A következő egy hetet a kórházban töltöttem el. Semmi másból nem állt a napom, felkeltem, a busszal elmentem, majd este haza. Igaz, senki se bánta. Mindenki tudta, hogy mellette akarok lenni.

A baleset után teljesen 8 nap telt el. Azóta közelebbről megismertem Patrick-ot, aki Bash legjobb barátja. Amennyire utáltam azokat az embereket, akik nagynak képzelik magukat, de ők ketten nem ezek az emberek voltak. Ők ketten azok, akik átéltek valami tragédiát.

Bash az anyukáját veszítette el, míg Patrick a húgát.

Velem pedig semmi nem történt. Csak egy érzelmileg rokkant lány vagyok, aki megélte azt, hogy ez emberek nem szeretik. Ahhoz képest, ami velük történt ez semmi.

- Hozzak valamit enni? – kérdezi Patrick, a székről pedig felállt.

- Igen, de kifizetem – veszem elő a pénztárcám.

- Hagyd csak! – legyint egyet. – Nem csak nekem, neki is segítettél – biccent az alvó Bashre. – Amióta ismer téged nem csinált olyanokat, mint régen.

- Mint régen?

- Az apjával naponta keveredtek bele valamibe, sőt egyedül is.

- Ezt, hogy érted? – nézek rá.

- Figyelj, ez nem fontos. Az a lényeg, hogy életben van – fogja meg a kezem.

- Tudom – mosolygok rá.

- Na, mit szeretnél?

- Elég lesz egy csoki – mosolyodom el.

- Okés.

Patrick elhagyta a szobát, én pedig közelebb húzódtam Bash-hoz. A kezét ismét megfogtam, és apróbb köröket rajzoltam rá.

- Chrissy – szólal meg a rekedtes hangján.

- Fe... fent vagy? – szorítom meg a kezét.

- Igen, hol vagyok? – a szemeit kinyitja, így meglátom a szemeit.

- Kórházban – felelem.

- Mégis mi a frász történt?

- Mindenki ezt szeretné tudni.

A beszélgetésünket Patrick zavarta meg, visszaért az útjáról.

- Felébredtél te mamlasz? – nevet fel.

- Amint látod.

- Megyek, szólók egy orvosnak – szólalok meg, és elhagyom a szobát.

***

Sebastian egyre jobban lett, az amnézia jeleinek semmi nyoma nem lett. A fején lévő seb helyét naponta kötötték át, a rajta lévő varrás gyógyult. Az állapota pedig remek. Persze, még mindig nem állhat fel. A nap nagy részét velem tölti, de amint látom, örül neki. Az apja nem jelentkezett, sőt eltűnt a felszínről. Apáék naponta felhívják, de csak a hangposta jön be. Sebastian azt mondja, nem fogja felvenni, hisz nem érdekli, mi van vele.

De szerintem, akkor is egy apa, aki szereti a gyerekét, még ha nem mutatja ki. Persze az ő véleményével nem fogok vitatkozni, az apját egyedül csak ő ismerheti nem én.

Pénteken este nyugodt szívvel hagytam magára. A mai napja nagyon jó volt. Az orvosok legalább is ezt mondják. Rendesen evett, a fején lévő seb mára semmiség, és sétálni is kijöhetett.

Így teljesen nyugodtan szálltam fel a buszra, amivel tíz perc alatt már otthon is voltam. Este lefürödtem, és még olvasni is maradt időm.

A nap nekem is teljesen jól telt.

Másnap reggel izgatottan keltem fel. Hamar felöltöztem, egyedül a reggelivel foglalkoztam többet. Anya palacsintát sütött, egy kis bűnözést megengedtem magamnak, még ha Bash bent fekszik a kórházban. Igaz, rá is gondoltam, hisz elraktam neki egy-kettőt.

Így hát, egy adag palacsintával indultam meg. A mindennapi utamat tettem meg. Buszmegálló, majd a kórház.

Sietve mentem a kórházba, valamiért úgy éreztem ott kell lennem.

Amint beértem orvosok hada állt a szobája előtt, amitől már megrémültem. Mi van, ha baja esett?

- Elnézést, mi történt? – kérdezem meg az egyik orvost.

- Sebastian az este rosszul lett. A fején lévő seb felszakadt, mi pedig későn vettük észre, így sajnos az este folyamán elhunyt...