-Hahó! – lengette meg a kezét az elbambult fejem előtt.

Sebastian Ross... aki Hope szerint az iskola nagymenője, velem beszél.

Velem...

Igazából felfogható, biztos azt akarja,hogy menjek el az útjából.

Miután rájöttem, hogy egy-pár percig a semmiről gondolkoztam, ránéztem az arcára, amin egy mosoly ült.

Közelebbről még jobban néz ki.

-Chrissy-nek hívnak, nem? – kérdezte miközben a szemeimbe nézett.

- De. – mondtam halkan, nem hiszem, hogy megértette volna, így bólintottam is.

- Nyugi, nem harapok. – nevetett fel. Nem mondtam semmit, csak visszabújtam a kis „rejtekhelyemre".

- Nem vagy valami beszédes típus.

- Nem... nem igazán.

Hogy annak a fránya dadogásnak is most kell visszatérnie. Örültem, hogy „elmúlt" és erre!

- Egy ilyen lány miért dadog?

- Milyen lány? – kérdeztem kicsit nagyobb erővel.

Megrázta a fejét, majd sóhajtva leült mellém. Hátrahajtotta a fejét, így lehetett látni, hogy egy tetkó fut végén a hasán.

Barna haja tökéletesen passzolt az arcához. A kék szemei a tengernél is kékebbek voltak.

- Megtaláltad a titkos helyemet.

- Titkos?

- Amikor egyedül akarok, lenni feljövök ide és leülök. Itt nem zavar senki. Nem gondolnák, hogy itt vagyok.

Akkor most mit keresel itt? Gondoltam magamban, de jobbnak láttam, ha meg sem szólalok. Megfogtam a könyvemet és belecsúsztattam a táskámba.

Olyan sok kérdést felraktam volna neki.

Miért engem néztél ez ebédlőben?

Honnan tudod a nevem?

Miért vagy egyáltalán itt most velem?

De nem mertem feltenni. Mi van, ha egy rossz szót szólok és elrontok valamit? Nem szokásom beszélgetni, így nem tudom, mivel bánthatok meg egy fiút.

Ott ültünk csöndben egymás mellett.

Fogalmam sincs mennyi ideig.

-Bash! – hallottam meg egy hangot. Sebastian csak sóhajtott, majd felállt.

- Itt vagyok!

- Mit kere... - ide ért elénk egy fiú. Nem ismertem meg. Biztosan osztálytársak. – Megzavartam valamit?

- Nem. Chrissy Patrick. Patrick ő itt Chrissy. – mutatott be egymásnak. Felálltam a földről, majd halkan köszöntem neki.

- Chrissy? Az a Chrissy? – húzta fel a szemöldökeit.

Milyen Chrissy?

- Jobb, ha megyek. – mondtam és felvettem a táskám, és elindultam megkeresni Hope-ot. Ott ült a terem közepén egymagában. Odaültem mellé.

- Hát te hol voltál?

- Hátul. Egyedül akartam lenni.

Majd eszembe jutott anya tegnapi meghívása.

- Anya szeretné, ha eljönnél hétvégén vacsorázni. Meg persze én is szeretném.

- Szívesen elmegyek. Úgysem szoktam sehová sem menni.

Lehajtottam a fejem az asztalra, és így próbáltam meg túlvészelni a további időt. De valahogyan ez az idő Hannah folyamatos nyávogásaival telt el. Egyszer csak a nyávogás egy ismerőst nevet ejtett ki.

-Sebastian! – felkaptam a fejem, majd láttam, hogy egyből megöleli.

- Ilyenkor Brad hol van? – kérdezte suttogva Hope. Csak megrántottam a vállam.

Ránéztem, majd ő is rám. Gyorsan elkaptam a tekintetem róla. Nem nézhetem. Azt hinnék, hogy van köztünk valami, amikor nincs.

Nem is lehetne...

Hogyan lenne?

Nem akarhat tőlem semmit.

- Hannah! – állt fel hirtelen Hope. De ez olyan hirtelen volt, hogy majdnem leesetem a székről.

- Bocs, Chrissy! – nézett rám sajnálva, majd csak legyintettem egyet.

- Mit akarsz malacka?

Hope dühösen kifújta a levegőt és elkezdte:

- Megértem, hogy ribanc vagy meg minden! – tárta szét a kezeit. – De 5 percig nem tudnád befogni?

- Mit mondtál rám? – nézett rá fenyegetően.

- Az igazat. – motyogtam az asztalba.

- Azt, amit mindenki hisz rólad.

- Legalább nem vagyok olyan, mint akit éppen most viszik a vágó telepre.

Felálltam a székről és még mielőtt Hope bármit is mondhatott volna befogtam a száját. Így a mondandója egy mormogás lett, amiből szerencsére nem lehetett érteni semmit.

-Szerintem jobb lesz, ha ezt itt befejezzük! – szóltam közbe.

- Nem! Ezt itt még be kell fejeznem! – verte le a kezemet a szájáról.

A tanárnő is észrevette a vitát, így közbe szólt majd Hopenak adott igazat. Gondolom neki is elege volt a folytonos nyávogásból. Mint mindenki másnak.  Azt nem mondanám, hogy az elkövetkező fél órában nem folytatta, de maradjunk annyiban, hogy csendesebb volt.

Ismét elővettem a könyvemet és megpróbáltam folytatni. Egy pár oldalt el tudtam olvasni, majd ismét erősödtek a hangok, így felálltam és visszaindultam ez előző helyemre.

-Ne menjek veled? – kérdezi Hope, hisz látja,hogy elindulok.

- Nem... nem kell.

Bólint, én pedig elindulok.

***

Kicsöngettek, de én nem mozdulok el,mert a következő órában is itt leszünk.

Bújom a könyvemet, amikor valaki leül mellém. Daniel.

-Szia! Én vagyok a rajzról.

- Tudom! – mosolyogok vissza. – Mit keresel itt?

- Épp a matek könyveknél ülsz, amiket el kéne vinnem a matek terembe. – nevetett fel.

- Jaj, bocsi! – csapok a fejemre, és felállok.

- Semmi baj! – kiveszi a könyveket, majd felém fordul. – Esetleg nincs kedved délután eljönni valahová?

- De... szívesen elmegyek. – mosolyogtam rá. Nem tudom miért mondtam igent. Valahogy csak kibuggyant a számon, mintha nem is tehettem volna mást.

- Remek! Itt fent várlak 3-kor. – mosolyogott és elindult. Visszaültem az előző helyemre.

A nap eltelt,így már csak a könyvtárba kell felsétálnom,hogy találkozzak Daniel-lel...