Az ebédlőben! Én hülye, hogy hogy nem gondoltam erre?! Hopenak teljesen igaza van. A legelső napomon, a padon ültem, ő pedig egyenesen engem nézett.

„- Már most nagy hírnévre fogsz szert tenni – mosolyog rám.

- Miért is? Hozzám se szóltak.

- Az lehet, de nézd csak  - biccent a hátam fölé. – Sebastian Ross téged néz.

Hátra fordultam és egy kék szempárral találtam szembe magam. Tényleg engem nézett."

Az iskola csengője megszakított minket. Hopenak egy hatalmas mosoly keretében megköszöntem, hogy észhez térített. Magamtól nem jöttem volna rá, hogy a menzán keressem. Egyből a könyvtári találkozásunk jutott eszembe, nem is gondoltam másra. Biztos voltam benne, hogy ott lesz. De a számításaim befuccsoltak, már azt se tudom, hol találkoztam vele először. Szánalmas! Meg se érdemlem, hogy megkeressem. Inkább haza kéne mennem, és abba hagyni ezt az egészet.

- Chrissy – nézett rám visszafordulva Hope.

- Hm?

- Menj, nézd meg ott – mosolygott rám. – Lehet, bajban van.

- A halottak nem lehetnek bajban – rázom meg a fejem. – Sőt, a halottak üzenetet sem írhatnak! Csak egy nagy poén az egész!

- Ilyen helyzetben senki sem poénkodna – fogja meg a vállaimat. – Menj, nézd meg! Nem veszítesz semmit se!

- Igazad van – mosolyogva bólintok egyet, ő pedig eltűnik a 10 osztály termében.

Egy pár percig ülök a kis padon, nézegetem a takarítónőket, akik épp az ablakokat tisztítják. Sebastian osztálya az iskola torna terme körül futnak. Patrick is ott futott, az elsők között volt. Bash is ott futna...

Fejemet megrázva keltem fel. Ideje megnéznem mi is van ott. Mit, vagy kis is kell nekem megkeresnem.

***

Belépve a terembe a konyhás nők furán néztek. Egyik részük az asztalokat törölték, a többiek a konyhában készítették a menüt. Furán nézek rám, de egy keresek valamit mondattal nyugodtan bemehettem. Tudom melyik asztalhoz ültem aznap, azután a kisebb fajta törzs helyünkké vált. Míg el nem mentem innen.

Két pad volt, a miénk, és az övé. Fogalmam sem volt melyiket kéne megnéznem, melyiknél találkoztunk először. Hisz én itt, Ő pedig ott ült.

Most melyik számít annak?

A padokat, az asztalt és minden körülötte lévő dolgot megnéztem, de semmi. Legalábbis az enyémnél.

A piros padok között sétálva oda mentem az övééhez. Leültem oda, ahová ő ült mindig. Onnan körbe néztem. Kezemet a padra tettem, ami egy kicsit megreccsent.

Mi a fene?

A fa ülőkén egy hosszú lyuk lett. A kezemmel egy kicsit megpiszkáltam, onnan aztán előbukkant egy apró cetli. Összehajtogatva foglalt helyet a rések között. Ujjaimmal benyúltam érte, kihajtottam és elolvastam.

„Kedvenc könyved között keresd tovább, onnan mindenre rájössz"

Soha nem említettem senkinek a kedvenc könyvemet. Jobban bele gondolva nincs is. Akkor mégis hol keressem?!