Ruha... megvan. Elfogadható külső... talán megvan. Könyv, pipa. Indulhatunk. Hétfő van, vagyis nekem is elkezdődik az iskola. Mármint itt, San Francisco-ban. Felkaptam a vállamra a táskám, és elindultam gyalog.

Anyáék dolgoznak, nekik is elkezdődött a munka. Anya általános iskolában tanít rajzot, apa pedig mérnök. Emiatt költöztünk ide is. Áthelyezték. De ez jó dolog, több fizetést kap, és persze ott hagytam a régi életemet. Szóval nekem ez már csak jól jön ki. Megfogtam a kabátom és ténylegesen elindultam.

Szokásos viseletem egy ruha, harisnyával és egy fekete bakanccsal. Kényelmes, szeretem.  Erre felvettem a dzsekimet és kiléptem a házból. Fél óra mire a sulihoz érek, így elég fél nyolckor elindulnom, hisz kilenckor kezdődik a tanítás. De addig el kell intéznem a könyveimet és az órarendemet. Hosszú nap lesz ez. Elindítottam a telefonomon a zenét, így a fél óra hamar eltelt. Ugyan ott vagyok, mint pár nappal ezelőtt. Felnézek az épületre, majd lenyomom a kilincset és elindulok az irodára.

- Kisasszony! Kérem, álljon meg. – szólít le a portás.

- I...igen?!

- Hol a kártyája? Itt csak azzal lehet belépni, illetve kimenni. – mutatott egy kártyát.

- Öhm... új vagyok, még nem kaptam ilyet. – feleltem bátortalanul.

- Oh! Értem menjen csak, nem tudtam elnézést!

- Semmi gond, nem tudhatta! – mosolyogtam rá, elindultam az irodára. Bekopogtam, majd egy hang hívott be.

- Tessék csak! – óvatosan kinyitottam az ajtót. Egy szemüveges hölgy ált előttem. Nem volt öreg épp ellenkezőleg.

- Jó napot. – rámosolyogtam. – Chrissy vagyok, az új diák.

- Igen! Üdvözöllek az iskolánkban! Sajnos az igazgató asszony megbetegedett. Így most átvettem a helyét, erre az időre. Összeszedtem neked a könyveidet. – adta a kezembe őket. – És itt az órarended. És a szekrény kulcsod is.

- Köszönöm. – hátrafordult és rárakta a könyvkupacra azt a bizonyos kártyát.

- És végül, de nem utolsó sorban a sulikártyád. Evvel tudsz ki-be menni. És ezen gyűjtjük a hiányzásokat is.

- Mármint? – néztem meg közelebbről.

- Van egy rendszer a gépben, ami össze van köttetve a diákok kártyáival. – mutatott a számító gépre. – Ha esetleg valaki késik, egy pár percet beírjuk a rendszerbe.

- Oh... értem.

- A 112-es terembe kell menned. Ott lesz az első órád. De addig van időd bepakolni a szekrényedbe.

- Rendben. Köszönök mindent! – megfogtam a kapott dolgokat és megkerestem a szekrényem. A 726-es. Szerencsémre nem volt messze, eléggé a központban van, de legalább hamar oda érek az órákra. Elég fontos nekem, hogy ne késsek. Kinyitottam a szekrényt, közben pedig sikeresen leejtettem egy-két könyvet.

- Gratulálok Chrissy! – motyogtam és a többi könyvet bedobtam. Mire megfordultam egy kissé ducibb lány fogadott a leejtett tárgyakkal. Jól nézett ki. Igaz, hogy nem nádszál vékony, de jól állt neki. Pluszban még az arca is szép.

- Szia! Ezek szerintem a tiédek! – adta a kezembe.

- Igen, köszönöm!

- Hope vagyok. Egy osztályban leszünk, mivel gondolom 10-es vagy. – mutat a könyveimre.

- Igen... igen. – vakartam meg a tarkómat. – Chrissy vagyok.

- Costanza?

- Igen. Miért? – néztem rá furcsán. Fogalmam sincs, honnan tudja a nevemet.

- Csak mert anyukád tanítja az öcsémet. Valamelyik nap beszéltem vele, és te is szóba jöttél. – mosolygott.

- Oh... anya szeret beszélni... Sokat!

- Észrevettem. – nevette el magát, amin én is elkezdtem nevetni. – Na, gyere! Induljunk órára!

Bementünk a terembe, ahol az első óránk lesz megtartva. Amint beléptünk minden tekintet ránk szegeződött.

Talán ennyire ronda lennék?

Elindultam a hátsó sorokba és leültem az egyetlen üres padhoz. Körbe néztem a termen. Hát... nem is tudom. Első benyomásra nem nagyon tűnnek kedvesnek, sokkal inkább olyannak amilyenek New Yorkba voltak. Természetesen itt is megvolt az „izomagy" és a méhkirálynő. Ez első sorokban foglaltak helyet. Körülöttük egy pár fiú, akik gondolom az „izomagy" barátai. És a ruhájukból ítélve a suli sportcsapatának a tagjai. És a sportolók mellett egy-két pom-pom lány is megtalálható. A méhkirálynő is az volt, pom-pom lány mezben volt,így könnyen kilehetett találni. Szőke hajával az összes pasit maga köre csavarhatja, amit meg is tesz. Vékony alakján sem volt semmi kivetni való. Modell alkat. Gondolom nem csak ő ilyen az iskolában. Volt egy pár szemüveges fiú, akik szerintem a „kitaszítottak", vagyis akik olyanok, mint én. Hope... Hát ő az egyetlen ember, akivel eddig beszéltem. Bár nem mondanám nagy társalgásnak. Inkább csak segített én pedig megköszöntem.

- Melléd ülhetek? – kérdezte Hope. Először nem tudtam, hogy kitől kérdezi, majd végül feleszméltem, hogy tőlem. Így a válasz helyett csak bólintottam. Lehet, elfoglaltam a helyét, nem tudom. Ha zavarná, biztosan szólna.

- Remélem nem foglaltam el senkinek sem a helyét. – mondtam halkan és ránéztem.

- Nem szokott itt senki sem ülni. Én szoktam egyel előrébb, de, mint látod elfoglalták a helyem. – mutatott előre.

- És ők kik? – mutattam az osztály közepére.

- Ők? – nézett oda. – Brad és Hannah...

- És ők együtt vannak?

- Valami olyasmi, bár Hannah egyfolytában összefekszik mindenkivel, így nem mondhatni, hogy járnak. – rántotta meg a vállát.

- Oh... értem.

- Mesélj magadról. – fordult hírtelen felém.

- Ohm... oké. – na, erre kicsit sem számítottam. Nem gondoltam volna, hogy valaki beszélni szeretne velem, nemhogy megismerni.

- Chrissy vagyok, 16 éves... és New York-ból költöztünk ide. Szeretek olvasni és zenét hallgatni. És általában csöndes vagyok.

- Én is szeretek olvasni. – mosolygott.

- És te? Mesélj te is.

- Hope vagyok, szintén 16 éves, de decemberben leszek 17. Kiskorom óta itt lakok. Elég nagy szám van. És hát én vagyok az osztály malaca, azért mert van rajtam egy kis felesleg. – hajtotta le a fejét.

- Szerintem szép vagy...

- Köszönöm. – pirult el. – Te sem panaszkodhatsz. Olyan tested van, amit bárki elfogadna, legalábbis én biztosan.

- Nem akarsz én, lenni. – vettem elő egy füzetet. – Utáltak a régi iskolámban.

- Miért?

- Mert... mert tanultam. És azért mert dadogtam.

- Nálunk a tanulás annyira nem „ciki". Bár nem értem miért az, ha okos vagy. – legyintett egyet. – És nem is dadogsz. Nem hiszem el.

- Inkább a fiúk közelében szoktam. És azoknál, akikkel nem vagyok baráti kapcsolatban.

- Szóval barátok vagyunk? – kérdezte izgatottan.

- Gondolom. – mosolyogtam, mire megölelt. Egy pár perc múlva a tanár is bejött. Irodalom óránk volt. Szeretem az irodalmat. És a tanár sem néz ki rossznak, mármint kedvesnek nézni ki.

- Sziasztok, gyerekek! – ült le a székére. – Van egy új diákunk, aki hozzánk került. Chrissy, gyere ki!

Felálltam a székemről, majd Hope kiengedett és kimentem a tanári asztalhoz. A tanár felállt, majd rám nézett.

- Mrs. White vagyok, az osztályfőnököd! Kérlek, mutatkozz be.

- Hát... Chrissy vagyok és New York-ból jöttem a családommal. 16 éves vagyok... és szerintem ennyi.

- Gyerekek valakinek van valami kérdése? – nézett körbe tanárnő az osztályon. Mindenki nem legesen rázta a fejét. – Hát akkor köszönjük Chrissy, foglalj helyet.

Bólintottam egyet és gyorsan a helyemre ültem. Az anyagot a tanárnő gyorsan és érhetően elmagyarázta. Kicsöngettek én pedig felálltam és elindultam a szekrényem felé. 7 órám van összesen hétfőn, így már csak szimplán 6-ot kell kibírnom. Mindegyik órán Hope ült mellettem és meglepően elég jól el tudtam vele beszélgetni. Ezt viszont nem tudom elmondani a többiekről. Nem szóltak hozzám, ha igen akkor is csak köszöntek. De legalább nem mondtak a szemembe semmi sértőt. Én már ezzel meg vagyok elégedve. Elég hamar elteltek az órák, de még volt egy. A hetedik, de azelőtt van az ebédszünet. Kivettem a szendvicsem a táskámból és elindultunk az ebédlő felé. Hope kezében nem volt semmi.

- Te nem eszel? – kérdeztem.

- Nem... fogyókúrázok. – sóhajtott.

- Nehogy ezért ne egyél! – letörtem a szendvicsem felét. – Tessék!

- Nem kell.

- De!

- Köszi.

Soha nem szerettem, ha valaki mások szerint akar élni,ha ő így jól érzi magát, akkor legyen így. Ne a többiek miatt kelljen fogyóznia. Leültünk egy asztalhoz és megettük a fél szendvicset.

- Már most nagy hírnévre fogsz szert tenni. – mosolyog rám.

- Miért is? Hozzám se szóltak.

- Az lehet, de nézd csak... - biccent a hátam fölé. – Sebastian Ross téged néz.

Hátra fordultam és egy kék szempárral találtam szembe magam. Tényleg engem nézett. Barna haj, kék szemek. Tetkó a kezén.

- És az miért jó nekem, hogy engem néz? A csúnyákat mindig megbámulják! – rántottam meg a vállam.

- És a szépeket is... De visszatérve ő itt a legdögösebb srác. Nem szokott mindenkit nézni.

- És?! Lehet, hallották,hogy a 10/c-be megérkezett a rút kiskacsa és megnézte ki is az. – ültem le mellé, hisz eddig az asztalon ültem.

- Ha én nem fogyózhatók, te nem mondhatod magadról, hogy csúnya vagy! Megegyeztünk? – nyújtotta a kisujját.

- Legyen!

- Visszatérve rá... még mindig téged néz.

- Jó akkor mesélj nekem róla.

- 12-es, minden lány csorgatja utána a nyálát... és elvileg minden jött-menttel összefekszik... Egy motorral jár mindenhova. És eléggé titokzatos... senki sem tud semmit a családi életéről.

- Szóval te is csorgatod utána a nyálad? – húzogattam a szemöldököm.

- Nem. Ha igen, akkor se venne észre. – hajtotta le a fejét.

Nem kérdeztem semmit, csak rá néztem és ekkor kapta le rólam a tekintetét. Eddig nézett volna? Van valami ragya a fejemen? Ez furcsa...

Túlságosan is furcsa...