***

– Álmos! – rontott be Csenge másnap délután a mosókonyhába. – Korvin úr azt üzeni, hogy ittito kávé és süti!

– Ittito? – vonta fel a szemöldökét Álmos. A vasalót letette a deszka végére, a kész inget felhúzta egy vállfára. A nyaralás utáni szennyes nem akart a végére érni. – Nem invito?

Csenge elgondolkodott. Copfba font haja végét morzsolgatta, kislányosan keresztbe tette a lábát, majd pördült egyet. Flegmán megrándította vállát, mint aki nem tudja a választ a kérdésre, és kiszaladt a helyiségből.

Álmos fásultan nézett ki a fejéből. Semmi kedve nem volt felmenni az emeletre, és gazdája szeme elé kerülni. Nem véletlenül húzódott vissza a mosókonyhába, minél távolabb a férfitól, mert szinte kézzel tapinthatóan szikrázott belőle a feszültség, ahányszor csak a közelébe ment. Elővette telefonját, a visszaszámlálót a mosógépen feltüntetett számlaphoz igazította – alig ötven perc múlva lejár, vissza kell jönnie érte.

– Csengus – mondta neki, amint utolérte a már nem olyan kis lányt a konyhában. Nőtt, mint a bolondgomba. Bedagadt torkát megköszörülte, fájt neki a beszéd. – Ha az úr mond valamit, arra mindig nagyon oda kell figyelni! Nem szabad elfelejteni, ezt tartsd észben!

Csenge ráöltötte a nyelvét.

– Tudom. Nem vagyok már kisgyerek! Én már nagycsoportos vagyok!

– Ha már ilyen nagy lány vagy, akkor segíts nekem kávét csinálni!

Ez már nem tetszett neki. Ki akart slisszolni a konyhából, de Álmos elkapta, és határozottan munkára fogta. Tudta jól, hogy ő húzza a rövidebbet, ha nem tesz eleget Gellért kérésének, miszerint neki is ki kell vennie a részét a házimunkából.

– Vihetem én a tálcát? – Erre csak a fejét rázta. – Lécci! Hadd vigyem én!

– Oké. – Álmos elővett egy másik, kisebb tálcát, arra rakta a kávét. A másikon ott maradt a süti, azt Csenge kezébe nyomta. – Akkor vidd ezt, de óvatosan fogd! Hol van az úr?

– Fent a dolgozószobában.

A dolgozószobában? Vajon mit csinálhat ott? – tette fel a kérdést magában. – Most ítélkezési szünet van, alig van munkája. Meg hulla fáradt még a jetlag miatt.

Előre engedte a kislányt, és követte őt fel az emeletre, figyelve folyamatosan, hogy az le ne ejtse a sütiket. A dolgozószoba küszöbén kővé dermedt.

– Mi a.... – nyögte. Szeme majd' kigúvadt.

Korvin bosszúsan meredt rá a padlóról. Körülötte halmokban hevertek mindenféle papírok különböző magasságú tornyokba rakva. Három eltérő papírhalom típus különült el: a Korvin előtt lévők nagy része dossziékból tevődött össze, a jobb térfelén lévők viszont pedáns sorrendbe rakva hevertek. A harmadik, bal kéz felőliek viszont egy nagy kupacba voltak hányva, mint amiket már fölösleges sorrendbe rakni. Gazdája szemmel láthatólag lomtalanított a bírósági iratokkal túlzsúfolt dolgozószobában.

Azonban Álmos nem ezen, hanem annak megjelenésén lepődött meg: haja sündisznó módjára meredeztek az égtáj minden irányába, számtalan rövid fonatba fonva.

– Álmos, a kávémat!

Ura hangja kizökkentette. Alázatosan fejet hajtott, sajgó torkával, ha lehetett, elkerülte a beszédet. Csendben letette a kávét a sütis tál mellé a padlóra, és hátratett kézzel megállt Korvin előtt.

– Parancsol még valamit, uram?

– Igen. – Korvin jólesően kortyolt egyet a kávés csészéből. Behunyta szemét, kiélvezte az íz aromáját. Majd a hevenyészett papírkupacra mutatott. – Ezeket daráld le az iratmegsemmisítőben!

– Ezt mind, uram?

Korvin bólintott. Álmos meghajolt, jelezve, hogy megértette. Az egyik sarokban, görgőkön álló kis iratmegsemmisítőhöz vitt a papírokból egy adaggal, és nekiállt a dolgának. Sokáig el fog tartani, mire ezt a rengeteg papírt apró csíkokra szabdalja a gép, gondolta Álmos, ahogy bedugott némi lapot a gép szájába. Legfeljebb tízet lehetett egyszerre beledugni, ezen felül nem lehetett egyhuzamban három percnél többet használni. Csak ha szobahőmérsékletre hűlt le, folytathatta.

– Nem, Csengus – hallotta ura hangját, mire gyorsan hátrapillantott válla felett. Csenge a fodrászkodást szerette volna folytatni, keze már Korvin haja felé nyúlt. – Mára elég volt, rajzoljál inkább!

– De Korvin úr! Azt ígérte, hogy befonhatom a haját!

– Mit akarsz ezen még befonni? – kérdezte Korvin, hevesen gesztikulálva a saját frizurája felé. Elkapta szolgája pillantását, aki erre villámgyorsan visszafordult az iratmegsemmisítő felé. – Nem, ide már nem fér el több fonat. Ott a sok papír, inkább rajzolj rájuk valami szépet! Valami olyasmit, ami méltó arra, hogy bekeretezhessem, és a többi közé rakhassam!

Csenge mérgesen duzzogva kiválasztott egy neki tetsző, vastagabb papírt a kupacból, áthozta a neki kiutalt vendégszobából a színes ceruzáit, és elfoglalta Korvin íróasztalát.

Mindenki csendben tette a maga dolgát. Korvin egymás után ment végig a dossziék tartalmán, és szórta ki belőlük azokat, ami nem kellett, a hatalmas kupac folyamatosan kapta az utánpótlást. Álmos szorgalmasan aprított, időnként kivitte az udvarban álló szelektív kukához a felgyülemlett csíkokat, Csenge pedig halkan dúdolgatva belemélyedt az alkotásba.

Fáradt volt, az éjszakai rémálom nem tűnt el nyom nélkül. Halványan rémlett neki, hogy gazdája befeküdt mellé, azonban, amikor az horkolva keresztbe átfeküdt rajta, elkezdett nyugtalanul mocorogni. Átfordult a másik oldalára, hogy megnézze, ki alszik vele, hűlt helyét találta. A láncra, amivel az ágyhoz rögzítették, egy időzáras lakatot tett Korvin, ami reggel hatkor egy halk kattanás kíséretében kinyílt. Fogalma sem volt, hogy gazdája mennyit látott az álmából, valamint hogy beszélt-e, illetve mondott-e valami illetlent. Reggel óta arra várt, hogy elővegye őt, és számon kérje rajta az éjszaka eseményeit, a férfi azonban úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna.

A kimerültség mellé fájdalmasan lüktető arcot is kapott. Az előző napi pofonoktól úgy feldagadt, hogy Gellért, amikor aznap délelőtt elhozta tőle Csengét, röhögések közepette ezt találta mondani:

– A piperkőc doktorka megemberelte magát! Végre jól ellátta a bajodat!

Bejárati ajtó csapódása ütötte meg a fülét. Korvinra nézett, de az csak tagadólag megrázta a fejét. Magas sarkú cipő kopogott a lépcsőn, feltehetőleg Boróka jött meg a szüleitől. Előző nap a repülőtérről nem a villába, hanem egyenesen hazament, Korvin nem árulta el neki, miért. Titkon reménykedett benne, hogy szakítottak, de a bőröndök láttán csalódnia kellett. Mindkettejük csomagja a taxiban hevert, amivel gazdája megérkezett.

– Drágám! – állt fel Korvin, és indult meg a nő felé. Egy csókot nyomott a szájára – Végre itt vagy!

– Te meg hogy nézel ki? – Boróka meglepetten szemlélte annak remekbe szabott frizuráját, aztán kisvártatva elnevette magát. – Ez nagyon jó! Csenguska, te csináltad ezt?

Csenge boldogan odaszaladt hozzá, átölelte, és elkezdte ecsetelni a hajfonás részleteit. Nem jutott sokáig a mesélésben, mert Boróka a rabszolgát meglátva látva meglepett hangot adott ki.

– Te jó ég, Kor drágám! Mi történt ennek az arcával?

– Nos – Korvin az íróasztalához ment, és leült a forgószékébe. Egy laza mozdulattal bekapcsolta a laptopját. – Elbeszélgettem vele a viselkedése miatt.

– Jól tetted. – Boróka szerelme ölébe ült, átfonta a nyakát. Összeszűkült szemmel Álmosra nézett, aki lopott pillantásokkal azt próbálta meg kideríteni, vajon hord-e jegygyűrűt. Nem talált az ujjain semmit. – Nagyon feldühítetted Korvint! Még sosem láttam őt ilyen mérgesnek, tönkre vágtad a fél nyaralást! Többet ilyet ne csinálj!

– Igenis, úrnőm – hajolt meg Álmos. – Bocsánatot kérek a kellemetlenségek miatt, úrnőm.

– Nagyon sápadt vagy, drágám – Boróka befejezettnek tekintette az Álmossal való beszélgetést, most Korvin arcát kezdte el simogatni. – Ki tudtad aludni magad rendesen?

– Dehogy, a jetlag még mindig tart. Milyen volt otthon?

– Jó volt. Képzeld, a nagynéném meghívott minket a luxus kastélyába most a hétvégére! A kormánytagok közül egy csomóan eljönnek, és ha jól tudom, az államügyész, meg a bírósági hivatal elnöke is ott lesznek.

– Igen? – kérdezte Korvin kissé meglepődve. – Tudtommal egy vagyonba kerül csak egy éjszaka.

– Igen, de nekünk elengednék az árát. Na mit szólsz hozzá? Elhozhatod magaddal Álmost is, ő csinálhatná a kávédat! Nem akarom megint azt hallgatni, hogy milyen jók, amiket ő csinál, és milyen rossz a többi! – Boróka itt Álmoshoz fordult: – Nagyon oda van ám azért, amit te főzöl, ugye ezt tudod? A nyaralás alatt is állandóan a te főztödhöz hasonlított mindent!

– Na, azért ez nem igaz! – horkant fel Korvin. – Voltak ott azért finomak is!

– Akkor mit válaszoljak nekik? Elmegyünk?

– Ha te szeretnéd, drágám, akkor elmehetünk. Álmost viszont itthon hagyom.

– Szerintem hozd el, mindenki a sajátjával jön!

Korvin csendben maradt. Töprengve nézte Boróka arcát, majd megcsókolta.

– Magamra hagynál egy kicsit? Meg akarom ezt beszélni vele. – Fejével a szolga felé bökött.

– Persze, drágám. – Boróka visszacsókolta. Lekászálódott a székből. – Csengus, gyere, hagyjuk magukra a fiúkat! Beteszek neked egy rajzfilmet, jó?

Csenge ujjongva elfogadta a feléje nyújtott kezet, és a nő társaságában elhagyta a dolgozószobát.

Korvin, most, hogy megszabadult a ráakaszkodó barátnőtől, kényelmesen hátradőlt a karosszékében. A blokkokat, amiket Álmos az íróasztalra rakott, magához vette, és átnézte őket. Odaintette szolgáját, és ráparancsolt, hogy szedje ki a befőttes gumikat a hajából. Az szó nélkül mögéje állt, és szorgos kezekkel bontotta ki a fonatokat.

– Ha bokor megkérdezi, azt mondod, hogy beszéltem veled, és arra jutottunk, hogy nem jössz el a hétvégén – mondta Korvin, rá se nézve. – Megértetted?

– Igen, uram. – Álmos habozott egy kicsit, félt rákérdezi. – Ha szabad kérdeznem, uram, miért nem akar elengedni?

Korvin olyan tekintettel nézett fel rá a válla fölött, hogy Álmos egy alázatos bocsánatkérést követően behúzta a fejét, és csendben kibogozta a soron következő gumit.

– Nem akarom, hogy a bunkóbbnál bunkóbb faszfejek leálljanak veled hőzöngeni – mondta végül. Az egyik blokkot alaposan megnézte. – Azt mondtam, hogy csak egy kulcsot másoltathatsz!

Vádlón meglebegtette a papírlapot. Álmos elsápadt, nyelt egy nagyot. A fájdalom végigvonult a torkán, a gégéjétől egészen a szájpadlásáig, szeme könnybe lábadt.

– Én... – préselte ki nagy nehezen. Meg kellett köszörülnie a torkát, hogy beszélni tudjon. – Vettem még egy kulcstartót is, nem akartam, hogy elvesszen a kulcs.

Korvin elfogadta a választ, és folytatta a számok vizsgálatát. Elkerülte figyelmét, hogy szolgája megkönnyebbülten kifújja a levegőt.

– Uram? Megkérdezhetem, hogy... – A szavakat kereste, nem tudta, hogyan fejezze ki magát. – Uram tényleg ennyire szereti, amit... Hogy is mondjam... Amit én csinálok... kávét? Sütit?

Nem kapott választ, gazdája, mintha meg se hallotta volna, olvasta tovább a blokkokat. Elővette telefonját, és összeadta a számlák végösszegét a bankkártyán lévő aktuális egyenleggel. Bólintott egyet, a számokat rendben találta. A blokkokat egy gombócba gyűrte, és megcélozta vele az íróasztal mellett álló szemeteskosarat. Elvétette, a galacsin a földön landolt.

– Még jó, hogy nem kosarasnak mentem – dörmögte magának. Alighogy az utolsó gumi is lekerült a fejéről, és szolgája az ujjaival megfésülte a haját, megpördült a székével, és meredten rászegezte tekintetét. – Beszélnünk kell az éjszaka történtekről.

Álmos kivárt, nem szólalt meg. Hátrébb lépett, biztos távolságban a férfitól, kihúzta magát, kezeit háta mögé tette, ujjai a fagyöngy karkötőt morzsolgatták. Egy miatyánkot is végigmondott magában nyugtatásképpen.

– Mi a franc történt?

– Rémálmom volt, uram – válaszolta alázatosan.

– Na ne – felelte gúnyosan Korvin. – Azt hittem, örömtáncot lejtesz álmodban. Tudod jól, hogy értem a kérdést!

Álmos összerezzent, a szigorú hang szíj ütésként érte. Ujjai olyan erővel markoltak a karkötőbe, hogy attól félt, elszakítja. Élénken élt még benne az előző napi verés.

– Álmomban – kezdett bele remegő hangon. Bedagadt torka, valamint sebes szája nem könnyítette meg a dolgát. Röviden elmesélte, amit álmodott, az altatóról azonban mélyen hallgatott. – Kivétel nélkül mindig, ha egyedül maradtam, akkor rémálmaim voltak, mert nem volt mellettem Barni. Állítólag olyan hangos voltam, hogy senki sem tudott tőlem aludni. Ezért azt csinálták, hogy bezártak ugyanabba a cellába, ahol legelőször elvertek. Így büntettek azért, hogy nem hagytam a többieket aludni.

– Ebben az úgynevezett cellában – tette fel a kérdést Korvin –, nem volt fekhely? A csupasz betonon aludtál?

– Igen, uram.

– Semmi takaró? Semmi ilyesmi nem volt?

Álmos tagadólag megrázta a fejét. Szeme szomorúan gazdája inggallérját pásztázta.

– A francba, Álmos! – fakadt ki Korvin mérgesen. – Ezt miért nem mondtad nekem tegnap, amikor kiszabtam rád a büntetésedet? Kitaláltam volna valami mást!

Ijedten hátralépett egyet, gazdája váratlan kitörése megrémisztette. Védekezően maga elé emelte a kezét.

– Gazdám, kérem! Én... – Erőt vett magán, remegő kezeit visszarakta háta mögé. – Kérem! Én tegnap... Nem...

Képtelen volt beszélni. Önfegyelme összedőlt benne, szeméből krokodilkönnyek gördültek ki.

– Nyuszkó – Korvin jelzett neki, hogy jöjjön oda hozzá, és térdeljen le elé. Az engedelmesen követte a parancsot. Azonban, mikor az arca felé nyúlt, az ijedten hátrahőkölt. Visszahúzta kezét. – Legközelebb, ha olyan büntetést szabok ki rád, amit a kiképzőben is csináltak veled, azonnal szólsz nekem! Megértetted?

– Igen, gazdám, megértettem.

– El is várom. Csinálni kell valamit ezekkel a rémálmokkal, ez nem normális állapot.

– Kérem, ne! – fakadt ki holtra váltan. – Csak az altatókat, kérem, azokat ne!

– Nyuszkó – csitította őt Korvin. – Nem adok. Hiszen megígértem, nem?

Megnyugodott valamelyest a gondolatra, hogy nem kap altatót. Ura intését látva annak két térde közé mászott.

– Azon gondolkodom – Korvin szolgája hajába túrt, és kitapogatta a sebhelyet a fejbőrön. Félretolta a tincseket, és alaposan megnézte magának. – Nem lehet, hogy ez a sérülés a buksidon összefügg a rémálmaiddal?

– Az orvosok is feletették ugyanezt a kérdést a baleset után, uram. De uram honnan tudja ezt?

– Olvastam a papírjaidat.

– Lehetséges, uram, hogy van köze hozzá – válaszolta Álmos. – Felmerült, uram, de az orvosok inkább azon az állásponton voltak, hogy az átélt trauma miatt vannak a rémálmok. Foglalkozott velem szakember is, hetente jártam hozzá, egészen a Bastille-ba való kerülésemig. Ő javasolta egyébként, hogy írjam le az emlékeimet a családomról.

– Egy agyturkász, mi? – kérdezte Korvin, inkább magától, mintsem Álmostól. – És ezt miért nem mondtad nekem? Amikor először jelentkeztek itt nálam a rémálmaid?

– Háziorvoshoz szerettem volna menni, hogy az beutalhasson, uram. De uram nem engedte, hogy elmenjek hozzá, inkább az altatók mellett döntött.

– Ahelyett, hogy nyafogtál meg hisztiztél volna, elmondhattad volna, hogy mit akarsz– mondta Korvin bosszúsan. Ujjait kihúzta Álmos hajából. – Nem emlékszel? Úgy viselkedtél, mint egy taknyos gyerek.

– Uram, akkor elmehetnék? – tette fel a kérdést reménykedve. – Kérem, gazdám! Hadd menjek el!

Korvin gondterhelt tekintettel az ablak felé nézett. Egy nagyot sóhajtott.

– Szívem szerint elengednélek, mert rohadtul elegem van a műsoraidból. Viszont attól tartok, hogy apám megneszeli, és kiszedi a szakemberből azokat, amiket te elmondasz neki.

– Uram, kérem! Kérem, engedjen el! – Álmos könyörgően összetette kezeit. Egy ötlete támadt. – És ha ő jönne ide? Inkognitóban? Úgy, mintha az uram ismerőse lenne, és csak egy baráti csevejre jön át?

– Hát, nem is tudom...

– Péter úr is mindig idejön, nem, uram? – Álmos kitartott az ötlete mellett, nem engedett. – Hányszor is volt már itt Péter úr, uram? És nem történt semmi? És a magánnyomozó?

– Mondasz valamit – ismerte el kelletlenül Korvin. – De ez így nagyon körülményes, és szinte biztos, hogy csak fizetős szakember lesz hajlandó ezt bevállalni.

Várakozóan gazdájára nézett. Kezét továbbra is összekulcsolva tartotta.

– Rendben – egyezett bele Korvin. – Keresek neked valakit.

Kitörő hálával át akarta ölelni Korvin lábszárait, azonban annak türelmetlen kézlegyintését látva megtorpant.

– Most viszont szépen leírod, hogy milyen büntetéseket kaptál ott bent. – Korvin egy üres papírlapot és egy tollat nyomott az értetlenkedő szolga kezébe. – Gondolom, ezeket nem írtad le a naplódban, jóllehet többször is kértem?

Szégyenében lesütötte a fejét. A papírlapra meredt, amire rá kell írnia mindazokat a tortúrákat, amik alá vetették büntetés címszó alatt. Körbenézett, helyet keresve, ahol kényelmesen írhatna. Korvin egy gúnyos mosollyal az arcán kihúzta az egyik fiókot, és egy fekete keménykötésű könyvet vett ki belőle. Azt dobta oda neki azzal a megjegyzéssel, hogy azon írhat. Álmos megköszönte, és már tette volna rá a lapot, amikor szeme megakadt a címen:

Hollósy Korvin:
A 2009. évi CXXVI törvény a rabszolgatartásról az ókori római jog tükrében

– Ezt uram írta?

– Igen, ez a diplomamunkám. Na de elég a fecsegésből, csináld, amint mondtam!

Becsukta száját. Törökülésben ülve, a könyvvel az ölében nekiállt körmölni. Előbb levette szemüvegét, megtisztította a bekoszolódott lencséket.

– Uram?

Korvin, aki, amíg szolgája dolgozott, a laptopjába merült. Hümmögött egyet.

– Megkérdezhetem, hogy milyen volt a nyaralás? Sikerült megkérnie az úrnő kezét?

– Láttál rajta gyűrűt?

– Nem, uram.

– Akkor meg mi a kérdés?

– Bocsánatot kérek, uram – felelte Álmos. Behúzott nyakkal folytatta tovább a dolgát.

– Ami a nyaralást illeti – szólalt meg váratlanul Korvin –, túl sok volt a bokrok aránya a pálmafákhoz képest.

Ha nem fájt volna az arca, most minden bizonnyal a tenyerébe kuncogott volna. Csak egy halvány vigyorfélére futotta neki. A papírlapon lassan, de gyűltek egymás után a felsorolások.

– Készen vagyok, uram.

Korvin átvette tőle a listát, és figyelmesen elolvasta.

– Te jó ég – szörnyülködött. – Én ezek közül jó párat megcsináltam veled! – Újból átfutotta a lapot, szeme megakadt valamin. – A padlóra öntötték a kajádat? Zokniként is a földől ettél, akkor abból miért nem volt baj?

– Szerintem azért, mert az szerepjáték volt és nem büntetés, uram. Meg uram ilyen kis tálkába rakta az ételt.

– Igaz – mormolta Korvin. Tekintete tovább siklott a felsoroláson. – Nyilvános ürítés? Előttem is kellett pisilned meg kakilod, attól miért nem golyóztál be?

– Közel jártam hozzá, uram – vallotta be Álmos. – Talán mert uram volt az aki nézett, nem pedig az őrök, és a társaim, az volt más? Őszintén, fogalmam sincs, uram.

– Akkor tekintsük a szerencsés véletlennek, hogy nem volt baj belőle. – Korvin az asztalra tette a lapot. – Viszont azt nem ígérhetem meg, hogy a fizikai büntetéseket nem fogom többé alkalmazni. Gondolom, ezzel te is tisztában vagy.

– Igen, uram – felelte alig hallhatóan. — Tisztában vagyok.

– Nyilván, ha lehet, elkerülöm, és más szankciót szabok ki. De ha olyat művelsz, ami miatt értelmetlen a privilégium megvonás, akkor számíts rá, hogy elverlek! – Egy kis szünet után hozzátette: – Ha nem adsz rá okot, akkor nem bántalak. Úgyhogy viselkedjél, kérlek!

– Igyekszem eleget tenni a kérésének, uram – hajtotta meg a fejét Álmos.

– Apropó büntetések. A matracodat nyilván visszakapod a történtek után, úgyhogy újakat kell kitalálnom neked.

Álmos telefonja pityegett egyet. Korvin gyorsabb volt nála: lehajolt, és kihúzta a zsebéből.

– Uram, ez csak az időzítő, lejárt a mosógép – mondta sietve, mielőtt az rákérdezhetett volna. – Beállítottam, hogy ne felejtsem el.

Korvin kikapcsolta, és a telefont az asztalra csapta.

– Még a nyaralás előtt belengettem, hogy ha nem viselkedsz, akkor nem kapsz tőlem többé olyan szexet, amit szeretsz. Ez nyilván evidens, azok után, amit műveltél.

– Mennyi ideig, uram?

– Ki tudja – vonta meg a vállát Korvin. – Amíg úgy látom, hogy megérdemled. Lehet, soha többet az életben nem kapsz.

– Uram...

– Kuss legyen! – förmedt rá Korvin. – Nem kapsz, és kész! – Hátradőlt a székében, onnan nézte őt fölényesen felszegett fejjel. – Ki kell azt is érdemelned, hogy alkoholt ihass, csokit ehess, valamint, hogy zeneprogramokat tölthess le a telefonodra. A fejhallgatódat is csak akkor kapod vissza, ha jól viselkedsz. Nem mehetsz át Pestre addig, amíg a barátod életben van, ez nem vita tárgya. Éjszakára a lánc továbbra is rajtad marad egy hétig, attól nem térek el. Van valami kérdés?

– Nincs, gazdám. — Álmos feje beleszédült a sok megvonás hallatára.

– Ha nincsen, akkor kotródj innen! Pakold ki a mosógépet, vagy mit tudom én mit, aztán gyere vissza, és fejezd be az iratmegsemmisítést!

– Ahogy parancsolja, gazdám.

Felállt, kezével leporolta a térdeléstől összegyűrt nadrágot. Nem volt értelme fellebbeznie, azt leszűrte annak hanghordozásából.

A küszöbön megütötte fülét egy  kérdés:

– Ezek micsodák?

Korvin mutatóujjával a dolgozószoba egyik sarkában felsorakozott kartondobozok felé bökött.

– Lehoztam a padlásról azokat, amikről úgy gondoltam, hogy kellhetnek uramnak. Abban a dobozban – itt az egyik, a többitől távolabbra rakott kartondobozra mutatott –, vannak azok, amiket magamnak szeretnék, és uram engedélyét kérem, hogy megtarthassam őket.

– Kizárt, hogy most megkapod őket. Átnézem, félreteszem, ami maradhat, és majd akkor adom oda, amikor jónak látom.

– Igenis, uram – szorította össze a száját Álmos. – Köszönöm a kedvességét, uram.

Nem várta meg, míg gazdája odamegy, és felfedezi köztük Dimitri leveleit, hanem egy udvarias meghajlás kíséretében sarkon fordult, és lesietett a lejárt mosógéphez.