Ott kerestem ahol először találkoztunk. A polcokat átkutattam, a padlót megnéztem. De semmi. Se egy levél, egy kis jel... Vagy esetleg Ő. Viszont nem volt ott semmi.

- Chrissy, te vagy az? – a mély, férfias hangra hátrafordultam.

- Patrick – amint kimondom a nevét, szorosan magához húz egy ölelésre.

- Egek, te csont és bőr vagy – simítja meg a hátamat. – Ugye ez nem miatta van? Ő nem akarna így látni.

- Sok minden történt, nem miatta vagyok ilyen – rázom meg a fejem.

- Figyelj, jobb helyen van – sóhajt egyet. – A sors így akarta, nehéz vele megbirkózni, de ennek így kellett megtörténnie.

- Nem szabadott volna, ennek történnie. Ha nem küldtek volna haza, még mindig itt lenne – törlöm le az arcomon végig futó könnycseppet.

- Ne sírj, túl kell tenned magad rajta.

- Nem olyan könnyű az!

- Hidd el, nekem se az. Pisis kora óta ismertem – tárja ki a kezeit. – A legjobb haverom volt, ma meg hallgathatom ki mennyire gyűlölte a fejét!

- Sajnálom Patrick – hajtom le a fejem.

Ő neki is annyira fáj, mint nekem. Ha nem jobban. Régebb óta ismerte, sok mindent együtt éltek át. Míg velem csak másfél hónapot töltött, és mégis úgy sírok utána, mint egy kisgyerek.

Annyi különbség volt kettőnk között, hogy ő jobban tartotta magát. Nem esett össze annyira, mint én.

***

A könyvtárat elhagyva ismét a diákoktól sokasodó folyosókra toppantam be. Van, akik a terem előtt, kezükben a könyvvel várták az óra kezdetét, míg mások a padokon ülve szívták el cigijüket.

Hannah göndör tincseit egyből kiszúrtam, az egyik széken ült. Rózsaszín ruhái helyett, egy fekete szettet vett fel.

Ennyire megváltozott volna az iskola Bash halála után?

Úgy látszik. Senki sem a régi. Aki eddig visszahúzódott, most a reflektorfénybe került. Mindenki teljesen elvesztette az eszét.

És, hogy azokkal mi lett, akik kicsit is barátai voltak Sebastiannak? Eltűntek az iskola hírnevéből. Lenézik őket, miközben eddig istenítették.

Soha nem akarom megérteni az iskolát, a hozzá tartotó kiközösítéseket. A folytonos vitákat, arról, hogy kit hogyan vertek meg a szülei, hogyan vették el a szüzességét. Egy csomó ilyen dolog magán ügy, személyem szerint. De mindent el kell híresztelni mindenkinek, mintha a magán élet nullának számítana.

De annak is számított.

- Chrissy, te vagy az? - mellettem álló lányok közül sikerült Hopenak felismernie. Utamat egyből felé vettem, és szorosan megöleltem.

- Istenem, de hiányoztál – szorítom meg jobban magamhoz.

- Félek hozzád érni, nehogy összeroppantsalak – neveti el magát.

- Jobban nem tudsz összetörni – rázom meg a fejem.

- Mit keresel itt? – vált egyből témát, hisz egyikünk se szeret a múltról beszélni.

- Hosszú sztori – legyintek egyet.

- Ráérek – rántja meg a vállát.

Hope megtalálta az iskola legcsendesebb helyét, így nyugodtan le tudtunk ülni, és csak beszélgetni.

- Na, mesélj!

- Tegnap, kaptam egy sms-t – veszem elő a telefonomat és megnyitom az üzenetet. – Fogalmam sincs ki küldte, vagy, hogy miért... Ezért jöttem ma el, a könyvtárban találkoztunk először, de nem találtam semmit. Csak egy poén lehet az egész.

- De, hisz – vakarja meg a tarkóját.

- Hm?

- De, hisz ti az ebédlőben találkoztatok először...