Az ég könnyei néztek velem farkasszemet. Ruháim rámszorultak . Földön mozgó tükrök ezreiben arcok néztek vissza rám.
Arcok tűntek fel , és arcok merültek le . Egyiküket sem láttam sokáig , az egyetlen amit maguk után hagytak , mozgásuk szele , mibe ázott testem folyamatosan beleremegett.
Hangok táncoltak a fejemben. Képek futottak utánuk.
Szememet csípte az eső, mégis az eget kémleltem.
Meg akartam fulladni az egek könnyeiben.. Jobb mint a sajátomban , nem?...
Csepp- csepp után.
Hát nem vicces..?
Visszatükrözték az utolsó emlékeim. Minden alkalommal mikor lehunytam szemem, egy újabb kép bukott fel.
Ahogyan pokolszínű életem vizének cseppjei folyamatosan a földre zuhantak, porhüvely testem repedésén szivárogva , majd egyről kettőre eltűntek egy - egy pocsolyában, visszaugrott elém az élet pár pillanata.

Első csepp...

A nap beszivárgott a függöny nélküli apró ablakon , ezzel megvilágítva a ház első szobályát .
Bár ne tette volna..
Mi ott bent várt e szemekre , irgalmat nem ismerve fúrta magát elmélye mélyére.
Négyen voltuk , egy apró, egy fiatal , egy idősebb , és én , kinek a szobálya közelébe sem fény , sem érzelmek nem voltak képesek férkőzni .
Nem éreztem semmit. Hiába kiabállt az ördög a vonal másik oldaláról az idősebbnek , aki mindenki előtt állt , és minden átkától védte a többit.
Emlékek , érzelmek nélkűl ültem . Összedőlve , hangokat elnyomva , s tébolygott fülembe e melódia..
Saját ürességemmel kizárva , az idősebb zokogásának hangját , a két kissebb kétségbeesett csendjét , miközben megérteni próbállták , mi is történik.
Az ördög hangja villámokkal tárta ki az ajtót , füstöt fújva lépett be az ajtón , majd eltépett hangokat kicsalva mindenkiből , sétált feléjük.
Mint a legnyugodtabb , én álltam elé , hogy végre egyszer , én vehessem magamra e súlyt , helyettük..
Tüzes léptei tovább haladtak volna , de kezem szorítása akadályozta.
Az idősebb hangjára nem hallgatva néztem tébolytól ázó szemeire .
Nem sokáig , ugyanis pillanatok alatt máshol voltam. Lendületem szédületétől , fejem fáldalmától , füstje ködjétől minden elsötétűlt...
Tűnődtem rajta helyesen tettem e... Magamra vontam minden villámát. Az égető , lelket roncsoló érzést , mely az évek alatt testemre terjedt.
Ezzel csak tovább kínozva mindenki mást...
Hiába unszolom a szavakat, miszerint miattam ne aggódjanak , ettől nem nyugszanak...
Én sem , mivel tudom minden fájdalom okozóját.
Tudom , ha ő eltűnne , minden kivirulna..
Hiába "muszály elviselnünk."
Hiába "Ő ilyen, nem tud megváltozni."
De ....akkor ,  hiába szenvedünk?
Hiába teszem , vagyis tettem mindezt ?
Hiába takartam el minden sebem éveken át?
Hát akkor...
Hiába minden..
Hiába a sok hang, ami szétfeszíti a fejem minden éjjel..
Hiába voltak első , és utolsó könnyeim...

~ Moon élete.~