- Híreim vannak – kezd bele. – Sebastian...

- Mi történt vele? Jól van? – kérdezem egyből, a doktor szavába vágva.

- Kisasszony, csak nyugodtan. Sebastian életben van, de súlyos agykárosodást szerzett, és nem kevés vért vesztett. Az állapota stabil, de az elkövetkezendő órákban bármi megtörténhet. Ha egyáltalán felébred, akkor az amnézia lehetőségével szembe kell néznünk.

Se szó, se egy hümmögés nem jött ki a számon. A látásom homályossá vált, majd lassan kezdtek el folyni a cseppek az arcomon, de ekkor már anya szorosan magához ölelt.

Most jöttem rá, hogy én eszeveszettül beleszerettem. Soha nem volt téma, hogy mi van köztünk, nem is gondolkodtam rajta. Mindig tudtam, hogy több van köztünk, mint barátság, de nem tudtam kinyögni pontosan mi is ez.

- Esetleg be lehet menni hozzá? – teszi fel a kérdést apa.

- Természetesen, de ne sokáig. És egyszerre csak egy ember. A hangzavar nem kellemes ilyenkor.

- Chrissy, menj csak be – biccent nekem apa.

- Nem... menjetek be ti, az apukája biztos kíváncsi mi van vele, ti többet tudtok neki mondani –szipogtam, a mondat végére pedig nyeltem egy nagyot.

- Kicsim menj be nyugodtan – szólal meg anya is.

- Oké – sóhajtok egy nagyot, és a szobája felé indulok.

Arra számítottam, ami történt. Bementem, ő bekötözve feküdt az ágyon. Borzalmas látvány volt így látni. Egyedül a lélegeztető gép tartotta benne azt a kevéske éltet. Az ágya mellet volt egy szék, így azt közelebb toltam az ágyához. Sosem kívánom senkinek se ezt a pillanatot. Főleg nem az érzékeny embereknek, mint amilyen jó magam is vagyok.

A székre leültem, majd az épp kezét megfogtam. A könnyek lassan csöpögtek le az ágyra, vele együtt a kezére is.

^Sebastian szemszöge^

*A tegnapi nap*

A boltból lassan kocsikáztam hazafelé. Ha nincs tej, akkor valakinek szereznie kell. A pirosra váltó lámpánál megálltam, plusz pénzt nem költök ilyen nyavalyás bírságokra. Végül az is zöld lett, mint a többi, így aztán nyugodtan hajtottam fel a garázsunkba. A csomagtartóból kivettem a szatyrokat, majd bementem a házba. A ház a maga módján tiszta volt. A tv halkan szólt a nappaliban, amitől mégsem volt teljes csend a házban. Apa ült ott egy sörrel a kezében, közben pedig valami foci meccs ment. Különösebben nem foglalkoztam azzal, hogy a hűtőbe bepakoljak, ehelyett a gabona pelyhet leszedtem a polcról, egy maréknyit kivettem belőle, a számba pedig hozzá öntöttem a tejet.

- Lehetnél kulturáltabb is – néz hátra apa a válla felet, a szavak tele gúnnyal küldi felém.

- Minek? – kérdezem teli szájjal. – Attól függetlenül, is ekkora f*sz leszel.

Szavak helyett, egy tettel fejezte ki nem tetszését. Az üres sörös üveget a tv-hez dobta, aminek a képernyője teljesen elfeketedett, a közepén be is tört.

- Azt még nézni akartam volna! – mutatok a betört tárgy felé.

- Most már nem fogod!

- Na, ne mondd! – tárom szét a kezeimet.

A következő másfél óra, iszonyatosan gyorsan telt el, a fele teljesen ki esett. Minden gyorsan történt. Apa mindent összetört, egy váza a fejemen is landolt. Ömlött belőle a vér, ezért is próbálkoztam bekötni az emeleten. És innen nem emlékszem semmire.

Csomó káromkodást hallottam, halvány fényeket. Semmi sem volt kivehető, se a kép, se a hang. Teljesen semmi.

***

Egyedül csipogó hangokat hallottam, de abból rengeteget, és egyre többet. Mi a fészkes fene történt velem?

Az erőteljes csipogó hangokat, halk szipogás töltötte be. Ne sírjon senki a közelembe! Sose tudtam ilyen helyzetekben otthon lenni. Mindig befogtam a számat, és figyeltem, hogy a többiek elintézik a dolgaikat.

- Mégis mi történhetett veled?

Chrissy hangja felismerhető lesz a fülemnek. Ezt a hangot nem lehet nem felismerni. Az apró kezei az enyémen vannak, a könnycseppjei zuhatagként érnek a csupasz kezemre. Legszívesebben megszorítottam volna az övét, de még a szememet se tudtam kinyitni.

Mi a fene történt?!

- Szeretném megtudni mi történt veled, és miért...

Én is szeretném megtudni, de rettentően!

^Chrissy szemszöge^

- Ideje lenne haza menni, mindjárt éjfél – nyit be apa az ajtón.

- Rendben – bólintok egyet. – Kérhetek, még egy percet?

- Csak nyugodtan – feleli és becsukja az ajtót.

Sóhajtva elengedtem a kezét, majd ahelyett, hogy felálltam volna hozzá hajoltam, és egy csókot nyomtam a szájára.

Így hagytam őt ott a kórházban, ekkor nem gondoltam mi fog rám még várni...