ˇChrissy szemszögeˇ

-CHRISSY COSTANZA!! – hallom meg apám hangját, mire Sebastian-nal együtt kipattantunk az ágyból, én le is estem. Szerencsétlen!

- Apa! – szólalok meg, s közben megfogom az éjjeli szekrényt szélét, így sikerül felállnom.

- Miért nem vagy iskolában? Egyáltalán mit keres itt ez a fiú? Ki ez a gyerek? – kérdezi zavarodottan apa. Megértem, én is össze lennék kavarva.

- Mr.Costanza, Chrissy lázasan jött be reggel az iskolába... - vakarja meg a tarkóját Sebastian. – És Sebastian Ross vagyok.

- Ismerős a neved... - gondolkozik el apa. – Az apád nem vezet véletlenül egy céget?

- Az apám nem, de a nagybátyám igen.

- Akkor tudom, ki vagy. Sokat hallottam rólad. – mondja apa.

- Igen? – kérdezi Sebastian.

- Persze, a nagybátyád nagyon sokat beszélt rólad. – mosolyog. – De most ideje lenne vissza menni az iskolába.

- Persze! Jobbulást! – fordul felém, majd elmegy.

Visszafekszek az ágyamba,majd magamra húzom a takarót, mert fázok. Apa szótlanul leül mellém, kezét a homlokomra rakja, majd csak mosolyog.

-Jobb lenne, ha elmennél egyet fürödni! – biccent a fürdő felé, én pedig bólintok és elindulok.

Valahogyan a víz sehogyan nem akart olyan hőmérsékletű lenni amilyet akartam, így amikor kezdett jó lenni, bele ültem a kádba.

Nem áztattam magam sokáig, a víz kezdett kihűlni – legalábbis én úgy éreztem. Magam köré csavartam a törülközőt, majd felvettem a legmelegebb, és – egyben legpuhább - pizsim kimentem a fürdőből. Levettem egy könyvet a polcról, s az ágyra feküdtem. Betakartam magam a fekete takaróval, és elkezdtem olvasni.

Kb. 100 oldalt elolvastam, majd a fejem irdatlanul elkezdett fájni. Kikeltem az ágyból, s lecsoszogtam a konyhába. Kivettem a szekrényből a dobozt, majd felindultam.

-Chrissy! – állít meg apám. Vissza fordulok, így szembe vagyok vele. Eddig nem tűnt fel, hogy kezdem utolérni. Mindig kisebb voltam nála, most nagyjából egy magasak vagyunk. – Vigyázz azzal a gyerekkel!

- Sebastiannal?

- Igen, vele. Elvileg elég bajos család.

- Ne aggódj, apa! Csak hazahozott! – rántom meg a vállam.

- Remélem is! – húz magához és megölel. – Menj, pihenni!

Bólintok és megyek is fel. Megiszom a gyógyszert. Ezek álmosítanak?

Lefekszek és pillanatok alatt el is alszok.

**

Erre a hétre az orvos kiírt. Szóval itthon fogok punnyadni! Jej! Nem mondom, hogy nem örülök neki, de itthon sem szeretek betegeskedni. Egész nap olvasok, vagy bekapcsolok valami filmet, esetleg egy sorozatot. Hope küldi a házikat. Sokszor el akart jönni,de megakadályoztam... Nem akar így látni. Még én is félek belenézni a tükörbe. Jobban, mint máskor.

3 napja nem ér semmit egyetlen hajmosás, hisz a láz leizzaszt, így mindig ugyanolyan. Maradok a kontynál. A pizsamám már kezd koszos lenni, ebben mászkálok ide-oda, ahová éppen szükséges.

-Chriss! Apáddal elmegyünk valahová, remélem nem gond. – mosolyog be anya az ajtón. Régi becenév a Chriss. Mindig fiúnak éreztem magam miatta. De mára már megszoktam.

- Oké, menjetek csak! Elleszek.

- Későn jövünk, ne várj! – bólintok egyet.

Bejön a szobába, hosszasan megölel, majd egy puszit nyom a homlokomra, elköszön, és elmegy.

Visszafekszek az ágyra, folytatom a tevékenységeimet. Majd elkezd rezegni a telefon.

Hope: Szia! Otthon vagy?

Chrissy: Aham... Miért?

Válasz nem érkezik, helyette csöngetnek. Felkelek az ágyból, felveszem a mamuszom és lecsoszogok. Ki lehet az?

Anyáék becsukták az ajtót, így a kulccsal babráltam egy ideig, majd sikeresen kattant a zár. Az ajtót óvatosan kinyitottam, hogy a hideg ne jöjjön rám. Hope és Daniel álltak az ajtó mögött. Daniel?! Mit keres ez itt?

-Szia! – köszönnek.

- Sziasztok! – csukom be mögöttük az ajtót.

- Látom, nem nagyon javultál... - szomorodik el Hope. – Azt hittem hétfőn már jössz.

- Inkább legyen vele minden rendbe, minthogy még betegebb legyen... - szól közbe Daniel, miközben felakasztja a kabátját.

- Ugye, nem zavarunk? – kérdezi Hope.

- Nem, anyáék nem rég mentek el... Csak meglepődtem. – mosolyodok el.

- Oké! Hoztunk filmeket! – mutat fel két DVD-t Dan. – Melyiket nézzük meg?

- Nekem mindegy! – rántom meg a vállam. – Lehozom a takaróm.

- Segítek! Addig Dan rakd be ezeket a lejátszóba.

Hope-pal elindulok az emeletre, felkapjuk az – majdnem – az összes párnát, meg persze a takarót, és lemegyünk. Kimegyünk az ajtón. Én viszem a takarót. A lépcsőn lemenve érzem, ahogyan a lábam beleakad, így elesek.

-Hogy az a! – mondom, miközben felülök.

- Jól vagy? – kérdezi Hope, majd Dan is ide jön a hatalmas koppanásra.

- Rá tudsz állni a lábadra? A hátad jól van?

- A hátam jól van,de nem hiszem,hogy fel tudok állni. – fogom meg a lépcsőt. – Nem, nem fog menni.

- Gyere! – fogja meg a hátam és felvesz. Nem szólalok meg, mert csak veszekedést csinálnék. Lerak a kanapéra, majd felrakja a lábamat a karfára. Felszisszenek, hisz fáj...

- Bocsi.

- Nem gond. – mondom.

- Meg tudod mozdítani? – elkezdem „mozgatni", de semmi.

- Be kell vinnünk az ügyeletre. – szólalnak meg, nekem meg elkerekednek a szemeim.

- Hogy hová?!

- Mennünk kell. – Dan ismét felvesz, majd az előszobában rám adnak egy kabátot és egy bakancsot... kisebb nagyobb sikerrel. Kivisznek az autóhoz, beraktak a hátsó ülésre, majd indultunk is az ügyeletre.

Utálok kórházba menni... minden ilyen dologtól rettegek.

Túl hamar odaértünk... Túl hamar.

Kinyitották az ajtót, és Daniel kivett,majd egyenesen a recepcióig mentek be velem.

-Jó estét! Történt egy kis baleset!

- Üljenek le és töltsék ki ez a lapot. – feleli unottan a portás, majd egy lapot ad oda Hope-nak.

- Most komolyan? Lehet eltört a lábad, de közben ilyen buzi lapokat adnak. – ül le idegesen, Daniel, úgy, hogy ne érjen semmihez a lábammal.

- Páciens neve... - kezdi Hope.

- Chrissy Costanza. – mondom.

- Komolyan? A Chrissy nem csak egy becenév a Christinára?

- Nem... így vagyok benne mindenhol. – mondom.

- Oké... akkor születési helye, ideje...

- New York, 1999. január 26. – kicsit sem zavart ez az egész papíros dolog, minél később leszek bent annál jobb.

- Betegség neve...

- Csonttörés, per kibicsaklás. – válaszol Daniel.

Látom, ahogyan az orvosok mászkálnak ide-oda,amikor egy-egy közelebb ér hozzánk-görcsbe rándul a gyomrom,de amikor elmennek, megkönnyebbülök.

Elkezdtünk beszélgetni, de megzavartak minket.

-Milyen panasszal vannak itt fiatalok? – kérdezi egy mély hang, amire felkapjuk a fejünket. Doktor...

- Elesett a lépcsőn, nem tud rá állni a lábára.

- Mondhatták volna hamarabb is. Siessünk! – int, nekünk mi pedig megyünk utána.

- Ide tedd le! – mondja Daniel-nek, aki lerak egy ágyféleségre.

Lefeküdtem, a doki pedig elkezdi vizsgálni a lábam. Egyszer bevittek röntgenre is.

Egy pár perce csak hárman ülünk, és várjuk a csodát.

Dr.Fitz jön be egy csomó papírral.

-Chrissy,ezt műtenünk kell...