Hatalmas levegőket véve pattantam fel az ágyból. A hajam vizesen tapadt arcomra. Mellkasom szertelenül mozgott le-fel.

Fejemet elforgatva jöttem rá, hogy nem Las Vegasba vagyok, sőt... Nem is San Franciscóba. A New York-i szobám ágyán fekszem. (ennyi hely :D – én voltam az :D) 

Mit keresek itt?

Félig nyitott ablakomon a város hatalmas zaja bekívánkozott, egy csepp nyugalmat se hagyva. Kicsit sem hiányzott ez.

Takarómat lefejtettem magamról. Hol vannak a piszkafa lábaim? A csontos kezeim? A pólómat felhúzva a régi én voltam. Sehol egy kikandikáló csont.

A szekrényem melletti fogasról lekapom a köntösömet, az ismert járást végre hajtva lejutottam a régi konyhánkba. Anyáék is itt vannak, mint ahogy minden reggel tették.

- Jó reggelt, kincsem! – köszöntöttek.

- Jó reggelt – mosolygok rájuk. – Milyen nap van ma?

- November harmadika – mosolyog anya. – Miért kérdezed?

- Csak – rázom meg a fejem. – Kíváncsi voltam.

November 3? Ilyen gyorsan eltelt az idő? Mit csináltam én az alatt? Körülbelül 5 hónapja lehettem Las Vegasba, Bash mellett. Hogy eshetett ki ennyi?

Apa mögé osontam, aki a reggeli kávéja közben olvasta az újságot. Egy puszit nyomtam az arcára, majd ránéztem a papírdarabra.

2015. November. 3. Állt a dátum helyén.

2016-nak kell lennie. Nem lehetek ugyan ott, amikor elköltöztünk. Az pontosan azon a napon szálltunk fel a repülőre, és hagytuk itt ezt a borzalmat. De újra itt vagyok.

- Miért olvasod ezt a régi újságot? – teszem fel a kérdést jogosan, mi köze van egy, egy éves újsághoz?

- Chrissy, ez a mai lap – nevet fel. – Hol jársz?

A mai? Az nem lehet... Egyáltalán hogyan, és miért? Álmodtam volna az egészet? Az agyam átvert? Teljesen, ha minden igaz. Szóval, Bash csak az agyam szüleménye volt? Egy árnyék, aki megjelent álmomba, és teljes szívemből beleszerettem. Ostoba. 

- Chrissy, készülődj! Iskola – szólalt meg anya.

- Oké – habogom. – Megyek, felöltözök.

***

Tele kérdéssel indultam el. De senkinek nem szóltam semmiről, ugyan... Mekkora hibbantnak néznének.

Azt hiszi vissza jött az időből!

Ez, még nekem is teljesen bolondnak hangzik. Mivel az ágyamban keltem, álom volt az egész.

Szóval minden a régi? Se Hope, se Patrick? Se Ő?

Csak az idétlen nagyváros van itt nekem, a régi nyomott iskola, a borzalmas osztálytársaim. Olyan furcsa minden.

- Nézzétek, ki van itt! Miss. Nyámnyila!

A suli hatalmas kapuján belépve egyből hozzám szóltak. Ki máshoz? Az egyetlen, ami kicsit se hiányzott, ez az egész. Mindenki csúfol, és ez borzalmas. Minden a régi lett, visszatértem ugyan ide.

De én nem akarom, hogy ez így legyen! Vele akarok lenni!

Táskám fülét jobban megmarkoltam, egyre gyorsabban igyekeztem. Rohantam az épületbe, magam se tudom miért. Egy idióta, szerencsétlenség vagyok! Ismételten. 

Az egész dologba belegondoltam, majdnem egy évet megálmodtam, ami most csak úgy eltűnt. Minden valóságos volt. Borzalmasan valóságos.

Szemeim bekönnyesedtek, orrom alatt halkan szipogtam. Hajamat próbáltam az arcomba húzni, ne lásson senki. Abba nem gondoltam, hogy én se fogok látni. 

- Bocsi – szipogtam az orrom alatt.

- Ugyan, semmi baj – felelte, leesett táskámért lehajolt, majd a kezembe adta. Egy halvány mosollyal elvettem tőle. Nem néztem rá, nem akartam, hogy bárki meglásson. Tekintetem a cipőm orrára tévedt.

- Öhm – kezd bele. – Új vagyok, és nem tudom, mi hol van. Nem tudsz nekem segíteni?

- Én? – mutatok magamra.

- Csak te vagy itt.

Hangja a fülembe égett, ismerős volt. Fejemet lassan felemeltem, egyenesen a teljesen ismert kék szemeibe néztem. Barna haját ugyanúgy hordta, mint az álomban. Lehetetlen, hogy ő legyen az. 

- Most költöztünk ide, San Franciscóból – mosolyodik el, majd felém nyújtja a kezét. – Sebastian vagyok...