– Ébren vagy még? – suttogta a kérdést Zoli barátja fülébe.

Barnabás igenlően bólintott egyet. Hagyta, hogy Zoli még szorosabbra vonja az ölelését, és arcát hozzányomja tarkójának. Csendben kuporogtak a matracon a vékony takaró alatt.

– Én úgy félek! Nem akarom, hogy elvigyenek!

– Psszt, csendesebben! Még meghallják!

Zoli kétségbeesetten belemarkolt a másik kezébe. Tenyere kúszott az izzadtságtól, a közeljövőtől való félelem átjárta egész testét. Tudta, mi vár rá.

– Nem akarom! Ne aludj el!

A vacsoránál Alajos odament hozzájuk, és Barnabás tányérjára tett egy kis, fehér gyógyszert. Be kellett vennie. A zajos ebédlőben hirtelen csend lett, mindenki a nyakát behúzva hajolt a tányérja fölé, és evett tovább. Senki sem akarta, hogy akárcsak egy pisszenéssel is felhívja magára az őr figyelmét, és az meggondolva magát mégis ő elé pottyantsa le az altatót.

– Miért te kaptad? – kérdezte Zoli fojtott hangon. – Ebben a hónapban már másodszor!

– Nem tudom.

Csendben várakoztak tovább. A percek kínos lassúsággal teltek, körülöttük mindenki aludt már. Félálomba merülve ölelte barátját, szemhéja egyre nehezebbé vált. Hiába, az egész napos kemény munka után testének szüksége volt a pihenésre.

– Ébren vagy még? – kérdezte, amikor kicsit később felriadt.

Barnabás nem válaszolt, mély álomba merülve szuszogott az ölelésében. Beütött az altató.

– Barni! – rázogatta őt erősen. – Ébredj fel! Nem aludhatsz el!

De az csak nem ébredt fel. Zoli tovább ébresztgette, noha tudta, hogy ennek semmi értelme, barátja az erős gyógyszer miatt nem fog magához térni. Szeme szarkából figyelte a terem másik végében az ajtónál ülő férfit, aki bóbiskolva őrködött. Nem hallotta meg őt.

A folyosóról léptek zaja hangzott fel. Zoli villámgyorsan kicsusszant a paplan alól, és a saját térfelére mászott át. A takaróját húzta állig, amikor Alajos egy másik őr társaságában belépett. Mozdulatlanná dermedt, színlelete, hogy alszik. Egyenesen hozzájuk tartottak. Lerántották mindkettejükről a paplant, őt pedig karjánál fogva felhúzták.

– Ne! – könyörgött. – Kérem! Ne!

A férfi erre beléje mélyesztette az elektromos sokkolóját, mire felkiáltott. Hagyta, hogy kivezessék a hálóból, látta, hogy barátját felnyalábolja a másik őr, és a könnyű testet elvonszolja a folyosón a másik irányba. Fogalma sem volt, hová viszik, mit csinálnak vele, és mikor, milyen állapotban kapja vissza.

– Kérem! – könyörgött Alajosnak. – Ígérem, nem fogom zavarni a többieket! Hadd aludjak bent!

– Bent fogsz aludni, a celládban.

– Nem úgy értettem, uram! – fakadt ki rémülten. – Kérem, hadd menjek vissza a hálóba!

Alajos erőszakosan hátracsavarta a kezeit, Zoli feljajdult. Az alagsor felé közeledve az iszonyat úrrá lett rajta, és kézzel-lábbal tiltakozott az őr ellen. Vékony, sovány testével esélye sem volt a férfival szemben, hamarosan az ablaktalan pinceszobában találta magát. Lelökték a kemény betonpadlóra, könyöke fájdalmasan koppant egyet, a fém nyakörv lehorzsolta nyakát, ahogy az csattant egyet a földön.

– Uram! – kiabálta. Az őr után kapott. – NE!

A fémajtó egy hangos dörrenéssel bevágódott. Zoli dübörgött rajta, ököllel verte, üvöltözött, kiabálva követelte, hogy engedjék ki. Tüdeje egyre jobban kimerült, az ordítozást halk, reménytelen sírás váltotta fel.

A sarokba kuporodott. A hűvös levegő csontig hatolt beléje, rázkódott a hidegtől. Mindössze egy lyukas alsónadrág volt rajta, a kiképzőben nem engedélyezték a pizsama luxusát. Karját összefonta mellkasán, úgy próbálta felmelegíteni magát. Összegömbölyödve a földre csúszott, ott remegett tovább, könnyekkel itatva az egereket.

– Kérem... – könyörgött.

Az álom, az elkerülhetetlen rémálom, ami kivétel nélkül rátámadt, ha elvették mellőle Barnabást, most is uralma alá hajtotta. Elméjével tiltakozott ellene, próbált kedves emlékeket felidézni magában. Legyőzték.

– Ne...

Felordított. Belépett az ajtón valaki, noha az zárva volt. Alajos tornyosult föléje.

– Belém rúgsz, mi? – fröcsögte gyűlölettel telve. – Ezzel kezded az ismerkedést? Hát nem leszünk barátok, az biztos!

Hol van ő? Rémülten nézett maga körül, pulcsija ujjával megtörölte verejtékező homlokát. Az őrrel való viaskodás kimerítette minden erejét, most már bánta, hogy a tesiórákat ellógta, csak azért, hogy belopózhasson a zongoraterembe gyakorolni. Miért adta el őt a nagybátyja? Mi ez az egész?

Egy súlyos fémkarika csattant a nyakán. Ne! Ő ezt nem akarja! Engedjék ki! Nem akar rabszolga lenni! Megint felüvöltött, és az őrnek rontott. A korábbi tökön rúgást akarta megismételni.

– Álmos!

Alajos megint beléje mélyesztette a sokkolóját, és a földre kényszerítette. Beléje rúgott, a fájdalomtól kétrét görnyedve kúszott a betonon. Letépték róla a ruháját, majd súlyos szíjütések csattantak a hátán. Megint felordított.

– Álmos! Ébredj fel!

Zoli üvöltött a fájdalomtól, mint a fába szorult féreg. Szülei soha nem verték el, a nagybátya sem emelt rá kezet. Hogy lehet valami ennyire fájdalmas? Felnézett a dühtől csillogó szemekbe, a lángoló, vad, könyörtelen tekintet megrémisztette. Összeszedte minden erejét, és fürgén átmászott annak két lába között, ki akart szaladni az ajtón.

– Zárva van, büdös kölök. – Alajos gonoszul vigyorogva meglengette a kezében a kulcscsomót. Másik kezével pedig a szíjat. A következő üvöltést az egész pincefolyosón lehetett hallani.

– Álmos! A kurva életbe, ébredj már fel!

Valaki belépett az ajtón. Valahonnan tudta, hogy a kiképző igazgatója az. Hangokat hallott, a két férfi beszélgetett egymással, Zoli nem értette, miről. A rászegeződő tekintettekből rájött, hogy róla van szó. Ijedten a sarokba mászott, védelmet keresve, ahogy látta, hogy az igazgató átveszi a szíjat az őrtől, vele együtt annak feladatát.

– Álmos! Kérlek, ébredj fel! Én vagyok az, Korvin!

Az őt szíjjal ütlegelő férfi sziluettje hirtelen megváltozott. Megnyúlt, magas lett, válla szélesre húzódott, ijesztően tornyosult a fájdalomtól sírva kuporgó, fejét védekezően körbeölelő fiú fölé. Zoli felpillantott karja mögül, egy éj kék szempárral és hollófekete hajkoronával találta szembe magát. Az alak dühödten rázogatta őt, feje koppant egyet a betonpadlón.

– Zoli! Ébresztő!

Álmos szeme kipattant. Teste csatakos volt a verítéktől, a fém lánc, amivel az ágyhoz rögzítették, hűsítően érintette bőrét. Levegő után kapkodott, kezével rémülten el akarta tolni gazdáját magától.

– Álmos!

Keménységet érzett maga alatt. Az ablaktalan pinceszobában, ahová olyan gyakran bezárták, ugyanilyen hideg volt a betonpadló. Rémülten a sarokba kuporodott, nyakövét kezdte el ráncigálni. Azt hitte, megint azt a súlyos, ormótlan darabot viseli, mint amit azon a szörnyű napon adtak rá. 

– Álmos! – Korvin megragadta mindkét kezét, véget vetve a nyakörv elleni támadásnak. – Nézz rám!

A szolga nem nézett rá. Üres tekintettel meredt maga elé, kezével a térdét ölelte át. Sírt. Korvin hagyta őt. Megsimogatta a buksiját, letörölte arcáról a maszatos könnyeket. 

– Nyugodj meg. Itt vagy velem, biztonságban – mondta neki gyengéden. – Nézz rám!

Álmos elhúzta a fejét. Még jobban összekuporodott, arcát két térdkalácsa közé temette. Mellkasából szaggatott hüppögések törtek fel. 

Korvin felállt, és kiment a pinceszobából. Kisvártatva a hatalmas, vadonatúj matraccal tért vissza. Nagy nehezen visszatette a betonágyra. Nem volt könnyű dolga, mert Álmos, hiába parancsolt rá, nem mozdult el a sarokból, ott kuporgott tovább. A matrac után a takaró és a párna következett. 

– Most már lefeküdhetsz – mondta Korvin. Bemászott az ágyba, egyenesen a sarokban kuporgó szolgához, és rávette, hogy feküdön le. Felszedte a rémálom közben a padlóra ledobott macikat, és a még mindig síró fiú ölébe tette. Az kétségbeesetten beléjük kapaszkodott, olyan erősen szorította magához, hogy Korvin, ha akarta volna, sem tudta volna őket elvenni tőle. Melléje feküdt, a párnát Álmos feje alá tuszkolta, a takaróval pedig betakarta mindkettejüket.

– Jó éjt, Álmos – súgta neki halkan. Szorosan a hátához simult, erős karjaival magához ölelte őt. – Most már aludj!

Álmos öntudatlanul belekapaszkodott Korvin karjába. 

– Barni, mi történt veled? – motyogta félálomban. – Mióta ilyen szőrös a karod?

Mielőtt Korvin köpni-nyelni tudott volna a meglepettségtől, Álmos már rég nyugtalan álomba merült. Elgyötörten sóhajtott egyet. Arrébb tolta a láncot, megigazított a takarót, és ő is hamarosan elaludt.