az elbírálása.

Amíg arra vártak, hogy kettesben maradhassanak, és a Front ügyeiről zavartalanul tárgyalhassanak, Álmos beszélgetésbe elegyedett a többiekkel. A rosszullét környékezte a szörnyűbbnél szörnyűbb sorsok hallatára: volt, akit akit a tulajdonosa egyszer úgy megvert, hogy elvesztette emlékezete egy részét, egy másikat pedig folyamatos ízületi gyulladások kínoztak a nehéz munka miatt, egy harmadikat pedig azért hajítottak ki, mert kezeletlen cukorbetegség miatt le kellett vágni az egyik lábát. Mankóval ugrált ide-oda a teremben, és pakolta meg sütihalmokkal a tányérját. A legtöbben vagy kiöregedtek a szolgálatból, vagy egyszerűen ledolgozták az összeget, amennyiért megvették őket, felszabadultak, majd kikerültek az utcára. 

– Miért van az, hogy ahányszor csak látlak, sebes az arcod? – kérdezte váratlanul Márton atya. Halkan beszélt, hogy a papok ne figyeljenek fel rá, Álmosnak oda kellett hajolnia az alacsony férfihoz, hogy hallja. – Úgy nézel ki, mint akin egy úthenger ment át!

Álmos erre csak megrándította a vállát. Nem akart ebbe belemenni.

– Miért mondta azt nekik, hogy azért hívott meg, hogy felnyíljon a szemem?

– Az alapítvány hivatalosan, teljesen jogszerűen működik, élvezi a katolikus egyház támogatását. Szerintük – itt tekintetével a papokra bökött, akik a vak asszonnyal beszélgettek éppen –, az is cél kell, hogy legyen, hogy akik rabszolgaságban vannak, ezeknek a szerencsétleneknek a sorsát hallva magukba szálljanak, és hálásak legyenek a tulajdonosuknak. 

– A döntéshozók szemét kellene felnyitni, nem a rabszolgákét – morogta alig hallhatóan Álmos. Márton atya egyetértően biccentett.

Dühtől remegett a keze, annyira ökölbe szorította, hogy keserű lakkal bevont körmei a tenyerébe vájódtak. Mégis, hogy képzelik ezek a tulajdonosok, hogy így magukra hagyják azokat, akik hosszú évekig szolgálták őket?

– Nem véletlenül mondom neked, hogy légy hálás az uradnak – súgta oda neki Márton atya. – Jobban jársz, ha mindent megteszel azért, hogy Korvinnak megérje magánál tartania téged, akármi történjen veled egészségügyileg. Ezek itt szinte mind gyűlölték a tulajdonosaikat, amíg még náluk voltak. 

– Beszéltem erről az urammal, és ő semmiképpen nem akarja, hogy az utcára kerüljek.

– Ezt örömmel hallom. 

Csenge időközben függetlenítette magát Álmostól, és belevetette magát a társasági életbe. Csacsogott, mesélt, színészkedett, táncolt – egyszóval mindent megtett azért, hogy elbűvölje a hallgatóságot. Nem kellett csalódnia, az egykori rabszolgák körülrajongták.

Olivér is előkerült. Megkönnyebbült ábrázattal csapódott Álmoshoz, az asztalon sorakozó ételekre rá se bírt nézni. Abban a pillanatban, hogy a két pap kiment a teremből, Álmos Márton atyához sietett, maga mögött hagyva barátját. 

– A Frontot megtámadták – mondta az atya, mielőtt Álmos rákérdezhetett volna. – De Frász van az egész mögött.

– De Frász? Azt meg hogy?

– Nyomoztunk a barátod, Barnabás után, szerintem ez ébresztette fel az alvó oroszlánt. Kolosi atyát rajtakapták, hogy gyűjt neked pénzt, a bíboros száműzte őt az ország másik végébe egy kis faluba. Rám meg ezeket a papokat szabadították, minden mozdulatomat figyelik. Esélyem sem volt rá, hogy a padló alól kiszedjem a telefonomat, és szóljak neked. Az urad nem mondott esetleg valamit?

– Nem – sápadt el Álmos. A hallottaktól rosszullét fogta el. – Mennyire súlyos a helyzet?

– Annyira, hogy most minden mozgolódásunkat leállítottuk. Amint elcsitul a vihar, folytatjuk, ne aggódj!

– Megkérdezhetem, hogy mennyit tudtak eddig összegyűjteni nekem?

– Hét millió környékén tartunk.

– Atyám – Álmos megragadta a férfi kezét, könyörgően annak szemébe nézett. – Kérem, segítsenek Barnabáson! Használják fel azt a pénzt, amit nekem eddig összegyűjtöttek!

– Az a pénz a te neveden van. Nem fognak örülni az adakozók, ha megtudják, hogy nem rád költöttük. – Álmos tiltakozását meglátva gyorsan hozzátette: – De átgondoljuk, megpróbálunk valamit kitalálni.

Léptek zaja hallatszott be a folyosóról. A két férfi szétrebbent, Álmos az asztalhoz lépett, hogy szedjen magának utánpótlást, az atya pedig a Csengét körülvevő csoporthoz ment megnézni, min nevetnek annyira. 

A teremben az állandó zsibongást néma csönd váltotta fel. Álmos felpillantott papírtányérja mögül, hogy megnézze, mi váltotta ki ezt a szokatlan csendet. Meglepődött, hogy mindenki felállt, még a féllábú bácsi is a mankójára támaszkodott. A tányérja kiesett a kezéből. 

Korvin állt az ajtóban.

– Korvin úr! – Csenge kitörő örömmel szaladt a férfihoz, átölelte annak derekát. Az gyengéden megpaskolta feje búbját.

Álmosra szegeződő tekintetében viszont nyoma sem volt a kedvességnek. Mutatóujját behajította, jelezve, hogy menjen oda hozzá.

– Mit keresel te itt?

– Uram, én... – Álmos idegesen állt egyik lábáról a másikra, pofonbiztos távolságra gazdájától. Kezeit hátratette, ujjaival a fagyöngy karkötőt markolászta. Képtelen volt megszólalni.

Márton atya megmozdult, hozzájuk akart menni, de Olivér megelőzte.

– Uram – lépett Korvinhoz. – Engem terhel a felelősség. Én kértem meg Álmost, hogy kísérjen el, mosdóba kellett mennem. Csak aztán itt ragadtunk.

– A vécépapírt is ő hajtotta neked félbe? Hihető mese – vetette neki oda Korvin. Előrehajolt, megragadta Álmost a karjánál fogva, és magával húzta, ki az épületből, maguk mögött hagyva az elképedt Olivért.

– Hátraülsz! – adta ki neki az utasítást rá se nézve, amint a Volvóhoz értek.

– Igenis, uram.

Bemászott az ülésmagasítón trónoló Csenge mellé. Tudta, hogy most ura haragja miatt nem érdemli meg az anyósülés luxusát, fohászkodott magában, hogy ússza meg ennyivel az egészet. Szomorú tekintettel nézte, ahogy a kocsi ráfordul a Zugligeti útra, elhajt gyerekkori otthona előtt, majd a Szilágyi Erzsébet fasoron egy mellékutat keresett, amivel vissza lehet fordulni a Hűvösvölgyi útra.

– Korvin úr – szólalt meg Csenge, ahogy meglátta Budagyönyge bevásárlóközpont környékét. – Egyszer meg tetszett ígérni, hogy kérhetek valamit. Szeretnék elmenni oda, tetszik tudni, Berti állandóan mesél róla, hogy milyen jó, meg milyen finom. Meg hogy van mászófal, meg csúszda. Meg tetszett ígérni, elmehetnénk most?

– Mégis hova? – kérdezte Korvin türelmetlenül.

– Tetszik tudni, ez egy étterem játszóházzal, Berti mekinek hívja. Tetszik tudni, hogy hol van ez?

– Csenguska, ha valamit akarsz tőlem, akkor ne kertelj! Elég, ha egy mondatban elmondod!

– Bocsánatot kérek, Korvin úr – szeppent meg Csenge. – Akkor meg tetszik engedni? Soha nem voltam még!

– Fogalmam sincs, melyik meki ez, több is van belőle – felelte Korvin. Lehúzódott a járdaszegélyre, felhívta a bátyját. Üvöltözött vele egy sort, mire az nagy kegyesen elárulta, melyikbe viszi rendszeresen a fiát. – Rendben, mehetünk. De ebből nem csinálok rendszert!

– Jujj, de jó! Nagyon szépen köszönöm, Korvin úr!

Korvin egy morgással nyugtázta a kislány kitörő hálálkodását. Megfordította a Volvót, és a Budaörsön lévő játszóházas McDonald's felé vette az irányt.