- Egészen biztos vagy benne, hogy ő tette?

Lehetetlen lett volna bármit kiolvasni az Őrparancsnok sötétkék szeméből. A nő az asztal mellett ült, hosszú ujjai kaotikus ritmust kopogtak a fán. A fiatal Szürke Őr számára, aki az üzenetet hozta, ez a jelenet szinte ijesztőnek hatott... Meira Surana Ferelden Hőse volt, a Szürkék Rendjének vezetője, a legtöbben meg sem tudták jegyezni, hány címet tudhatott magáénak. Az újoncok általában csak a Csatlakozás során látták, vagy hasonló jelentőségű, ünnepi eseményeken... számukra a kék-ezüst páncélzat, és a griffmadaras jelvény a személyéhez tartozott. A fiatal nő nem készült fel rá, hogy így látja majd - egy kis házban, közel Amaranthine kapuihoz, a szárított tündegyökér halovány, édes illatával körbelengve. Rövid, szőke haja egészen összekócolódott, túl nagy inget viselt, laza, kopott nadrágját pedig egy öreg bőrcsizma szárába tűrte, mintha egyszerű, városi tünde volna. A lány még magasabb is volt Meiránál, így a parancsnok aprónak, sérülékenynek hatott... képtelenségnek tűnt, hogy ő ölte meg a Fődémont.

A tünde felnézett, az ujjainak kopogása elhallgatott, a fiatal Őr pedig nyelt egyet, és felelt.

- Legtöbben azonnal meghaltak, a gyilkos pontosan tudta, hová üssön. És a sérüléseket mágia okozta. Erős mágia.

- Igen, de biztos, hogy ő volt az? - a fiatal nő hallotta, hogy a Parancsnok hangja egészen kicsit megremeg, érezte a fájdalmát. A Veszedelem után összegyűjtött első Szürke Őrökhöz különösen közel állt, ezt mindenki tudta.

- Legutoljára velük látták. És tudjuk... tudja, hogy Andersnek akadtak problémái a templomosokkal. A veteránok is egyetértenek. Ő a felelős. - Meira nem mozdult. - Sajnálom, hogy ezzel zaklattuk. Tudjuk, hogy szüksége van a pihenésre - tette hozzá.

- Hálás vagyok, hogy eljöttél. Hallanom kellett - a tünde bólintott, miközben felállt az asztal mellől. - Két napon belül visszatérek a Virrasztó Bástyára. Alistair is hazaér addigra, akkor egyeztethetünk a további lépésekről.

A lány egyik lábáról a másikra állt, mintha még lenne egy kérdése, de félne feltenni. Végül összeszedte a bátorságát.

- Küldjünk ki csapatokat a keresésére?

Meira megdermedt a mozdulat közepén, ahogy válaszolt, és nem nézett a szemébe. A hangja elmélyült, és valahogy nehézzé vált.

- Küldjetek. De ha megtaláljátok... ne öljétek meg. Ne, hacsak nem magatokat kell védenetek tőle.

- De ő már egy för...

- Azt mondtam, ne öljétek meg! - Meira felemelte a hangját, miközben a válla felett a lányra nézett. - Fizetni fog azért, amit tett, de én ítélek felette. Tartozom neki ennyivel, mint parancsnoka, társa és barátja. Értetted?

A fiatal Őr bólintott, majd, mikor Meira ismét megköszönte a látogatását, és az ajtó felé intett, elhagyta a házat. A tünde mágus még hallotta a lépteit egy darabig, a nehéz páncélcsizmák erőteljes kopogását a díszköveken, és csak akkor fordította el a kulcsot a zárban, amikor az egyetlen zaj a tücskök éjjeli zenéje maradt. Hosszú másodpercekig állt a szoba közepén... aztán a hátsó kis raktárhelyiséghez lépett, ahol normális körülmények között gyógynövényeket szokott tárolni és szárítani. Kinyitotta az ajtót, és megragadt a földön ücsörgő fiatalember köpenyének gallérját, majd minden visszafogottság nélkül nekivágta a falnak. Akármit is gondolt a hírt hozó lány, Meira Surana sokkal erősebb volt, mint amilyennek látszott. A harci mágusok egyik legfőbb képességeként tartották számon, hogy a varázshatalmukat képesek fizikai erővé formálni... és a nő még köztük is kiválóbbak közé tartozott.

- Andraste lángoló kardja csapjon le rád, Anders! - sziszegte a férfi szemébe nézve. - Hogy tehetted ezt velem?

A fiatal mágus iszonyúan festett. Sötétszőke haja, amit normális körülmények között kis copfba fogott, most összecsomósodott a kosztól, a szemei alatt széles, sötét karikák húzódtak, mintha napok óta nem aludt volna, az arca holtsápadt. Az egyenruha, amit viselt több helyen kiszakadt és megégett, láthatóvá téve a sebeit, amit a templomosokkal való harcban szerzett... egy kardvágás a bal karján (ez eredetileg alighanem mély volt, és erősen vérzett, mostanra azonban összehúzódott, és gyógyulni kezdett a mágiától), egy liláskék folt a kulcscsontján, ami egy tompa ütéstől származhatott, fagyégette sebek a kezén a saját mágiájától. A tekintete egyszerre emlékeztette Meirát a prédáéra, áradt belőle a bizonytalan, űzött rettegés, és a ragadozóéra, amely könyörtelen és büszke. Mintha csak két különböző ember szemébe nézne egyszerre.

Anders nem válaszolt, így Meira elengedte a gallérját, hagyta, hogy kicsit kifújja magát. A zihálásból pillanatok alatt erőteljes köhögés lett, talán a harc miatt, vagy a gyógynövények tömény, ingerlő szagától. A nő először nem reagált, de ahogy a köhögés nem csillapult, odalépett Andershez, és óvatosan dörzsölgetni kezdte a hátát, kihúzta a vállait.

- Minden rendben - suttogta a mágus, mikor ismét tudott beszélni. - Kaptam egy ütést a mellkasomra. Jobban leszek.

Meira azonnal hátrált, mintha az a pillanatnyi törődés valahogy helytelen lenne - az arcvonásai elvesztették a barát gyengédségét, szigorúvá és hideggé dermedtek.

- Akkor válaszolhatsz a kérdésemre.

Anders nyelt egyet, és természetellenesen nyugodtnak hatott, miközben felelt.

- Önvédelem volt. Templomosokat hívtak rám, gyorsan kellett reagálnom.

Meira felvonta a szemöldökét, és egy pillanatra sem fordította el a tekintetét a fiatalemberről.

- Elég lett volna egy jó támadás, amitől elvesztik az eszméletüket.

- Nem tudtam arra fókuszálni, hogy...

- Pontosan mennyire nézel ostobának?

A tünde halálosan komolyan beszélt, és ahogy közelebb lépett, Anders egy pillanatig azt hitte, megint elkapja majd, és nekivágja a falnak.

- Gyógyító vagy. Nem... te vagy a legjobb gyógyító, akivel valaha találkoztam. Úgy ismered az emberi testet, mint senki más, az összes sebezhető pontot, az összes lehetséges sérülést. Pontosan tudod, hogy ölhetsz, és hogy kímélhetsz meg valakit. Ha gyilkoltál, akkor gyilkolni akartál. Ne próbálj átverni. Miért tetted?

Anders védekezőn felemelte a kezeit - ez volt az első ismerős gesztusa, mióta belépett a házba.

- Meg akartam beszélni velük. Bonyolult helyzet volt, megmagyaráztam volna, de nem hagyták. Sarokba szorítottak, döntenem kellett, úgyhogy döntöttem!

- Az az Anders, akit én ismerek, nem ölt volna - ismételte Meira. - Sötétfattyakat? Mindig. Templomosokat? Talán. De Szürke Őröket soha.

Még közelebb lépett, és kezdett egészen fenyegetővé válni. Lassan összekötötte a részleteket. Az a furcsa tekintet, a rendíthetetlen büszkeség és az űzött félelem kombinációja. A természetellenesen nyugodt, sokszor indokolatlanul bonyolult beszédstílus. A tökéletes, feltétel nélküli bizalom iránta, de csak és kizárólag iránta. A fiatal Őr soha be nem fejezett mondata „De ő már egy förtelem". Minden a helyére került.

- Kiadtak téged - mondta. - Elárultak, amikor rád hívták a templomosokat. És te nem tűröd az árulást, nem így van, Igazság?

Anders nekihátrált a falnak, és egy pillanatra eltűnt a furcsa kettősség a szeméből, mintha ismét önmaga, és csak önmaga lenne.

- Honnan tudtad?

- Mindketten a barátaim voltatok, emlékszel? Túl jól ismerlek. - Ő is hátralépett, és leroskadt a székre. - De fel nem foghatom, hogy lehettél ilyen veszedelmes idióta.

A fiatalember nem beszélt. Tudta, hogy csak rontana a helyzeten. Csak ácsorgott a szoba közepén, ostobán, mintha ítéletre várna. Bizonyos szempontból talán így is volt. Meira lehunyta a szemét, az ujjai végigfutottak az arcára varrt tetoválás vonalán, és feltett egy kérdést:

- Hogy történt?

- Együtt döntöttünk - felelte Anders.

- Ennél lehetsz kicsit pontosabb.

- Én mindig... tudod, hogy érzek a Körrel kapcsolatban. Sosem rejtettem. Igazság is tudta. Ő mindig... jó barát volt. Egymás agyára mentünk, de bíztam benne. Úgyhogy az ostrom után is vigyázott rám, a Homályból. A halála, vagyis Kristoff halála után nem voltak rémálmain, sem látomások a sötétfattyakról. Aztán amikor visszajöttem a Toronyból, megint kapcsolatba lépett velem. Gondolkozott az érzéseimen, a tapasztalataimon, amiket ott átéltem, és felajánlotta a segítségét... igazából inkább megegyezés volt. Én segíthetek más mágusoknak, ő pedig harcolhat az igazságtalanság ellen. Nagyon jó lehetőség. - Meira felsóhajtott, és úgy tűnt, Anders pontosan tudja a következő lépését, mert egyre inkább hadarni kezdett. - Az én hibám volt, hogy elvesztettem a kontrollt, nem az övé. Tudtam a saját érzéseimről, tudtam, hogy mi a kockázat, de belementem.

- Túl erős voltál hozzá. És sikerrel elérted, hogy túl erőssé váljon hozzád - suttogta a tünde.

Furcsa. Meira szép emlékeket őrzött, és mély hálát érzett Wynne irányában - a mentora volt, valaki, akiben megbízott, akire számíthatott a menekülés közben. Emlékezett a benne élő Hit szellemre, és ahogy Andersre, nézett, aki teljesen szétzuhant, tökéletesen értette, mi a különbség kettejük között. Wynne hite tiszta volt. Az erény, amit a szellem megtestesített, szépen egybesimult a személyiségével. Soha nem kért semmit a hitéért, akár a Teremtő felé irányult, akár egy tanítvány, vagy Meira felé. Anders vágyát az igazságra azonban megmérgezték. És iszonyúbb méreg volt ez, mint a sötétfattyak vérének sötétsége a testében. Ami pedig ennél is rosszabb, hogy Igazság sem volt már egészen tiszta, mióta az emberi világ részévé vált... Meira emlékezett, milyen megszállottan érdeklődött az elhunyt Kristoff tárgyai iránt, milyen abszurd csodálattal figyelte a lírium gyűrűt, hogy irigykedett a szerelem érzésére. Egy sérült szellem és egy mérgezett ember egyesülése, még ha mindketten jóindulattal is döntöttek mellette, a tragédia receptje.

- Bűntudatod van azért, amit tettél? - kérdezte Meira. Anders kinyitotta a száját, majd újra becsukta. Az Őrparancsnok tudta, hogy éppen lenyelt egy hazugságot.

- Tudom, hogy lennie kéne - ismerte be a férfi.

- De kiadtak téged. Elárultak... - Anders nem nézett a szemébe. - Most hogy érzed magad? - semmi válasz. - Ne gondolkozz!

- Félek. - Ezúttal Meira sóhaja a megkönnyebbülés hírnöke volt.

- Dühös vagy?

- Igen. De enyhe. Irányítható.

- Nézz rám. - A fiatalember engedelmeskedett. - Hogy érzel velem kapcsolatban?

- Hálás vagyok. De még mindig félek - vágta rá, de a szavait pillanatokon belül dühös szisszenés követte. - Azt ellenőrzöd, tényleg förtelem vagyok-e.

- Nagyon sok förtelmet láttam már. Tudnám, ha az lennél - rázta a fejét a nő. - Inkább csak tanulok. Próbálom megérteni, hol érsz véget te, és hol kezdődik ő.

- Attól még nagyon Kör hangulatom lett tőle. - Ez a megjegyzés annyira természetes, és annyira Andersre jellemző volt, hogy Meira nem tudta megállni a mosolygást. Szomorkás, keserédes mosoly szökött az arcára, de legalább megtörte a komorságot.

- Húszéves koromig körmágus voltam. El kell nézned nekem, hogy néhány szokás rajtam ragadt. - A mosoly egy pillanat alatt eltűnt, az arca pedig ismét dermedtté és szinte hideggé vált.

A fiatalember érzékelte a változást, és tudta, hogy ha valamikor, most tényleg eljött az ítélet ideje. Meira megvédte bár, de emlékezett, mit válaszolt a fiatal Őrnek. „Én ítélek felette. Tartozom neki ennyivel." A tünde ismét felállt, Anders pedig lehunyta a szemét... de csak egy kis fuvallatot érzett az arcán, ahogy a nő elsétált mellette, és átment a másik szobába, kinyitva a repedezett szekrényt az ágy mellett. Ahogy minden a házban, az is szokatlanul öreg és egyszerű volt... mintha Meira nem csak a kötelességeitől, de Amaranthine grófjának minden felelősségétől próbált volna megszabadulni, amikor idejött. Anders csak akkor tért magához, mikor egy gyűrött ing, és egy nadrág csapódott a mellkasának.

- Öltözz át - mondta a tünde. - A ruháidat hagyd a szobában, elégetem őket.

A fiatalembernek megakadt a lélegzete, és egy pillanatig nem mozdult.

- Ne aggódj az ing miatt. Alistairé, nem fog hiányozni neki. - Ismét semmi válasz. - Szedd össze magad, és öltözz! Egy szökött Szürke Őrt bárki felismer.

- Elengedsz.

- Hazudtam egy alárendeltemnek. Hazudtam, amikor azt mondta meggyilkoltad az embereimet. Hazudtam, pedig minden okom megvolt, hogy kiadjalak. Nem gondolhatod komolyan, hogy megölnélek ezek után.

- De miért...

- Mert odaadtam a véres kupát Velannának. Mert adtam egy esélyt Nathanielnek. Még jóval előtte kinyitottam egy qunari ketrecét, akiben semmi okom nem volt megbízni. Szabaddá tettem egy gólemet, aki gyűlölt mindent, amit az emberek képviseltek. Mert az életemet egy erdei boszorkánynak köszönhetem - ismét sóhajtott. - Húsz éven át egyetlen döntést sem hozhattam. Tündének születtem, megbélyegzett, és nem tehettem semmit ellene. Mágusnak születtem, megbélyegzett, és nem tehettem semmit ellene. De amióta Szürke Őr vagyok, minden a döntésekről szól, és a lényeg általában ugyanaz... esélyeket adni. Hinni emberekben akkor is, ha nem tudom, megérdemlik-e. Elfogadni a segítséget, vagy elutasítani. Rengeteg idegennek adtam esélyt. Nem tudnék tükörbe nézni, ha egy baráttól megtagadnám.

A szavai őszinték voltak, és félelmetesen nyíltak. Valahogy ettől a rövid monológtól sebezhetőbbnek tűnt, mint Anders valaha gondolta volna.

- De azt mondtad...

- Hogy az Anders, akit ismerek, nem ölt volna. Nem bocsátok meg. Egyikőtöknek sem. - A sebezhető őszinteség megint szigorúbb, és sötétebb tónusba fordult. - Ez a bűn veled marad. És valahányszor rád nézek, látni fogom a vért a kezeiden. De menekülni fogsz. Elhagyod Fereldent, nem térsz vissza, és a Teremtő tudja, hogyan, de talán vezekelsz. Ha elfognak... ha visszahoznak hozzám... akkor nem szegem meg a szavam. Elengedlek, most az egyszer, mert hiszek benned annyira, hogy adjak egy esélyt.

Elfordult, és az egyik vállával a falnak dőlt... a hangja pedig hirtelen elkeserítően fáradtnak hatott. Minden eltűnt belőle. A szigor, a harag, a barát segítőkészsége, ami a szép napokat idézte. Csak az az üres, tompa fáradtság maradt, éppolyan durva, mint az ing anyaga, amit Anders kapott tőle. Még egyszer utoljára elismételte:

- Öltözz át!