„Egy magas, a negyvenes éveiben járó pasast rejtegetett az ajtó. A haja már néhol megőszült, de nem mondhatni rá azt, hogy öreg. Arc vonásai szakasztottan hasonlítottak valakire, de az fenéért se jutott eszembe. Csak egy valami volt furcsa. Egy csak a szeme alatt.

Fekete öltönybe burkolózott."

Szakasztottan hasonlított valakire...

Egész héten ez az ürge járt a fejembe... Valahogy nem tudtam kiverni a fejemből. Ahogyan apámat kereste. Plusz még az a seb a szeme alatt...

Egyben furcsa, mégis rémisztő látványt mutatott.

Tanulnom kellett volna... De egyszerűen más foglalta el a figyelmem. Apát kérdezni se kérdeztem róla többet. Nagyon nem akar róla beszélni, így inkább hagyom is. Mindenkinek jobb, ha megőrzi a kis titkát.

Legalább addig se rágódok rajta a kelleténél is többet.

Kék kis tollamat a papírhoz raktam, majd elkezdtem írni a feladatot. Az iskolában kb. már 2 hete ugyan olyan feladatokat csinálnak... Ha még kedvem is lenne tanulni, akkor is csak egy 10 percet ülnék az asztalom előtt, nem többet.

A telefon után nyúltam, amikor meghallottam azt a kellemes dallamot, amit még régen állítottam be csengő hangnak. A sötét képernyő hirtelen fehér lett, s anyu arcát ábrázolta.

Elhúztam a zöld kis nyilat, így felvettem a telefont.

-Szia anya. – köszönöm bele a telefonba.

- Szia, kincsen. Csak azért hívlak, mert későn érünk haza. Nekem valami kis előadás lesz, amit nem hagyhatok ki... tudod apád, meg plusz műszakot vállalt.

- Persze anya... értem én. Kitartást, várlak haza.

- Sietek, ahogy tudok! Mennem kell, szia! – köszön el.

Én is elbúcsúztam, s visszatértem a tankkönyvhöz... Ezt már megcsináltam... ezt is...

Úgy látszik, készen vagyok! Végre!

Már untam.

A telefon újra csengeni kezdett, de most egy ismeretlen számot jelzett a kijelző.

-Hallo. – köszönök bele félénken.

- Akarlak... Gyere közelebb. – hallok meg egy vékony női hangot.

- Nem lehet... - majd egy sokkal mélyebb férfihangot is... Ez... Sebastian.

Amilyen gyorsan tudom, kinyomom a telefont.

Most komolyan felhívott mielőtt le akart feküdni egy csajjal? Uram isten.

Én meg elhitettem magammal, hogy kezd megkedvelni. A kis telefonos beszélgetések egyre többször bekövetkeztek.

Néha örültem, hisz nem éreztem magam egyedül... Éreztem, hogy „vagyok" valaki. De most?

Megalázottnak érzem magam.

Ahogyan annak is fogom magam...

**

A délutánom unalmasan telt...

Végül megfogtam a mankómat, s kiléptem a ház ajtaján, gondoltam sétálok egyet.

Elég nehézkesen ment, de még az a kint töltött 10 perc is jól esett.

Többet is lettem volna kint, csak sajnos Sebastian-nal találtam szembe magam. Amint megláttam megfordultam, s amilyen gyorsan csak tudtam elkezdtem hazafelé indulni. Sikertelenül.

-Chrissy! Állj meg! – ordít utánam, mire még gyorsabban „megyek".

-Chrissy... - érinti meg a vállam, majd előttem terem.

- Hagyj békén. – veszem le a kezét a vállamról.

- Most mi bajod van? – húzza fel a szemöldökeit.

- Te...

- Én?! Mit ártottam neked?

- Nem mindegy az neked? Te csak menj, és hagyj békén...

Ki voltam rá akadva... Azzal semmi gondom nincsen, hogy éli az életét... de, hogy azelőtt felhív?! És még ne legyek felháborodva?

Hát menjem, a tudja hova!

-Mit keresel itt kint? – váltja a témát, úgy látszik, leesett neki miről beszélek.

- Mi közöd van hozzá? Nem vagy az apám! – engedem ki a hangom, s elindulok mellette. Sajnos ő is jött utánam... Legszívesebben kilöktem volna a kocsik elé...

- Addig fogok veled menni, amíg el nem mondod, mi a fene bajod van... - jelenti ki, mire csak megrántom a vállam.

És tényleg ezt csinálta! 5 perc alatt hazaértem... értünk. Először ki akartam csukni., de ezt megakadályozta,így bejött a házunkba.

Remek!

Leült a kanapéra, errébb rakta a takarómat, s megütögette a mellette lévő helyet, hogy üljek le.

Ellenkezés helyett csendben leültem mellé. s egy párnát megfogtam, majd magamhoz szorítottam. 

-Most komolyan nem fogsz hozzám szólni?

- De, hozzád fogok szólni... - sóhajtok egy nagyot, nem ronthatok el egy „barátságot" a hülyeségeim miatt... -, csak nem értelek...

- Okoska nem ért valamit? – löki meg a vállam.

- Fogd be!

Nem mond semmit így előkaptam a telefonom, gondoltam megkérdezem kié az a szám, aki délelőtt felhívott.. hisz az nem Sebastian telefon száma volt... ő be van írva a telefonomba, a sok üzengetés miatt.

-Véletlenül nem tudod kié ez a szám? – nyomom elé a telefont.

Elveszi a telefont, nézi a számot...

-Ismerős, de így fogalmam nincs... Várj, megnézem. – előveszi a telefonját, s keresi a telefonszámok között.

- Itt van, ez Hannah száma...

Csalódott voltam...

Úgy látszik a hiéna megkapta, amit akart...

Egy alkalmat Sebastiannal...

-De... miért is kérdezed? – vakarja meg a tarkóját.

- Ja semmi... csak délelőtt felhívott... elég érdekes beszélgetés volt. Csak nem tudtam kié. Gondoltam megkérdezem. – rántom meg a vállam. Ma már sokadjára.

-Mivel egész nap a suliban szenvedtem... te meg itthon voltál, beszélgessünk.. – nevet fel.

- Nem történt semmi... Eszek, iszok, alszok. Na és te? Mi van a suliban?

- Ott sincsen semmi újdonság, körülbelül mindent el szoktam mondani.

- Aha, értem. Ugye tudod, hogy el kell menned azelőtt mielőtt apa hazaér?

- Valahogy éreztem.

Egyből az ajtó halk nyikorgását hallottam meg, ami egyenlő volt azzal, hogy kinyílt. Sebastian egyből felpattant az ágyról, hisz minden esély azt mutatja, hogy apa jött haza.

Közelebb húztam magamhoz a fekete mankót, s megpróbáltam felállni.

-Gyere csak. – Sebastian megfogja a két kezem, és felhúz, így meg tudok állni.

- Köszi.

Elindulunk a bejárat elé, csak hogy nem csak apa állt az ajtóba...

„Egy magas, a negyvenes éveiben járó pasast rejtegetett az ajtó. A haja már néhol megőszült, de nem mondhatni rá azt, hogy öreg. Arc vonásai szakasztottan hasonlítottak valakire, de az fenéért se jutott eszembe. Csak egy valami volt furcsa. Egy csak a szeme alatt.

Fekete öltönybe burkolózott."

Minden ugyan olyan volt...

-Apa! – mondjuk ki egyszerre Sebastiannal...