2001. október 10., szerda este

Vér. Mindenütt csupa vér. Dimitri hátáról lefolyt a lábán át egészen a betonpadlóig. 

Korvin gyomra felfordult a látványtól, alig bírta nézni, ahogy apja és bátyja felváltva mérik ki a kegyetlen korbácsütéseket. Becsukta szemét, elfordította fejét, a pincehelyiséget betöltő jajveszékelésnek viszont nagyon is a tudatában volt. Az elől nem tudta a füleit becsukni, hiába tapasztotta rájuk a kezeit. 

– Uram, ne! – Dmitri száját egy artikulálatlan üvöltés hagyta el. – NEEE!

A gyomra megadta magát, és a sarokba hányt. Ki akart szaladni a helyiségből, de bátyja elállta az utat előle. 

– Apu, nézd má'! A kis puhány rókázott egyet!

Soma keze megállt a levegőben, a korbácsot leengedte. Fintorogva nézett végig kisebbik fián, akinek arca falfehér volt a rémülettől. 

– Ez nem volt szép dolog tőled – intézte hozzá. – Ugye tudod, hogy ezt neked kell majd feltakarítanod a többivel együtt?

Gellért felröhögött. Olyan jóízűen kacagott, mintha valami rendkívüli mulatságos viccet hallott volna. Azonmód elhallgatott, amint apja a korbácsot az öccse kezébe nyomta. 

– Nesze, rajtad a sor! Ideje férfiként viselkedned.

Korvin majd kiejtette kezéből a súlyos büntetőeszközt. Azt hitte, rosszul hall. Apja arcába nézve azonban eltűnt minden kétely belőle. 

– Apu, én ezt nem akarom! – tiltakozott. – Én ezt nem fogom csinálni!

Vissza akarta adni a korbácsot, de apja megragadta a kezét. 

– Azt mondtam, hogy te vagy a soros! Ne nyafogj!

– Nem! Én ezt nem csinálom!

Soma erre visszakézből pofon vágta. Olyan erősen, hogy Korvin arcán egy hatalmas vörös folt éktelenkedett. 

Milliméterekre állt attól, hogy elbőgje magát. Csak azért nem tette meg, mert Dimitri előtt bátornak akart mutatkozni, nem akart csalódást okozni neki.

Ránézett. A testre, ami a falnak dőlt, és aminek kezeit összebilincselték, és felfüggesztették egy láncra. Korábban nem volt ott a karika, amin a lánc másik vége rögzült, apja valamikor a közelmúltban szerelhette fel. 

Dimitri elkapta a pillantását, visszanézett rá. Szemében egy szomorú, jóváhagyó árnyék suhant keresztül. Korvin libabőrös lett a rá váró feladattól. 

– Rendben – mondta az apjának. – De csak akkor, ha beleegyezel, hogy abbahagyhatom a zongorát, és helyette matekra járhassak.

Nem számított rá, de Soma belement az egyezségbe. Felemelte a korbácsot, és apja útmutatásainak megfelelően lesuhintott vele. 

Dimitri felordított.

***

– Kérlek, ne haragudj! Nem tehettem mást!

Korvin könnyei patakzottak, a kezei remegtek, ahogy a sebfertőtlenítővel próbálta lekezelni a korbács okozta sérüléseket. 

Dimitri erre csak fájdalmasan felnyögött. A szobájában feküdt az ágyon, Soma és Gellért együttes erővel cipelték ide az ájult férfit, maguk mögött hagyva a rögtönzött kínzókamrában takarító Korvint. 

Nem maradt el sokáig, sietett, hogy minél előbb Dmitrihez szaladhasson, és elláthassa a sebeit. Az emeletről a gyógyszeres, a konyhából pedig az elsősegély dobozt hozta be, és nekiállt ellátni vérző hátat. Az edzőtáborokban, amikben eddigi élete során részt vett, megtanították őt arra, hogyan kell a sérüléseket lekezelni, így volt fogalma róla, mit kell tennie. Csupán attól tartott, hogy a géz nem lesz elegendő. 

– Kérek! Ne legyél mérges rám!

– Ugyan már, fiatalúr, miért kéne haragudnom önre? Előbb-utóbb az édesapja úgyis megtanította volna, mint Gellért urat, hogy hogyan kell engem jól elverni. Ez várható volt.

– De az én hibám, hogy rábeszéltelek a telefonálásra! Nem kellett volna!

Dimitri a fájdalmai ellenére kissé felemelte a fejét, és egyenesen Korvin szemébe nézett. 

– Ami megtörtént, az megtörtént. Kérem, ne eméssze magát, fiatalúr! – nem bírta sokáig, feje visszahanyatlott a párnára, és becsukta a szemeit. 

– De ez olyan igazságtalan! – fakadt ki Korvin. – Miért baj az, ha beszélsz a családoddal? Hiszen miattuk adtad el magad, nem?

A szolga olyan sokáig hallgatott, hogy Korvin azt hitte, megint elájult. 

– Nem tudom, de... – mondta végül. Felszisszent, ahogy Korvin a hátára vitt egy jókora adag krémet, és elkezdte az egyik sebet kenni vele. –  Óvatosabban, fiatalúr! Ez fáj!

– Bocsánat! – Korvin olyan gyengéden dolgozott, amennyire az csak lehetséges volt. – Szóval? Mit akartál mondani?

– Amikor az úr megtiltotta, hogy felvegyem a kapcsolatot a családommal, azt mondta, hogy most már én is egy Hollósy vagyok, és semmi közöm a családomhoz. Pedig amikor eladtam magamat neki, akkor megegyeztünk, hogy felhívhatom őket, illetve néha hazalátogathatok.

– De hát akkor miért tiltotta meg? Ehhez nincsen joga!

– De, van. Én voltam a hülye, mert nem tettük bele ezt a kikötést az adásvételi szerződésbe. Álmomban nem gondoltam volna, hogy...

Korvin dühösen a matracba vágta az öklét. Mégis, mit képzel az apja, hogy ilyet tehet?!

Eszébe jutott valami. Odahajolt Dimitrihez, és halkan megkérdezte:

– Nem baj, ha ma nem alszom itthon? Átmegyek a nagyiékhoz, hátha a nagypapinak van valami ötlete. Tudod, ő jogász.

Dimitri fáradtan elmosolyodott. Egy aprót biccentett. 

***

2001. október 11., csütörtök

Halkan benyitott a pincehelyiségbe. Korvin az iskola után nem ment vissza a nagyszüleihez, hanem hazaszaladt, hogy megnézze, hogy van a legjobb barátja.

– Helló, fiatalúr! 

Hason fekve találta őt az ágyán. Ugyanaz a kötés volt rajta, mint amit előző nap ő rakott rá. Leguggolt eléje, hogy szemmagasságban legyen vele. 

– Hogy vagy?

– Remekül, fiatalúr – felelte iróniával a hangjában. – Életemben nem voltam még jobban.

Korvin kitapogatta a homlokát. Tűzforró volt. Nagyot sóhajtva levette róla a kezét, és a gyógyszeres dobozból kivett egy lázmérőt, amit a férfi hónalja alá dugott. 

– Hála Istennek csak hőemelkedés. – A lázmérőt lerázta, és visszatette a helyére. – Dugd ki a nyelved!

Egy pohár víz kíséretében lázcsillapítót adott Dimitrinek. Az engedelmesen tűrte, hogy pátyolgassák. Végtére is, a fiatalúr volt az első a fentiek közül, aki meglátogatta őt aznap. 

Korvin összekészített neki a konyhában egy szendvicset, amit a férfi hálásan fogadott, és befalta egy szempillantás alatt. 

– Van még valamire szükséged?

– Csak alvásra, fiatalúr.

– Akkor aludj!

Dimitri elmosolyodott, és kényelmesen belefészkelte fejét a párnába, amit előzőleg Korvin felrázott neki. Mielőtt még álomba merült volna, látta, hogy a már nem is olyan kis barátja letelepszik az ágy elé a szőnyegre, és felnyit egy vastag könyvet. 

– Nem zongorán kéne lennie, fiatalúr?

– Nem emlékszel? Tegnap apa beleegyezett, hogy zongora helyett matekra járhassak. Még keresünk tanárt, aki fel tud készíteni a felvételire a Fazekasba.

– Tényleg. Zseniális húzás volt, fiatalúr – mormolta, és már aludt is. 

***

2001. október 12., péntek

– Na de fiatalúr! – Dimitri hangja szigorúan csengett. Azonban szája szélén egy mosoly jelent meg, elárulva ezzel saját magát. – Megint itt akarja tölteni az egész estét?

– Miért, hol máshol? – felelte Korvin olyan természetességgel, hogy Dimitri kissé meglepetten nézett rá. – Fent unalmas, Gellért állandóan szívat, folyton elkezd röhögni, ha meglát, és úgy tesz, mintha hányni akarna. Máskor meg nagy látványosan előveszi a telefonját, és pöffeszkedve játszik vele. Nagyon is jól tudja az a szemét, hogy mennyire hiányzik a telefonom. Apu meg hagyja, nem szól bele.

– Mikor kapja vissza a telefonját?

– Nem tudom. Apu kikérte a mobiltelefon szolgáltatótól a híváslistámat, és nagyon bedühödött, amikor meglátta, hogy hányszor telefonáltunk vele haza a feleségednek. Azt mondta, lehet soha többé nem kapom vissza a telefonomat.

Csend telepedett a szobára. Korvin az ágy előtti kilépő szőnyegen ült, és a házi feladatait csinálta, Dimitri pedig a haját simogatta. 

Hála a fiatalúr lelkiismeretes gondoskodásának sokkal jobban volt már. A láza elmúlt, a sebek is elkezdtek gyógyulni. Becslése szerint legalább még egy hétig itt kell feküdnie ahhoz, hogy rendbe jöjjön annyira, hogy dolgozni tudjon. A háta már sosem lesz a régi. 

– Mit tanul, fiatalúr? – nem kérdezte meg volna, ha látta volna a könyv borítóját. Azt ugyanis alaposan becsomagolták újságpapírba, eltérően a többi tankönyvtől, amikre csak egy átlátszó védőfólia került. 

– Alkotmánytant. A nagypapi adta kölcsön tegnap.

– Na de fiatalúr, ön még fiatal az ilyesmi olvasmányokhoz! Nincsen valami jó buli, amit az osztálytársai szerveznek?

– Nincsen – válaszolta tömören Korvin, fel se nézve a lapok közül.

– És az a fiú, akit mutatott a telefonján? Ő sem nyitott semmire? Mondjuk egy kis mozizásra?

– Hagyjál már békén! Olvasni akarok! – csattant fel türelmét vesztve Korvin. Kisvártatva a térdeire hajtotta a fejét, és halkan elkezdett hüppögni. 

Dimitri feléje nyúlt, és megsimogatta a könnyes arcot. Kivárta, míg az megnyugszik, csak akkor kérdezte meg, mi a baj. 

– Tudod, minek csúfolnak a többiek?

– Nem. Minek, fiatalúr?

– Hollópofának. Az a srác találta ki, aki... – hangja itt elcsuklott, nagy nehezen tudta csak érthetően folytatni. – A többi srácnak is megtetszett, és azóta így hívnak. Sőt, még huhognak is hozzá, meg lebegtetik a karjukat, mintha madarak lennének, meg ugrálnak körülöttem.

– De hát a hollók azok nem huhognak!

– Nem, de ők ezt nem tudják.

– Akkor hülyék – jelentette ki Dimitri. – Kérdezze meg tőlük, amikor a legközelebb ezt csinálják, hogy mióta lettek baglyok!

Elnevették magukat. Szörnyű egy poén volt, de annyira azért mégsem, ha Korvin egy kissé megnyugodott tőle, és keseregve-nevetgélve folytatta az olvasást. Hagyta, hogy a szolga simogassa továbbra is. 

Dimitri keze lejjebb csusszant, le egészen az inge gallérjáig. 

– Mi ez a ruha, fiatalúr?

Korvin ugyanis öltönyben feszített. Eddig is nagy gonddal válogatta ki az aznapra viselt öltözékeket, de ez még Dimitrit is meglepte. 

– Jogász leszek, mint a nagypapi. Azok viselnek ilyen szuper ruhákat.

– Aha, most már mindent értek.

– Beszéltem a nagypapival – folytatta Korvin egy kisebb hallgatási szünet után. – Azt mondta, nem lehet semmit csinálni, ha nem tettétek bele az adásvételi szerződésbe a kitételt, hogy láthasd a családodat.

Korvin látta, hogy a hír lesújtja Dimitrit. Feltápászkodott, szemtől-szembe guggolt vele. Nagyon halkan az alábbi szavakat suttogta, mintha attól félne, valaki kihallgatja őket:

– Ne aggódj, nincs veszve minden. Jogász leszek, elvégzem a jogi egyetemet, és az ügyészségnél fogok dolgozni. A nagypapi azt mondta, hogy az ügyészség indíthat nyomozást, amiben, ha aput bűnösnek találják, akkor jól meg is büntethetik. – Korvin elmosolyodott. – Nos, tetszik a tervem?

Mielőtt még Dimitri válaszolhatott volna, a csengő felberregett. Korvin úgy pattant fel, és szaladt ki a folyosóra, mint a villám. Visongva szedte megnyúlt, pipaszár lábait. 

– Anyu megjött!

Az ajtóban azonban megállt, és gondolkodva visszafordult.

– A „B" terv a következő lesz: elmondok mindent anyunak, ami történt, és gondoskodom róla, hogy jó mérges legyen apura, így többé nem fog előkerülni a korbács. Ez hogy tetszik?

–  Ragyogó terv mind a kettő, fiatalúr – mosolyodott el Dimitri. – De most már menjen!

Annak több se kellett, szaladt anyjához boldogan.