Ha valaki olyan béna, mint én az ne várjon jobb életet. Ha egy takaróban eltaknyolsz, akkor ne hidd azt, hogy milliomos leszel! Csak otthon fogsz feküdni, egy törött lábbal, amin a gipsz tele van rajzolva apró szívecskékkel, pár csillaggal...

Másfél hete zakóztam le a lépcsőről, azóta kétszer cserélték le a gipszemet. A lában elvileg kezd gyógyulni, amit kevésbé érzek.

Csak azt tudom, hogy a nappaliban élek, mint egy remete, mivel az emeletre nem tudok felmenni.

A mai napon is így telik.

Ülök a fekete bőr kanapén, nézve a televíziót. Igaz, semmi érdekes nincsen benne, de jobb, mint csendben ülni, s várni a semmit.

Oda hajolok a komódhoz, s leveszem a forró bögrémet. Egy pár percig a kezemben pihentetem a mackós poharat, majd belekortyolok egyet. A forró teát gyorsan elpusztítom a poharamból, felállok, s a konyhát veszem célul.

Lerakom a poharat a márványlapra és beindítom a víz forralót. Miközben várakozok, elmosogatom a koszos edényeket – amiket még én hagytam itt. A lábam ellenére sok mindent tudok csinálni, bár egy pár dolog szóba se jöhet.

Végül – az immáron tiszta – tányérokat elrakom a helyükre. A vizet kiöntöm a bögrémbe, kiválasztok egy teás filtert, majd beledobom a folyadékba.

Se anya, se apa sincs itthon, hisz dolgoznak. Anya reggeltől délutánig az iskolában van, apa meg a mérnöki cégnél. Bevallom, unalmas egyedül – így már a második héten -, de az egyedül lát az elején még tetszett.

Senki sem zavart, nyugodtam be tudtam kucorogni egy jó könyvel, meg egy forró itallal a kanapéba. De most már a könyveim is elfogytak, újra olvasni nem szeretek, az összes házimat megcsináltam már.

Persze Hope – néha napján még Daniel is -, átjön és beszélgetünk egy jót.

Így volt ez múlt hétfőn is...

Hope szó nélkül átjött, s elkezdett rajzolgatni a gipszemre – amik még mindig ott vannak. Meg néztünk egy filmet, majd hazament, hisz neki másnap iskola, míg nekem az itthon lét.

Gondolkodásomat a csengő borzalmas hangja zavarta meg. Ki lehet az ilyenkor? Hisz mindenki, akit ismerek, még javában dolgozik, vagy ül a suliban.

Oda bicegek a bejárati ajtóhoz, a gipsz és a padló találkozásának hangja tölti be az egész házat.

Amint odaérek, az ajtóhoz lenyomom az aranyra festett kilincset. Elállok az ajtóból, hisz a hideg csak úgy zúdul befelé az előszobába.

Egy magas, a negyvenes éveiben járó férfit rejtegetett az ajtó. A haja már néhol megőszült, de nem mondhatni rá azt, hogy öreg. Arc vonásai szakasztottan hasonlítottak valakire, de az fenéért se jutott eszembe. Csak egy valami volt furcsa. Egy csak a szeme alatt.

Fekete öltönybe burkolózott. Szemét a gipszemen tartotta, csak egy idő után nézett a szemembe, de akkor meg is szólalt:

-Jó napot, Federik Costanza-t keresem. – mondja szárazon.

Az apámat?! Mit akar ő az apámtól?

-Ki maga?

- Az apja főnöke, jobb lenne válaszolnia. – köpi a szavakat, cseppet sem kedvesen.

- Az apám dolgozik... ha maga a főnöke, akkor valószínűleg a maga cégénél van. – válaszolom, s keresztbe fonom a karom.

- Mondja meg neki, hogy kerestem!

**

A dél körüli pasi után csak anyáék jöttek haza. Először nem szóltam semmit.

Én magam se értettem a dolgot. Ha ő apa főnöke, akkor tudnia kell, hogy apa dolgozik.

Anyáék épp a hozott ételt eszik a konyhában.

Akkor mondjuk el nekik.

Kihúzom a bárszéket, majd óvatosan felülök rá.

-Apa... - kezdek, bele mire apám rám néz.

- Igen kincsem?

- Ma járt itt egy úr... Aki téged keresett, elmondása szerint a főnököd.

- Én egész nap a főnökömmel dolgoztam, ő biztos nem lehetett... - rázza a fejét.

- Drágám, hogy nézett ki? – kérdezi most már anya, de előtte ki néz a magazinjából.

- Ősz volt... körülbelül 1 fejjel magasabb, mint én... és... volt egy vágás a szeme alatt.

Minden erőmmel próbáltam felidézni szemeim előtt az arcot, hiába. Csak az apró kis foszlányok maradtak meg róla, na meg a sebe.

Apám sóhajtott egy nagyot, s az kezében levő újságot lerakta. Széles vállait az öltönye sokkal jobban kiemelte.

-Szerintem csak egy csaló... - nyögte ki a szavakat. Nehezére esett megszólalni, mintha mást akarna mondai. Mintha hazudna. Talán tudja ki a figura?

- De hisz tudta a neved!

Ebben igazam volt, apát a nevén kereste, nem csak úgy, hogy „keresem az apád" szöveggel állt be.

Ha nem tudná ki az, akkor nem is kereste volna, és mivel apa elmondása szerint ő nem a főnöke valami más áll a háttérben...

Ezt az egész „beszélgetést" anya is furcsállva nézte, ahogyan én is.

Apa nem szokott hazudni, remélem, most sem teszi...