Csöndes... stréber... naiv... szerencsétlen... unalmas... béna... szánalmas... Szavak, amelyek tönkre tehetik az életedet... pedig csak szavak. Nem tettek, amiket valaki csinálhat veled, nem ezek csak szavak, amiket bárki kimondhat. Nem gondolja, hogy a szívedre veszed... de te komolyan gondolod. Azt hiszi, hogy nevetsz vele együtt ezen a „poénon". Mi van, ha mégsem? Mi van, ha te nem viccnek veszed? Akkor mit érzel? Fájdalmat? Esetleg gyűlöletet? Ki tudja? Nem érdeklik, hogy te mit érzel. Az a lényeg, hogy nekik aranyéletük van.

Mi van, ha valaki annyira magára veszi, hogy a legjobb módszer, amit talál az, az öngyilkosság? És most jön az, hogy senki se mondta neki, hogy ölje meg magát. Hogy lehet valaki olyan hülye, hogy megölje magát? Ő nem hülye, hanem gyenge! Az a hülye, aki annyira összetör valakit, hogy csak ezt az egyetlen utat választja magának!

Hogy én mit okoskodok erről? Velem is ez volt... csúfoltak, csak azért, mert tanultam. Azért voltam stréber - mások szerint -, mert szerettem volna, hogy sikeres legyek. Én kérek elnézést! Az osztálytársaimat nem érdekelték, hogy belül összetörtem. Csak folytatták az egészet. Leszartak! Én voltam a furcsa csöndes lány, akihez hozzá sem szóltak. Ebből jött az, hogy én sem szóltam senkihez. Csöndben ültem a hátsó padban. Ha valaki megszólít, elkezdek dadogni. Hülyének néztek, mert én voltam a dadogós lány... Ez mind miattuk volt... Miattuk lettem az, aki vagyok.

Anyáék tudják, mi van velem, de nem tudnak mit csinálni ez ellen. Egész nap a szobámban ülök a könyveim felett és tanulok. Megszokták. Néha beszélgetünk, néha elmegyünk valahová, ahol általában csöndbe vagyok. De egy család vagyunk, így szeretjük egymást.

Most jut eszembe... ti azt sem tudjátok, ki vagyok.

Chrissy Costanza vagyok,16 éves... és átlagos. Barna haj, szürke szem... semmi érdekes. Szürke szem, olyan, mint az életem szürke... más néven unalmas.

-Chrissy! – hallom meg anyám hangját. Felállok a könyvem mellől. Csöndesen lemegyek a nappaliba. Anya, apa mellett ülve várnak engem.

- Igen? – ülök le melléjük.

- Fontos dolgot kell veled megbeszélnünk. – fogta meg anya a kezem.

- Mi... mi lenne az?

- Áthelyeztek San Francisco-ba... Itt kell hagynunk New York-ot. – közölte apa. A legtöbb lány, sírna, hogy itt kell hagynia az iskolát a barátaival. Én örülök, hogy elmegyünk. Nincs kit itt hagynom. Ha lenne valaki, biztos visszakoznék... de nincs ilyen ember.

- Mikor indulunk? –teszem fel a kérdést.

- Holnap utánra van jegyünk a gépre. November 3-ára. – mutatott a naptárra.

- Rendben... elkezdek pakolni. – mosolyogtam rájuk. Felmentem a szobámba. Most először, hogy boldognak érzem magam. Itt hagyom ezt a helyet. A sok emberrel. A sok emberrel, akik utálnak engem. Megértem én is utálnám magam. Elmegyek... és nem jövök vissza.

Elmegyek...