Meglepetten nézett fel Korvinra. Könyökeire akart támaszkodni, hogy kényelmesebben láthassa gazdáját, de az a fejénél fogva visszanyomta őt a párnájára.

– Maradj fekve! – hallotta a parancsot. – Kímélned kell magad, felfogtad?

Bólintott egyet. A szorongató kéz lekerült róla.

– Miért pont Péter úr, uram? – kérdezte végül.

– Apámnak vagy Gellértnek kizárt, hogy odaadlak. Azonnal kiszednének belőled mindent, amit rólam tudsz, akár még kínzás árán is. Kötve hiszem, hogy néhány évnél tovább életben maradnál, ha ők örökölnek meg téged.

– És Péter úrnál biztonságban lennék? Ő meg tud védeni uram családjától?

– Nehezen, de igen. Munkája révén egész jó kapcsolatai vannak, tud segítséget kérni arra az esetre, ha apám rászállna.

– Minden esetben Péter úrhoz kerülök? Vagy uramnak vannak más tervei is?

– Igen, Petihez kerülsz – felelte Korvin. – Bár, abban maradtunk, hogy újraírom a végrendeletet, amennyiben drága jó apám lesz olyan kegyes, és elpatkol, amikor én még élek. Hogy ebben az esetben mi lesz veled, azt majd akkor döntöm el.

Álmos, minden pillanatban attól tartva, hogy ura leszidja, óvatos mozdulatokkal rátette saját kezét a férfiéra. Megragadta, és közelebb húzta magához. Egy apró csókot lehelt rá.

– Gazdám, kérem! – Nem nézett fel, nem mert, hanem csak nézte meredten a kézfejet. – Gazdám, kérem, gondolkodjon el azon az eshetőségen, hogy felszabadít! Kérem!

– Erről már beszéltünk, Álmos. Ne hozd fel a témát!

– Könyörgöm!

Korvin kirántotta kezét Álmos szorításából, és egy csattanósat mért ki annak halántékára. Az ijedten kapott a tarkójához, karjával védekezően betakarta. Háta és válla fájdalmasan megfeszült, ahogy így megmozdult.

– Bocsánatot kérek, gazdám!

Kezei nem maradhattak sokáig a fejénél, mert gazdája megragadta őket, egy tenyerébe fogta, és az ágytámlához húzta. Másik kezével pedig az állát ragadta meg, és fordította maga felé.

– Nem véletlenül követelem meg tőled, hogy tiszteld Petit – folytatta kíméletlenül a témát, mit sem törődve a riadt tekintetekkel. – Ha még egyszer figyelmen kívül hagyod, hogy valamit kérdez tőled, vagy tiszteletlenül viselkedsz vele, legközelebb megengedem neki, hogy ő büntessen meg téged saját kezűleg!

– Értettem, gazdám.

Korvin még folytatta volna a kioktatást, azonban a zsebében lévő mobiltelefon váratlanul felcsendült. Az Álmos által szerzett zenedarab visszhangzott a pinceszobában. Elengedte szolgája kezét, és felvette a telefont. Aztán letette.

– Vendég jön – jelentette ki tömören. – Itt maradsz, fel ne merészeld tolni a képedet, megértetted?

– Meddig, uram?

– Később még lejövök, és megnézem, hogy vagy. Addig maradj itt!

Felállt az ágy mellől, magához vette az elöl heverő bilincseket és a nyakörv dobozát. Megkérdezte, hogy mit kell még csinálni az ebéddel. Az instrukciókat megkapva megindult az emelet felé.

– Uram?

– Esküszöm, ha még egyszer utánam szólsz, mint Columbo, akkor fogom magam, és lehozom a szájpecket az emeletről! – mordult fel mérgesen Korvin. – Mi van már megint?

– Uram, én csak szeretném megköszönni ezt a beszélgetést. Ha szabad megjegyeznem, uram remek beszélgetőpartner, többször is szerét ejthetnénk!

Korvin nem szólt erre semmit, csak sarkon fordult, és eltűnt lépcsőfordulóban.

– Affene... Megint besértődött.

Kényelmesen elhelyezkedett az ágyban. Már nem ült mellette senki, így nem kellett a fal közelében szorongania. Lustán lelógatta kezét az ágykeretről, ujjai a hűvös földet érintették. Tekintete az éjjeliszekrényen heverő cuccokat pásztázta, próbálta eldönteni, hogy mihez kezdjen a kényszerpihenővel. Jóllehet parancsba kapta, hogy folytassa az írást, a háta közepére kívánta. Inkább leemelte apja egyik naplóját, felcsapta, azt kezdte el olvasni.

Csak most, hogy egyedül maradt, döbbent rá, hogy mennyire éhes; nem evett azóta, mióta délben Borókának megmelegítette az előző napi maradékot, és felszolgálta neki, ő maga pedig megette azt a keveset, amit a nő meghagyott, valamint csinált hozzá egy szendvicset is. A fürdőszobában teletöltötte csapvízzel a bendőjét, azonban ez kevésnek bizonyult ahhoz, hogy gyomra ne korduljon néha egy tüntetőt. Éhségét próbálta figyelmen kívül hagyni, kisebb-nagyobb sikerrel. Vendég ide-oda, felhívja gazdáját, döntötte el magában, hogy az legyen olyan kedves, és hozzon le neki valamit. Keze a komód felé lendült, hogy megkeresse a mobilt.

– Affranc...

Mérgesen döbbent rá, hogy az fent maradt a konyhában, a pulton felejtette az események forgatagában. Csüggedten lapozgatta hát tovább a megsárgult lapokat, próbálta kibetűzni apja nehezen olvasható írását.

Nem volt egy kifejezetten érdekes rész, idősebb Kiss Zoltán azt ecsetelte messzemenő részletességgel, hogyan alapította meg élete első zenekarát. Ahogy a sorokat olvasta, Álmos fejében önkéntelenül is felcsendült a próbákon elhangzó akkordok visszhangja. A papírra vetett kottarészletek átformálódtak a fejében, és teljesen egyedi, önálló dallamok kezdtek kialakulni helyettük. Megszállta az ihlet.

Becsukta szemét; hagyta, hogy a zene teljesen átjárja őt, minden porcikáját kitöltve. Formálgatta, javítgatta, mint fazekasmester a készülő agyagedényt. A polcról azonmód levette kottafüzetét, és sebes írásokkal lejegyezte a fejében megszületett hangjegyeket.

Hallania kellett. Nem volt a házban zongora, nem tudta lejátszani, hogy a billentyűütések nyomán rájöhessen, melyik rész disszonáns. A telefonjában viszont van zeneszerkesztő program, azzal le tudná ellenőrizni.

Csakhogy az fent van. És megparancsolták neki, hogy maradjon a seggén – pontosabban a hasán, ne merészeljen elmozdulni onnan. Félretette a vékony füzetet, fejét visszatette a párnára. A zene kitöltötte elméjét, átadta magát neki. Tovább agyalt rajta.

Néha megint elővette a füzetet, kijavított, áthúzott részeket, vagy folytatta. Így ment ez a vekker tanúsága szerint három órán keresztül. A nap lebukófélben volt, a pinceszoba rácsos ablakán halvány fény szűrődött be.

Hol van már gazdája? Miért nem jön le hozzá? Itt van még a vendég? Vagy elment már? Azt se tudta, hogy az mikor jött meg, nem hallott semmi neszt fentről.

– Hátha már elment...

Nem bírta tovább. Az éhség mardosta, a zene kínozta. Csak a pincelépcső tetejéig megy, az még nem számít „fent"-nek, vélekedett. Nem szegné meg ezzel a parancsot.

Kihúzta a töltőt a nyakörvéből, és szédelegve a szekrényéhez botorkált. Kivette belőle kedvenc pólóját, és belebújt. Fájdalmasan felszisszent. Az anyag dörzsölte bőrét, alig bírta elviselni magán. Lerántotta, és inkább egy újonnan megörökölt pólót vett elő. Nemrég kapta, egy jókora „Balaton-átúszás 2019" felirat szerepelt rajta. Több mérettel nagyobb volt, mint amit előzőleg vett magára, kevésbé érintette leégett, hólyagos bőrét. Egy bő rövidnadrágot is felhúzott magára, amit szintén egykoron Korviné volt.

A lépcső tetejére érve kifújta magát, nehezére esett a mozgás. Halkan kinyitotta az ajtót, és kikukucskált a folyosóra. A konyha ajtaja sarkig nyitva állt, hangok szűrődtek ki a helyiségből. Két férfi beszélgetését hallotta, az egyikre ura hangjára ismert rá. A másikét még soha nem hallotta.

– Uram?

Nem érkezett válasz, Korvin nem hallotta meg őt. Kicsit hangosabban is megismételte. Semmi. Kopogott néhány sort a pinceajtón, arra sem érkezett semmi reakció. Gazdája csak akkor volt ilyen elmélyült, ha dolgozott. Máskülönben elsőre észrevette volna jelzését, a férfinak is legalább olyan éles hallása volt, mint neki.

Macskaléptekkel a nappali ajtajához lopózkodott. Bekukkantott.

Korvin háttal ült neki a szokásos székén, a vendég pedig az ő, Álmos által használt széken foglalt helyet. Fejüket összedugták valami felett, halkan tanakodtak. Az asztalt széltében-hosszában iratkötegek, fényképek, papírlapok terítették be, sőt, még a diagonál csempére is jutott belőlük bőven. A konyhapulton ott állt az ebéd, készen, megfőzve, piszkos tálak és evőeszközök szomszédságában. Korvin ezek szerint megebédelt.

Öklével már éppen az ajtóra koppintott volna, hogy diszkréten felhívja magára ura figyelmét, amikor tekintete megakadt valamin.

A földön az egyik mappából félig-meddig kilógott egy kép. Egy hason fekvő holttestet ábrázolt, azt azonnal látta. Háta teljes felületét csúnya, mély sebek és kék-zöld-lila foltok borították. Mintha már látott volna valahol ilyen sebesüléseket...

– Ne! – kiáltott fel. – Ne, Barni, ne!

Le akart hajolni a fényképhez, hogy felvehesse, de Korvin a kiabálást meghallva felpattant a helyéről, megragadta őt, és a folyosóra vonszolta. Álmos ellenkezett, ki akart szabadulni ura erős szorításából.

– Engedjen el! – üvöltötte.

De az nem engedte őt el, hanem még jobban megragadta. Hiába rúgkapált, tekergőzött, vagy rángatta kezét, az vasmarokkal fogta őt, jottányit sem engedett.

– Álmos, nyugodj meg! – parancsolta. – Nézz rám!

A parancs nem ért célba. Álmos minden erejét a karjába irányította, el akarta lökni magától a férfit. Az erre rámarkolt az egyik csuklójára, megpördítette őt a tengelye körül, hátát saját mellkasához préselte. Másik kezét is megragadta, úgy tartotta őket keresztben Álmos felsőtestén, hogy az alig bírt mozdulni. Korvin hátulról zárta őt ölelésébe.

– Engedjen el! – ismételte dühvel eltelve. Képtelen volt kitörni az erős szorításból, nem tudta lerázni magáról a kezeket. – Hazudott! Maga szörnyeteg!

– Álmos! Hagyd abba!

Agya elborult. Nem látott semmit, nem hallott semmit, csak a fénykép részletei tükröződtek vissza retinájában.

– Álmos! Fejezd már be!

A szigorú hang parányi rést ütött a dühöngő rabszolga elméjébe. Kissé magához tért.

– Azt mondta, hogy nem tud semmit Barniról! – üvöltötte. Újult erővel próbálta kiszakítani magát az ölelésből. – Mindvégig tisztában volt vele, hogy halott!

– Ez nem igaz!

– Ne hazudjon nekem!

– Tévedsz! – Korvin még erősebben húzta össze a karokat Álmos mellkasán. Az felszisszent a fájdalomtól. – Az nem Barni!

Ez a kijelentés hideg vizes zuhanyként érte. Fókuszát vesztett szemei újra szinkronba kerültek. Felnézett, csodálkozva, mint aki most látja először a kemény vonású, szigorú arcot.

– Az nem Barni – ismételte meg Korvin, most már sokkal szelídebben. – Összetévesztetted valaki mással.

Ernyedten hullott keze gazdájáéba, hagyta, hogy az tartsa őt. Háta is belesüppedt annak mellkasába, mit sem törődve bőre tiltakozásával. Szapora légzése lecsillapodott, hosszan, mélyen szívta tüdejébe a levegőt.

– Ha nem Barni az, uram, akkor kicsoda?

– A nevét nem akarom elárulni – felelte hosszabb gondolkodási szünet után Korvin. – Elégedj meg azzal, hogy ő a legelső rabszolga, akit apám vett.

– Akkor Barni életben van, uram?

– Igen, életben van.

Hosszú percekig nem szólalt meg egyikőjük sem. Álmos belefeledkezett ura ölelésébe, az meg tartotta őt, óvatosan, mint aki fél tőle, hogy a bomba megint felrobban. A fagyöngy karkötőt szolgája keze ügyébe tette, így felszabadult kezével annak arcát kezdte el simogatni. A csapzott, homlokba hulló vörös fürtöket is félretolta.

– Robi! – fordult hátra hirtelen, úgy, hogy a vendég láthassa őt –, abban a szekrényben – fejével az egyik konyhaszekrény irányába bökött –, van egy a fém doboz, amin ilyen számzáras lakat van. Kérlek vegyél ki belőle egy tábla csokit, és hozd ide nekem!

– Mi a kód?

– Dimitri születésnapja.

Az ismerősen csengő név hallatára Álmos felkapta a fejét. Mikor is hallotta? Egy emlék kúszott elméjébe, amikor Petivel beszélgetett a teraszon.

A hatalmas tábla csoki perceken belül a kezében landolt. Korvin elengedte őt az öleléséből. Tétován megfordult, szemtől szemben állt gazdájával, aki karjait még nem húzta vissza, készenlétben tartotta őket. Való igaz, lába még kissé remegett a gyengeségtől.

– Edd meg a csokit!

Engedelmeskedett a parancsnak. Letépte a csomagolást, és csendben elkezdte majszolni. Perceken belül sokkal jobban érezte magát, lábába is visszaszállt az erő. Korvin lezserül az ajtófélfának támaszkodott, kezeit összefonta mellkasán. Átható tekintettel vizslatta őt, Álmos nem bírta, elfordította fejét.

– Mit keresel itt fent? – hallotta a szigorú kérdést. – Azt mondtam, hogy maradj a szobádban addig, amíg vissza nem megyek!

Arca égett a szégyentől. Egy aprót harapott a csokiba, amíg gondolkodott a válaszon. Lángoló képpel nézett fel.

– Én csak... – kezdett bele. Hangja remegett. – Éhes voltam, uram. Szólni akartam uramnak, de a telefonom a konyhapulton maradt. Feljöttem a lépcső tetejéig, onnan hívtam uramat, de uram nem hallott meg.

– És ezért arra gondoltál, jó ötlet, hogy eljössz egészen a konyháig?

– Igen, uram – vallotta be nagy sokára. Fejét ismét a padlónak szegezte. – Kérem, bocsásson meg! Nem akartam megszegni a parancsot!

– Pedig úgy emlékszem, elég egyértelműen fogalmaztam.

– Igen, uram – ismerte be. Egy nagyobbat harapott a csokiba, hogy bátorságot gyűjtsön. – Minden tisztelettel, de az is uram szigorú parancsa, hogy napi ötször kell ennem. Utoljára délben ettem.

Korvin elfintorgott.

– Okos húzás, nyuszkó. De tudod jól, hogy a legutoljára kiadott parancs felülmúlja a többit.

Némán majszolta a csokit, nem mert ellenkezni. A padlót bámulta kínjában, néha lopott pillantásokat vetett ura arcára. Annak hangjából nem hallott ki dühöt, inkább keserűségtől csöpögött. Alig várta már, hogy végezzen a csokival, és szobája biztonságába menekülhessen.

– Amúgy meg – szólalt meg váratlanul Korvin –, tudnék róla, ha a barátod halott lenne. Gellért szívest-örömest bújik a hírmondó szerepébe, sosem mulasztotta el eddig az értesítésemre adni, ha egy rabszolga meghalt.

Habozott. Merjen tovább kérdezősködni, annak ellenére, hogy éppen most szegett meg egy határozott parancsot, vagy pedig lépkedjen tovább a vékony jégen a cél felé? Az utóbbi mellett döntött.

Visszacsomagolta a félig megevett csokoládét a csomagolásba, és egy alázatos köszönet kíséretében visszaadta gazdájának. Kissé előrébb lépett, lábát behajtotta, és letérdelt közvetlenül Korvin lábszárai elé. Kezeit, mint mindig, most is háta mögé kulcsolta.

– Kegyelmes uram – kezdett bele –, kérem, esdeklem, legyen olyan szíves, és tudassa velem, ha valami történik Barnival! Tudni akarom, ha...

Hangja elcsuklott, képtelen volt folytatni. Nem is volt rá szüksége, mert gazdája tökéletesen tudta, hogy mire gondol. Felnézve leolvasta annak arcáról.

– Nem ígérem meg. Nem akarom, hogy megint kiborulj.

– Gazdám, kérem!

– Nem, Álmos.

– Kérem!

– Fejezd már be! – csattant fel türelmét vesztve Korvin. – Tudod jól, mennyire utálom, amikor bekattansz!

Némán könyörgött tovább. Kezeit összekulcsolta maga előtt, úgy esdeklett. Közelebb mászott ura lábaihoz.

Korvin horkantott egyet tüntetőleg. Sarkon fordult, otthagyta a csempén térdeplő Álmost, bement a konyhába a mobiltelefonért, valamint egy sebtében összeállított szendvicset is csomagolt neki. A kezébe nyomta őket a félig elfogyasztott csokival együtt.

– Fogd a cuccod, és nyomás vissza a szobádba! Nincs sok időm, a nyomozóval át akarom beszélni a dolgokat addig, amíg Boróka vissza nem jön. Ne merészelj zavarni!

Nyomozó? A vendég egy nyomozó? Agyában sebesen kattogtak a fogaskerekek, kérdések özönlötték el, miközben a telefonját az egyik zsebébe süllyesztette, a csokoládét meg a másikba. A szendvicset továbbra is a kezében fogta.

– Uram nyomozót fogadott? – bukott ki belőle. – Uram az édesapja után nyomoz?

– Okos gyerek – húzta el a száját Korvin. – Miből jöttél rá?

– Minden tisztelettel, más lehetőség nem nagyon van, uram. Uram édesapjának egykori rabszolgáról van fotója – mutatott a mappából kikallódó kép irányába. – Nem tudom elképzelni, hogy valaki más után nyomozna.

– Okos nyuszi. Bár, most jelenleg nem nyomozunk, megfigyelő üzemmódba kapcsoltunk át.

– Hogyhogy, uram?

– Nem tudom, emlékszel-e rá, de amikor összevesztem apámmal, amiért az megégette a karodat, kibukott belőlem, hogy gyűjtök ellene bizonyítékokat. Akkor és ott tulajdonképpen elárultam magamat.

– Nem emlékszem rá, uram – meredt érdeklődéstől tágra nyílt szemekkel urára. Azon a bizonyos apa-fia veszekedéskor annyira félt de Frásztól, hogy nem figyelt az elhangzott szavakra. Arra viszont nagyon is emlékezett, hogy mik voltak a veszekedés utóhatásai. – Akkor uram édesapja ezért tett uramnak keresztbe, és szedte el a bálon szerzett új ügyfeleket?

– Igen. Figyelmeztetésnek szánta. Fogalmam sincs, hogy apám megelégszik-e ennyivel, ezért felfüggesztettem a nyomozást, mert nem akarom, hogy rajtakapjon. Most csak figyeljük a lépéseit, meg átnézzük az eddig összegyűlt anyagokat. Próbálunk olyan nyomra bukkanni, amivel lebuktathatnánk őt.

– Az a fotó nem elég, uram? Hisz látható rajta, hogy az illető halálra van kínozva!

– Sajnos nem elég. Csak én csinálok fotókat a holttestekről, azonnal kiderülne, hogy én állok a háttérben. Rövid távon igen, beválhat, hosszú távon azonban csak nekem lenne rosszabb.

– És ha uram továbbítaná a Frontnak ezeket a felvételeket?

– Kivel lehetne felvenni a kapcsolatot? Tudsz valakit?

Álmosnak már a nyelve hegyén volt Márton atya neve, amikor észbe kapott, és becsukta a száját. Figyelmét nem kerülte el egy, az ura szemében keresztülhaladó éles villanás.

– Sajnos nem tudok senkit, uram. De ha gazdám óhajtja, körbekérdezhetek.

– Hagyd a fenébe. Szinte kizárt, hogy a Front fel tudja venni a harcot apám ellen. – Korvin, aki eddig ismét az ajtófélfát támasztotta, ellökte magát. – Na de most már nyomás vissza a szobádba!

– Egy utolsó kérdést még feltehetnék, uram? – Annak apró biccentésére bátortalanul, alig hallhatóan megkérdezte: – Ki az a Dimitri, gazdám?

– Semmi közöd hozzá. Tűnés innen!

– Igenis, uram.

Megadóan bólintott egyet, és összeszedte magát, hogy talpra álljon. Sóvárogva nézett a konyhában szanaszéjjel heverő papírok irányába. Ha esetleg...

– Nem maradhatnék itt fent, uram?

– Kizárt. Nyomás lefelé!

– Uram, kérem! Hadd maradjak! A szobámban olyan egyedül érzem magam, kérem, gazdám!

– Álmos! Nem mondom még egyszer!

Nem volt mit tennie, le kellett mennie. A csel nem sikerült, nem hallgathatta ki, hogy ura és a nyomozó miről beszélgetnek, pedig furdalta őt a kíváncsiság. Meghajolt, és az alagsor felé vette az irányt.

– Ha ennyire unatkozol, akkor vigyél egy könyvet magaddal! – szólt utána Korvin. – Kifizetem.

– Akármit választhatok, uram?

Az igenlően biccentett egyet.

– Ebben az esetben... – Álmos kissé bizonytalanul ácsorgott a folyosó közepén, egyik lábáról a másikra állt. – Uram, kérem, akkor elkérhetem a kulcsot? A pirosat?

Korvin döbbenten meredt rá. Meglehetősen szokatlan látványt nyújtott tágra meredt szemeivel.

– Tudtommal elmúltam tizennyolc, uram.

Ez a kijelentés kissé magához térítette őt. Magasra vont szemöldökkel, még mindig meglepetten, kihúzta zsebéből a kulcscsomóját – a karikán az a függő lógott, amit Álmostól kapott születésnapjára –, és lekapcsolt róla egy parányi, piros lakkal megjelölt kulcsot.

– Csak a legfelső polcról vehetsz! – figyelmeztette őt, ahogy nyújtotta át.

– Igenis, uram – hajolt meg hálásan Álmos, kezében a kincset érő szerzeménnyel.

Az emelet felé, egyenesen ura dolgozószobája felé vette az irányt. Az ajtót már szerencsére nem tartotta zárva gazdája, a nagybátyja által hozott dobozok tartalmából Korvin már mindent átnézett, csak a naplókat, amiket még nem olvasott el, zárta el az egyik íróasztal fiókba.

Az egyik sarokban, közvetlenül a jókora vasszerkény mellett – Korvin itt tartotta a titkos bírósági iratokat, még sosem látta a belsejét –, állt egy szintén kulccsal nyitható két szárnyú szekrény, ide tartott. A kulcsot beillesztette a bal oldali zárba, ami halkan kattant egyet.

A keskeny helyen mindössze négy polc hevert, dugig megrakva válogatott felnőtt irodalommal. Mérhetetlen szaktudását gazdája jó részint ezekből a könyvekből szerezte, és alkalmazta rajta. Vagy próbálta ki Petivel. Néha rajtakapta urát, amint ezeket a könyveket lapozza, és elmélyülten szívja magába az információkat.

A legfelső polcot vette célkeresztbe, ide nyúlhatott csak. Jobbjára regények, képregények sorakoztak itt, alaposan végigböngészte a címeket. Némelyiket levette, megnézte a fülszöveget, bele is lapozott.

Hiába türtőztette magát, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ne nézze meg a többi könyvet is. Azonnal megbánta. A különleges szakirodalom nem az ő területe volt, égő vörös fejjel tért vissza a felső polchoz.

Hosszas tanakodás után végül kiválasztott egy könyvet, és emelt le az engedélyezettek közül. Szája széles mosolyra húzódott.

Igen, ez tökéletes lesz. A mosoly vigyorra váltott.

Egy Kámaszútrát tartott a kezében. Melegeknek.