– Nyomás a zuhany alá!

Korvin óvatosan a zuhanyzókabin közepére ültette Álmost. Előtte még teljesen megszabadította a ruháitól, csak azután eresztette meg a hideg vizet, és irányította rá. Legalább tíz percig locsolta így. 

Álmos élvezte a törődést. Mindenhova kapta a jólesően hűsítő vizet: az arcára, a hátára, a lábára. Egyetlen leégett négyzetmilliméter sem maradt ki.

A hosszúra eresztett zuhanyozás után Korvin egy törülközőt dobott oda neki, és rámordult, hogy szárítkozzon meg. Óvatosan, vigyázva, hogy ne sértse fel leégett bőrét és ne szakítsa fel a hólyagokat, szárazra törölte magát. A férfira támaszkodva bement a szobájába, és ott lehuppant az ágyra. 

– Itt maradsz! Nem mozdulsz! – parancsolt rá határozottan Korvin. 

Engedelmesen bólintott egyet. Mást sem kívánt, csak egy helyben nyugton lenni. Szótlanul figyelte, ahogy gazdája fotókat készít a nap égette területről, majd hallgatta, ahogy az felhívja a háziorvost, részletesen elmondja neki a tüneteket, valamint átküldi a lőtt fotókat. Még mindig a telefonon lógott, amikor sarkon fordult, és szó nélkül felment az emeletre. 

Különféle kenőcsökkel és gyógyszerekkel a karjában tért vissza. Az ágyra borította őket Álmos mellé. Hozott egy pohár vizet is a fürdőszobából, amit egy tabletta társaságában a szája elé emelt. 

– Mi ez, uram? Altató?

Gyanakodva méregette a pirulát. Hátrébb húzta a fejét, hogy messzebb legyen tőle. 

– Ugyan, dehogy, ez csak egy fájdalomcsillapító. Nyisd ki a szád!

Ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, a gyógyszert ujjai közé csippentette, és alaposan megnézte. A pohár vizet is elvette, nagyokat kortyolva belőle leküzdötte vele a tablettát. Parancsot kapott, hogy tegye fel a nyakörvét a töltőre, amit szó nélkül teljesített. Egy halk sípszó jelezte a töltés megkezdését. 

Korvin elégedetten bólintott egyet. Leült Álmos mellé, megragadta az egyik krémet, és elkezdte felvinni a mellkasra. 

– És most szépen elmondod, hogy hogy bírtad így leégetni magadat – jelentette ki kategorikusan.

Elmesélt mindent, nem hagyott ki egyetlen részletet sem. Korvin figyelmesen hallgatta, miközben kenegette a hasát, karját, lábát. Amint a történet odaért, hogy a nagy sietségben megfeledkezett a naptejről, Korvin felemelte krémes tenyerét, és e szavak kíséretében erőteljes ütést mért Álmos ágyékára:

– Ilyet többet ne merészelj csinálni!

– Igenis, gazdám. 

Hasra feküdt, hogy ura ezúttal a hátát, valamint a vállát is kezelésbe vehesse. Ez már korántsem volt olyan kellemes, mint amikor az elülső testrészeire kapta a kenőcsöt: a hólyagos területek érintésekor görcsösen a lepedőbe markolt. 

– Ez furcsa – mondta Korvin, amint Álmos végére ért a beszámolónak –, Bori teljesen normálisan viselkedik, ha itthon vagyok.

– Igen, uram. Ha szabad ezt mondanom, az úrnő visszafogja magát uram jelenlétében.

Elmesélt más, olyan eseteket is, amikor Boróka észszerűtlen parancsokat osztott ki neki, illetve nem vette figyelembe az ő válaszait. Korvin fejcsóválva hallgatta, miközben masszírozta a hátába a krémet. Könyörgött neki, hogy az beszéljen a nővel. 

– Beszélni fogok vele – ígérte Korvin. – Amúgy sem tetszik nekem, hogy az egész napot semmittevéssel tölti. Valamivel le kéne foglalni.

Korvin elgondolkodva kenegette. Finom, kör-körös mozdulatokat tett, figyelve rá, hogy lehető legkevesebb fájdalmat okozzon. 

– Ahhoz mit szólnál, ha Csenge itt töltené a nyár hátralévő részét? Persze csak miután megjöttünk a nyaralásból. 

Álmos kérdően felnézett a férfi arcába. Nem értette, miért lenne megoldás, ha a kislány a villában tartózkodik. 

– Bokor... Akarom mondani, Boróka – javította ki magát Korvin –, egész jól összebarátkozott Csengével apám partiján. Nem emlékszel rá, hogy alig lehetett őket elválasztani?

Álmos elfojtott egy vigyort. A bokor gúnynevet még Peti találta ki, láthatólag gazdájának is megtetszett, ha véletlenül kicsúszott a száján. 

– Emlékszem rá, hogy a bál végén Csenge az úrnővel beszélgetett, uram – válaszolta. – Viszont az nem tudom, hogy addig mi történt, mert uram felküldött engem az emeletre.

– Nos, összebarátkoztak rendesen. Bori alapvetően szereti a gyerekeket, és szerintem, ha Csenge itt lenne, foglalkozna vele, nem melegítené egész nap az ágyamat. 

– Meglehet, uram – felelte tartózkodóan. Nem hitt a dologban. – Egy próbát megér, uram.

Csend állt be kettejük között. Korvin folytatta a kenegetést, Álmos pedig lomhán elnyúlt a matracon. Már nem fájt neki annyira, ha megérintik a bőrét, sőt, nagyon élvezte. Torkából minduntalan kontrollálatlan, elégedett hangok szökkentek ki. Idejét sem tudta már, mikor kapott ennyi törődést. 

– Uram? – Álmos kissé felemelte a fejét, és hátranézett, hogy láthassa gazdáját. Az biccentett egy aprót. – Megkérdezhetem, hogy mit mondott az orvos? Hogy mi a bajom?

– Szerinte napszúrást kaptál.

– Értem, uram. Köszönöm a válaszát, uram. – Fejét visszatette a párnára, elgondolkodott a hallottakon. Kisvártatva újból engedélyt kért és kapott a szólásra. – Uram, az igazat megvallva... Egész nap szédültem a nagy meleg miatt, nem lehet, hogy a ruhám is hozzájárult a rosszullétemhez?

Fohászkodott magában, hogy ura értse meg a célzást, és engedje őt megfelelő öltözékben dolgozni. Mutató- és középső ujját keresztbe tette a párnája alatt. 

– Rendben. Két választásod van. Megengedem, hogy hogy rövid ujjú ingben szaladgálj, viszont akkor a nyakörvednek kint kell lennie. Vagy marad a libéria, a gallérod alá elrejtheted a nyakörvedet a kíváncsi szemek elől, mint eddig. Nem érdekel, ha megsülsz benne. 

A keresztbe tett ujjak szétváltak, a lepedőt kezdték el markolni. Hogyan döntsön? 

– Ha az előbbit választom, uram, akkor sállal sem takarhatom el a magam? – kérdezte. 

Korvin tagadólag rázta a fejét. Szemében ravasz fény csillant meg. 

Tanakodott magában. Akárhogy nézte, mind a két opció egyformán rossz: gyűlölte a meleg ruhát, de legalább annyira irtózott attól is, hogy nyakörvét közszemlére tegye.

– Az első opciót választom, uram – felelte megadóan, amint döntésre jutott.

Fásultan hanyatlott vissza a párnájára. Örült neki, hogy végre az évszaknak megfelelően öltözködhet. Másrészt bosszankodott azért, hogy csak kompromisszumok árán sikerült elérnie, amit akart. Miért jó ez? Miért akarja ura, hogy kint legyen a fém karika, szétkürtölve ezzel, hogy ő rabszolga?

– Foglalok neked időpontot a fodrászhoz is – szólalt meg Korvin. – Vágasd le addig, amíg a fejeden lévő seb nem látszik ki! 

Ez már sokkal jobban tetszett neki. Egy nyári frizurának örülne a fejbőre. Hálásan megköszönte. 

Ismét csend állt be az aprócska helyiségben. Korvin szorgalmasan kenegette őt, aki ezúttal zavartalanul átadta magát az élvezetnek, az agyában a kérdések nem ostromolták őt.

Túl, túl hamar ért véget a kényeztetés. Könyörgően felemelte a fejét.

– Vau!

Korvin fehér krémmel borított tenyere megállt a levegőben. Elkerekedett szemmel meredt szolgájára.  

– Mit mondtál?

– Vau! – ismételte meg reszketeg hangon. Fejét félénken behúzta.

Korvin megtörölte kezét egy, az éjjeliszekrényről levett zsebkendőben. Töprengő arccal, aprólékos gondossággal tisztította meg magát a ragacsos krémtől. A piszkos zsebkendőt bal kezével a fürdőszobában a csaptelepnél meghúzódó szemeteskosár felé dobta, de elvétette a célt: a galacsin a földön landolt. 

– Fejezd be ezeket a könyörgő kutyaszemeket, Álmos! – mordult fel kelletlenül, látva, hogy szolgája kérlelő arccal nézi őt továbbra is.

– Uram, kérem! Olyan rég volt, hogy uram megérintett! Kérem!

Finom mozdulatokkal gazdája kezére helyezte az övét. Megfogta, és lassan, óvatosan a fejéhez húzta. A hatalmas tenyér körbeölelte vékony arcát. 

Korvin megadóan sóhajtott egyet. Kezét lejjebb húzta, annyira, hogy ujjai közé csippenthesse Álmos borostáját. Azt pöndörgette, húzotta, gyűrögette, Álmos mosollyal a szája szélén sóhajtozott alatta. 

– Vau... – nyekkentette boldogan.

Felpillantott gazdájára. Az úgy tett, mintha nem hallott volna semmit, arca nem árulta el a gondolatait, nem tudott kiolvasni belőle az égadta világon semmit. 

– Uram?

– Mióta beszél egy kutya?

Meglepetten tette vissza fejét a párnájára, hagyva, hogy gazdája tenyere ezúttal a hajában garázdálkodhasson. Akkor ezek szerint Korvin belement a játékba? Zokniként kell most viselkednie? 

Úgy döntött, felveszi a kutya szerepét. Lelkesen vakkantgatott, ha gazdája ujjai olyan helyen érték, amit szeret, ugatott, ha kérlelni akarta, hogy egy-egy mozdulatot ismételjen meg, rosszallóan morgott, ha Korvin valamit nem jól csinált. Bár ezt az utóbbit ritkán merte jelezni. 

– Zokni kutyus most szépen itt marad, és megvárja gazdiját. Feküdj!

Engedelmesen csaholt egyet, jelezve, hogy megértette. Korvin felállt az ágy mellől, el akarta hagyni a szobát. Mielőtt még átlépte volna a küszöböt, Álmos félénken utána szólt:

– Uram?

– Mi van már? – fordul meg ingerülten Korvin. Az ajtófélfának támaszkodott, karját mellkasán tüntetőleg összefűzte. Fejét kissé lehajtotta, hogy kényelmesen elférjen a fejléc alatt. 

– Uram, kérem, engedje meg, hogy játszhassam majd még Zoknit! Még ha csak egy-két órára is, de nagyon szívesen eljátszanám! Kérem, uram!

– El akarod játszani, és csak azért, hogy simizzelek? 

Tartózkodóan bólintott egyet. 

– Nem hallom.

– Igen, uram, el akarom játszani – sietett a válasszal. – Hajlandó vagyok rá.

– Nos, néha szóba jöhet. De ne számíts rá, hogy gyakran meg fogom engedni!

– Köszönöm, gazdám! – derült fel hálásan Álmos arca. – Ígérem uram, nem fogja megbánni!

– Ne ígérj semmi olyat, amiben nem vagy biztos, hogy meg tudod valósítani – morogta kelletlenül Korvin. Elrugaszkodott az ajtófélfától, és megindult az emelet felé. 

Egy kisebb csomaggal tért vissza, Álmos azonnal felismerte: a nyakörvének bolti doboza volt az, benne a használati utasítással, és a hozzávalókkal. 

Az éjjeliszekrényre tette. Nem bontotta ki, mint ahogyan azt Álmos várta volna, hanem minden figyelmeztetés nélkül bemászott az ágyába. A fa ágykeret vészesen recsegett alatta, ahogy egyenesen ráült a fenekére, csípőjét két térde közé szorítva. Megragadta karját, feljebb tolta rajta a karkötőt a rózsafüzérrel együtt, és az ágykerethez emelte őket. 

Hideg fém kattant a csuklóin. Döbbenten vette észre, hogy gazdája egy bilincset húzott elő a zsebéből, és az ágykerethez rögzítette őt. 

– Uram?

Fogalma sem volt róla, hogy mi történik vele. Rémülten rángatta a bilincset, ki akart szabadulni annak fogságából. Az sem tetszett neki, hogy gazdája teljes testsúlyával ránehezedett, alig bírt megmozdulni alatta.

– Gazdám, kérem! – könyörgött. – Kérem, ne! Nem volt rá alkalmam, hogy megmossam magam!

– Kikötözlek, és máris azt hiszed, hogy meg akarlak dugni?

Meglepetten pislantott. Gazdája nem a szex csinálja ezt? Értetlenül meredt az őt rosszalló tekintettel néző férfira. 

– Akkor, ha szabad kérdeznem, mit tervez velem csinálni, uram?

– Az aukción annak idején mondták, hogy fél évente érdemes cserélni a nyakörvnek a bőr bélését.  Már egy ideje terveztem, de bokor miatt nem volt időm rá.

– Amúgy meg szívesen megdugnálak – folytatta. – Csak most ugye szarrá vagy égve. A végén még azt is kihányod itt nekem, ami benned van.

– Tényleg rendkívül sajnálom, hogy így alakult, uram.

– Kötve hiszem – dünnyögte Korvin, inkább magának, mintsem szolgájának.

Pedig tényleg sajnálta. Ha ura kielégítetlen, annak ő látja kárát. Minden tőle telhetőt megtett, hogy a szexben maximális teljesítményt nyújtson, annak ellenére, hogy őrá nézve az ágytornák napokig tartó fájásokkal járnak. Jutalmul viszont egy kiegyensúlyozott és nyugodt Korvint kapott.

Most, hogy megtudta, hogy ura nem akarja őt elővenni, ellazultan simult annak szorításába. Hagyta, hogy az rendesen rögzítse a bilincseket, engedelmesen becsukta a szemét, amikor utasították. A zajokból arra következtetett, hogy gazdája elővett valamit a dobozból, de azt már nem láthatta, hogy mit. Pillanatokon belül egy hangos kattanással kinyílt a nyakörve. 

– Uram? – kérdezte. Az engedélyt megkapva folytatta: – Kinyithatom a szemem, uram?

– Nem.

Szemét becsukva feküdt hát tovább. Kitörő boldogsággal töltötte el, hogy nyaka, ha csak pár percre is, de felszabadult a fém karika fogsága alól. A levegő jóleső érzéssel simította végig a bőrét, Álmos beleborzongott. Hallgatta, ahogy a férfi matat. 

A hidegre felszisszent. Korvin a nyakát jó vastagon bekente valamivel, percekig dörzsölte a bőrébe addig, amíg bele nem szívódott. Álmos ezt is ugyanúgy, mint a simogatást, halk torokhangokkal jutalmazta. Szomorúan sóhajtott egyet, amint a fém karika újból a nyakán csattant, ezúttal új, még kemény belső béléssel ellátva.

– Most már kinyithatod a szemed.

Úgy tett. A nyakörv zavarta őt, kényelmetlenül mozgatta a fejét és a vállát, arrébb akarta tolni.

– Maradj már nyugton! – förmedt rá Korvin. – Nem ellenkeztél ennyit, amikor először megkaptad, sőt, úgy láttam, még örültél is neki, hogy megszabadultál a nehéz nyakörvedtől!

– Én... – rezzent össze ijedten Álmos. Váratlanul érte őt a dühös hang. Alázatosan abbahagyta a mocorgást. – Bocsánatot kérek, gazdám.

Korvinnak igaza volt. Már el is felejtette, mennyire gyűlölte a Bastille-ban hordott nyakörvet, ami nem hogy nehéz, de a mostanival ellentétben kényelmetlen is volt. Nem rendelkezett semmiféle béléssel, a durva fém közvetlenül érintkezett bőrével. 

– Olivérnek bezzeg láncszemekből kirakottja van.

Csak akkor vette észre, hogy ezt hangosan, engedély nélkül mondta ki, amikor észrevette magán ura tekintetét. Vajon most ezúttal ki fog kapni? Ijedt nyusziként rezzent össze és meredt gazdájára, nem mert megszólalni. 

– Tényleg? Az ő tulajdonosa képes, és megveszi a legdrágábbat a piacon?

– Igen, uram. Sőt, még a rabszolganőnek is ilyen van, akivel Oli együtt van.

Korvin elismerően füttyentett egyet. Kioldotta szolgája csuklóit a bilincsből, ő maga pedig lekászálódott róla, és visszaült az ágy szélére. Az ismét reccsent egyet alatta. 

– Te is ilyen nyakörvet akarsz?

– Minden tisztelettel uram, de úgy tudom, hogy az a legkényelmesebb.

– Ezt vegyem igennek?

– Igen, uram – felelte el szégyenlősen Álmos. – Szeretnék egy olyat. De a legjobban annak örülnék, ha nem lenne rajtam semmiféle nyakörv.

– Azért csak legyen legyen rajtad. És ez a mostani tökéletes.

– Igenis, uram.

Csalódottan másfelé nézett. Mit meg nem adna azért, ha neki is olyanja lenne, mint barátjának! Akkor talán nem nehezedne rá elviselhetetlen súllyal rabszolgasága tudata.

– Tényleg, nem is kérdeztem még, milyen volt Olivérrel?

– A legszebb délutánom volt, amióta a nagybátyám eladott, uram.

Be nem állt a szája. Amíg gazdája a cuccokat pakolta össze, lelkesen ecsetelte, hogy miket csináltak a Normafánál. Elmesélte, hogyan kergetődzött a kisfiúval, mikről beszélgettek Olivérrel, miket ettek a fűre kiterített pokrócon. 

Gondolatai visszakanyarodtak arra a bizonyos napra. Ha nem tűnt volna fel Boróka a színen, akkor minden bizonnyal az lett volna élete legszebb napja. Azóta meg minden erejével azon volt, hogy elviselje a nőt. Reménykedett benne, hogy a „Csenge-hadművelet" sikeres lesz. 

– Uram?

– Hmm? 

– Uram, Csengével kapcsolatban – kezdett bele –, nem baj, hogy itt lesz végig a nyáron? Kitti elengedi őt? Nem lesz szomorú miatta?

– Ugyan, dehogy. Csengus az elmúlt nyarakat mindig nálam töltötte, Kitti nem bánja. Sőt, szerintem... 

Korvin hirtelen elhallgatott. Ajkába harapott, Álmos látta rajta, hogy tanakodik valamin. Nagy sokára végül így szólt: 

– Jobb, ha tőlem tudod. – Korvin elkezdett megint szolgája hajával szórakozni, nehezen akarta folytatni, amit elkezdett.

– Mit, uram?

– Hogy Kitti terhes.

Álla majd leesett az elképedéstől. Eltartott neki egy pár másodpercig, mire visszacsukta a helyére. 

– Kitti terhes? Barnitól?

– Mégis mit gondolsz, kitől?

A döbbenet béklyóba zárta ajkait. A hallottakat emésztette, agya kattogott, szeme gazdájára tapadt, aki, mintha mi sem történt volna, szórakozottan nézegette a falra felrakott bakelit lemezeket. Még ő guberálta őket néhány napja az egyik belvárosi lomtalanítás során, az egyik falfelületet ki is dekorálta vele. Többségben klasszikusok voltak, olyanok, amiket hallgatni szokott. A többi falrész továbbra is családi képektől hemzsegett, jó néhányán keretben kicserélte a régieket az újonnan szerzettekkel. Egy széles polcot is szerelt fel, oda apja naplóit pakolta, valamint az egyéb cuccokat, ami kikerültek a nagybátyja által hozott dobozokból. 

– Mikorra van kiírva, uram?

– Január elejére. Valószínűleg a parti másnapján esett teherbe, amikor te is ott voltál.

– Akkor ezért hívta fel uramat Gellért úr? Hogy közölje a hírt?

– Igen.

Élénken emlékezett rá, hogy Gellért aznap reggel, amikor Boróka betoppant a villába, felhívta öccsét. Korvin azt hazudta, hogy jogi ügyben kereste őt, de Álmos azonnal átlátott a szitán. Azóta sem tudta meg, hogy miért telefonált. 

Gazdája a fali dekorációt megunva az éjjeliszekrény tartalmát kezdte el mustrálni. Az apró szekrényen egymás hegyén-hátán feküdtek a cuccok, ezek is döntő többségben a dobozból kerültek ki. Néhány napló, egy kopott, nagyszülőktől örökölt szentírás, amit a szülei használtak közösen, anyja töltőtolla, öccse játékautója. Korvin kézbe vette a bőrkötéses Bibliát, és felnyitotta. Összeráncolt homlokkal lapozgatta. 

Álmos minden bátorságát összeszedve feltette a kérdést, ami a legjobban izgatta:

– Uram, megkérdezhetem, hogy Barniról nem mondott-e semmit Gellért úr?

– Nem, nem mondott – rázta fejét tagadólag Korvin. A nyitott könyv egyik pontjára bökött. – Ezt te húztad alá?

Az a Máté evangéliumánál volt kinyitva. Korvin ujja a hatodik rész tizenkettedik versszakánál pihent, amiben ez állt vastagon aláhúzva: „... s bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek;" A lap margójára Korvin és Laci bácsi nevét írták ki jó pár felkiáltójellel egyetemben.

– Igen, uram, én húztam alá.

Korvin végigpörgette könyvet, Álmos-féle széljegyzetek és aláhúzások után kutatva, hasztalan. Becsukta, és visszatette a helyére. 

– Van értelme templomba járnod? 

– Igen, uram. Szeretem a prédikációkat hallgatni, sok jó dolog elhangzik. Ezen kívül a többiekkel is jól kijövök, több kedves emberrel is sikerült megismerkednem és összebarátkoznom, köztük Olivérrel. Na meg – tette hozzá –, apáék biztosan örülnek neki fent a mennyben, hogy szorgalmasan járok a misékre.

– Biztos vagy benne, hogy a családod ott van fent?

Álmos elgondolkodott a kérdés hallatán. Megigazította fejét a párnán, kissé arrébb csúszott, hogy még több teret engedjen a jókora férfinak. Szórakozottan babrált annak az egyik, nadrágjából kikandikáló cérnaszállal, ahogy a választ fogalmazta meg magában. 

– Amikor urammal elmentünk a temetőbe, akkor elfogott egyfajta bizonyosság-érzet, hogy igen, apa, anya, és Öcsi fent vannak a mennyországban. Nem tudom megmagyarázni, de ott, a sírkövek láttán, abban a pillanatban biztos lettem benne, hogy jó helyen vannak. Azóta nyugodt vagyok felőlük.

Korvin egy biccentéssel tudomásul vette a választ. Egy aprót tüsszentett. Álmos megvárta, míg kifújja az orrát, és csak akkor, amikor a zsebkendő már sikeresen a kukában landolt, szólította meg:

– Uram, kérem! Szeretnék gyakrabban kimenni a temetőbe, kérem, engedjen el!

– Ha időd engedi, bármikor kimehetsz.

– Mehetek egyedül is, uram?

– Ha megígéred, hogy nem fogsz bőgve hazajönni, akkor felőlem. De ha vörös képpel állítasz be, akkor meggondolom! 

– Köszönöm, uram! – hálálkodott Álmos. A figyelmeztetést fel se vette. 

Megkönynebbülten nyúlt el a matracon. Elmerengett azon az emléken, amikor gazdájával elmentek a temetőbe, és megkeresték a szülei, illetve az öccse sírhelyét. Korvin hagyta, hogy Álmos egyedül kisírhassa magát, és beszélhessen a sírkövekhez, ő maga pedig egy közeli padra telepedett le hallótávolságon kívül, és egy könyvvel a kezében onnan figyelte a gyászoló fiút. 

De megérte. Abban a néhány rövid órában Álmos rendezett magában egy csomó mindent. Sokkal nyugodtabban, összeszedettebben állt fel a földről, és sétált a padon ücsörgő tulajdonosához. 

– A temetőbe tett kiruccanás megszüntette a rémálmaidat?

– A balesetről már keveset álmodok, uram. Viszont azóta inkább másféle rémálmaim vannak. Most is például... – A mondat végét elharapta, nem fejezte be.

– Igen?

Nem volt hajlandó folytatni. Erősen az ajkába harapott, hogy még véletlenül se bukhassanak ki a szavak a száján. 

Korvin egy határozott legyintést mért a hátsójára. 

– Kérdeztem valamit! – Látva, hogy szolgája továbbra sem hajlandó beszélni, más módszer mellett döntött. Ki akarta ugrasztani a nyulat a bokorból. – A Bastille-ről álmodtál?

Álmos egy aprót biccentett. 

– Barnabás is szerepelt benne?

Tagadólag megrázta a fejét. 

– Akkor Alajos? A halolajos?

Biccentett. A gúnynév hallatán megrándult a szája széle. Éppen hogy csak felkonyult egy milliméternyit.

– Mit csinált veled? Elvert?

Ismét megrázta a fejét. Korvin az állát vakargatta, ahogy töprengett. Felragyogott a szeme. 

– Tudom már! Köze van az altatóhoz!

Álmos se nem biccentett, se nem rázta tagadólag a fejét, hanem befúrta fejét a párnába. 

– Nyuszika – Korvin hangja szokatlanul lágyan csengett. Beletúrt Álmos hajkoronájába, gyengéden elkezdte simogatni. – Pedig most már elmondhatnád nekem ezeket. Miért nem bízol meg bennem?

Megint hallgatásba burkolózott. Gazdája hiába unszolta, noszogatta, csak nézett maga elé makacsan. Kerülte a szemkontaktust is. 

– Ha nekem nem vagy hajlandó elmondani – morogta Korvin, ahogy abbahagyta a simogatást, és felállt az ágy mellől. A falra szerelt polc felé nyúlt, leemelt onnan valamit. Odalökte Álmos elé. Az ő naplója volt az. – Akkor írd le! 

Rezignáltan meredt maga elé. Kizárt, hogy hamarosan sort tud keríteni az altatóval kapcsolatos emlékeinek a leírására. Nem időrendi sorrendben írta a naplóját, hanem nehézségi szint szerint: először a könnyűekkel kezdte, fokozatosan haladt a nehezebbek felé. Még alig írt le valamit, ura nagy bosszúságára. Minden idegszála hangosan tiltakozott a naplóírástól. 

– Addig, amíg gyógyulgatsz, haladjál az írással!

– Meddig kell itt maradnom, uram?

– Amíg jónak látom. Két napig biztosan pihenned kell. 

– Igenis, uram.

Korvin ismét visszatelepedett az ágy szélére, és a naplót kezdte el lapozgatni. Amíg azt nézte, hogy meddig jutott el benne, Álmos elmeredt a hallottakon, sorban átvett magában mindent, amiről az elmúlt fél órában beszélgettek. Keze öntudatlanul ismét a nyakörvéhez vándorolt. Arrébb tolta, megvakarta alatta a bőrt. A még be nem tört borítás irritálta nyakát. 

Naplója a tarkóján csattant. Felszisszent az éles fájdalomtól. 

– Ne piszkáld!

– Bocsánatot kérek, gazdám.

Korvin összecsukta a bőrkötéses füzetet, fel akart állni az ágy mellől, hogy felmenjen. Álmos félénken megszólította:

– Uram?

– Kicsit sokat beszélgettünk már. Mára legyen ennyi elég, Álmos.

– Uram, kérem, egy kérdést még hadd tegyek fel!

– Mondd – sóhajtott egyet megadóan Korvin. – De tényleg egy utolsót.

– Most itt a temető kapcsán, uram... – kezdett bele Álmos. Alaposan megválogatta szavait, nem akart egy tarkón legyintésnél erősebbet kapni. – Felmerült bennem a kérdés, hogy mi fog velem történni, ha uram esetleg... Hogy is mondjam...

Nem jöttek szavak a nyelvére. Könyörgően nézett urára, hogy az fejezze be helyette a gondolatmenetet. 

– Vagyis azt akarod tudni, hogy mi lesz veled, ha meghalok?

– Igen, uram.

– Nos, ez egy jó kérdés. – Korvin a naplót visszatette a polcra. Egy ideig méregette Álmost, olyan arccal, mintha azon tanakodna magában, hogy a szolgafiú megérdemli-e a választ a kérdésre. Nagy sokára szólalt csak meg: – Beleírtam a végrendeletembe, hogy ebben az esetben Peti örököl meg téged.