ˇSebastian szemszögeˇ

Sóhajtva tornázom fel magam ülő helyzetbe. Chrissy fejét óvatosan átraktam egy párnára, nehogy felkeljen. A laptopján lévő filmet kikapcsoltam, a gépet az íróasztalára tettem.

Nem tudom ezt megtenni vele, nem érdemli meg. Ő, nem tehet semmiről.

- Bash, hova mész? – a hangja hallatára felé fordulok, és elmosolyodom.

- Sehova – felelem, s leülök az ágya szélére. A szemében lévő hajtincset a füle mögé simítok. Fölé hajolok, a homlokára pedig nyomok egy puszit.

- Ezt miért kaptam? – mosolyodik el, majd megfogja a kezem.

- Kell, hogy legyen oka?

A kérdésemre, csak megrázza a fejét, majd rádönti az egyik párnájára.

Telefonom csörgésére lettem figyelmes, amit egyből kikaptam a zsebemből. Apám az.

- Egy pillanat – nézek Chrissyre, aki bólint egyet. Felállok az ágyról, és a folyosóra megyek ki.

- Mit akarsz? – kérdezem mérgesen.

- Sebastian! Mégis hol a fészkes fenében vagy?

- Egy csajnál – válaszolok szűkszavúan.

- Húzd azt a nyamvadt picsádat haza, elintézni valónk van.

- Megyek – sóhajtok egyet, a telefont pedig lerakom.

Beletúrok a hajamba, majd visszamegyek a szobába.

- Sajnálom Chrissy, de mennem kell – húzom el a számat.

- Oh, menj csak – halványan elmosolyodik.

- Reggel, jövök érted.

- Nem muszáj – rázza meg nemlegesen a fejét.

- Attól függetlenül jönni fogok.

***

Mégis mi a fenének jöjjek haza, ha nincs itthon senki? A táskámat ledobtam az előszobában lévő szekrény tetejére. A kabátom is hasonló helyzetben végzi a táska mellett.

- Végre, hogy megérkeztél! – a kezeit összecsapja, a hangja pedig a szokottabbnál is mélyebb.

- Miért kellett haza jönnöm, apa? – állok elé, így szemmagasságban vagyunk.

- Hol voltál?

- Mondtam már, egy lánynál – rántom meg a vállam.

- Cseszett egy gyerek vagy – ül le a nappaliban lévő fotelba.

Halkan felnevetek, a konyhában lévő hűtőből kiveszek egy sört, majd felnyitom. Visszamegyek a nappaliba, majd levetődök a kanapéra. A lábaimat felteszem a kávézó asztalra, majd várom a magyarázatot, avagy miért is hívott haza.

- Szedd le a lábad – sziszegi a fogai mögül, én pedig sóhajtva teljesítem a kérését. – Megcsináltad már?

- Mit? – nézek rá kérdően.

- Amit kértem.

- És mit kértél?

- A memóriádat anyádtól örökölted – sóhajt fel.

- Ne hozd fel anyát – nézek rá.

- Mert mi lesz? A kicsi Sebastian elsírja magát. Na, képzeld...pont leszarom.

A kezemet ökölbe szorítottam. Utálom, ha felhozza anyát, tudja, hogy ez a gyengém.

Tíz voltam, amikor megölte magát. Öngyilkos lett. Apám miatt történt minden. Az őrületbe kergette anyát, akinek csak egy nyugodt szombat délután kellet... És eldöntötte, hogy itt hagy vele.

Az a fajta gyerek voltam, aki az édesanyjával tudott mindent megbeszélni, apám alig tudott meg tőlem valamit. Így elég nagy traumát vészeltem át az azutáni 3 évben. Sőt, néha a mai napig visszasírom őt. Nem érdemelte meg azt az életet.

- Egyszer végre elmondod, mit akarsz?

- Az igazat Bash, az igazat...

- Oké, apa... ez nagyon filmbeli volt... - nézek rá. – Pontosabban?

- Costanzáéknak már régóta meg kellett volna kapni azt, amit én éltem át.

- Ja, hogy erről beszélsz – állok fel. – Mint már megmondtam, de most is elmondom, nem fogom bántani Chrissy-t. Akármennyire is akarod, nem fogsz még egyszer tönkre tenni egy családot.

- Ugyan, csak visszakapnák azt, amit érdemelnek. Szerinted ok nélkül akarnám a végüket?

- Egy nyamvadt rendőrségi ügy miért számít ennyire? Mindenki él, és virul.

- Fejezd ezt be most – fogja meg a pólóm nyakát, így húzva magához.

- Mert? Mi lesz? – kezdem el utánozni a hangját, az előbbiért.

- Takarodj el innen. – enged el.

- Óhajod számomra parancs!

A sörös dobozt ledobom mellé, az előszobában felveszem a kabátom. Kilépek a házból, beülök a kocsimba és elindulok.

***

Fél órája kocsikáztam, amikor a kezembe vettem a telefonom, majd az egyik lányt kezdtem hívni.

- Hali Soph! Bocs, a reggeliért... esetleg most ráérsz?

- Hol? Mikor?

- Nálad, úgy 10 perc múlva ott vagyok.

- Várlak.

Leteszem a telefont, befordulok balra, így egyenesen oda érek a szőke szépséghez. Kopogtatok, ő pedig egy-két perc múlva megjelenik előttem...

ˇChrissy szemszögeˇ

Sebastian elment, azóta a telefont fel sem veszi. Nem értem mi volt ez a gyors elmenetel.

Talán csak rájött, hogy mégsem én vagyok az igazi csaj, aki neki kell.

Az este hamar eltelt, lefürödtem, megcsináltam a házikat, majd az ágyamban nyugovóra tértem.

Másnap reggel, egy irritálóan csilingelő hangra keltem fel.

Sebastian: Bocs, a tegnapiért... apám sürgősen haza hivatott. Fél óra múlva ott vagyok nálatok. ;)

Szóval az apja miatt ment el, valamilyen szinten érthető.

Gyors felöltöztem, előkészítettem magam az iskolára, majd mankóval a kezemben ledülöngéltem a konyhába, ahol megittam a reggeli teámat.

Percekkel később apa csoszogott be, egy elaludt hajjal, és a pizsamájával.

- Apa, kérdezhetek valamit? – néztem rá, mikor helyet foglalt mellettem.

- Persze, figyelek – ásított egyet.

- Sebastian apjával honnan ismeritek egymást?

- Régen egy iskolába jártunk...

- New York-ba járt iskolába?

- Nem, én jártam ide, San Fransisco-ba – mosolyodik el.

- És, milyen kapcsolatban voltatok?

- Barátok voltunk, majd felfordult minden, de, ne foglalkozz vele...

Apa nem akar beszélni a dologról... valami titkot rejthet a kiskorában, amire felettébb kíváncsi vagyok...