~•°•|♪|•°•~
A másik oldalon II.
~•°•|♪||•°•~

„Örökre az a sorsom, hogy a te terhed legyek, barátom, a bajban.”

– John Ronald Reuel Tolkien–

Alec nem tudta, hogy miért látott maga körül csak feketeséget. Nem sokkal ezelőtt még halványan ugyan, de érzékelte, hogy Clary, Simon és Raphael beszéltek hozzá, mellette álltak, s cserélgették a borogatást a homlokán, de utána minden elsötétült, s ő a nagy semmi kellős közepén találta magát. Továbbá az sem volt számára világos, hogy miért nem találta maga mellett Magnust, de még Izzyt és Jace-t sem. Hol voltak? Miért hagyták el? Talán már nem is élt?

Alec nem értette. Nem érezte magát halottnak, bár abban az állapotban igazából semmit sem érzett. Csak lebegett a semmiben, s várta a csodát, ami félúton elakadhatott valahol, mert továbbra sem érkezett meg. Később úgy érezte, hogy nem kap elég levegőt. Fulladozva próbálta elérni, hogy végre kiszakadjon ebből a fekete állapotból, s visszatérjen a családjához, de semmi sem történt. 

Túl szűknek érezte a teret, pedig körülötte nem volt más, csak a végtelen. A távolból valami nevetés hallatszott, de az Alec fülének valami szörnyű, démoni zaj volt, ráadásul még hangos is, így kénytelen volt a fülére tenni a kezét. A hangerő így sem lett elviselhetőbb. A fiú szép lassan esett a földre, s apró labdává összehúzva magát próbálta átvészelni a szörnyeteg viharát.

– Magnus – suttogta maga elé Alec gyengén. Egyszerre lepergett előtte minden. Az első találkozásuk, az első beszélgetés. Az első csók, az első ölelés. Felvillant neki az esküvő, a vadászatok, a gyerekkora és minden olyan apró emlék, amit James el akart venni tőle a kínzás alatt, hogy minden boldogságát és reményét elveszítse.

A sápadt szemek hirtelen megteltek fénnyel, s kék végre igazi erővel világított. Alec nehezen, s kicsit lassan ugyan, de felállt, s lábát megvetve várta a támadást. Továbbra is nagyon gyengének érezte magát – az is volt –, de a szeretteiért mindenképpen küzdeni akart. Aztán felcsillant valami a háttérben. Eléggé feltűnő volt, hiszen minden mást sötétség borított. Alec elindult a jelenés irányába.

Amint előrébb lépett, a fény megint felvillant. Most Alec alaposan megfigyelhette, s azt vette észre, hogy egy alakra hasonlított. Egy igen ismerős alakra... Ez még gyorsabb tempóra ösztönözte, bár még mindig nagyon lassan haladt. Ahogy közelebb ért, minden világos lett számára.

– Magnus! – kiáltott fel Alec, s minden erejét összeszedve szaladt oda, de amint hozzáérhetett volna, a fény szétesett. Többé már nem a boszorkánymester állt ott, hanem valaki más.

– Jace – suttogta meglepetten Alec. A fények ezúttal a testvére alakját vették fel, de csak egy pillanatra, ugyanis pár perccel később már megint valaki mást formáztak meg. Így jelent meg Alec előtt még Izzy, Clary, Simon, Raphael, s egy rövid pillanatra még az anyja is felbukkant. Aztán következett valaki más. Valaki olyan, aki Alec egész lelkét felkavarta, pedig semmit sem tett, csak állt mozdulatlanul.

– Max – esett térde a fiú, s a kék fény eltűnt a szemeiből, helyét pedig átvették a csillogó könnyek. Alec mindent elviselt, de az öccse még mindig érzékenyen érintette.

– Mi a baj, Alec? – ereszkedett le az ő szintjére a gyermek, s kedvesen mosolygott a testvérére, mintha semmi sem történt volna.

– Sajnálom... – Alec csak ennyit tudott kinyögni, mert közben a feltörni készülő sírással viaskodott, de látszott rajta, hogy már nem bírja sokáig.

– Ugyan mit? Nem tettél semmit – fogta meg az idősebb vállát Max. – Te mindig jó voltál.

– Igazán?

– Hát persze. Alec?

– Igen? – emelte fel lassan a fejét a fekete hajú.

– Fel kell állnod! Ez nem a te helyed. Te még nem jöhetsz ide – mosolyodott el szomorúan Max.

– De itt minden olyan békés és csendes  – felelte Alec gyengén.

– De még nem jött el a te időd...

Nem.
Nem jött el.
A Te időd.
Fel kell állnod!
Te mindig jó voltál...
Nem tettél semmit.

Ez nem a te helyed!

Alec élesen szívta be a hűs levegőt.

~•°•|♪|•°•~

A többiek sok emlékkel küzdöttek meg, mire visszatérhettek az eredeti időbe. Magnus, Izzy és Jace egy ideges és aggódó hármast talált Alec ágya mellett, aki továbbra sem nézett ki valami jól, talán rosszabbul is, mint legutóbb. Clary szemmel követhetetlen sebességgel pattant fel a székről, majd zokogva Jace nyakába vetette magát. A szőke hajú nehezen, de megtartotta magát, s aggódva próbálta megnyugtatni, miközben Clary érthetetlenül motyogott valamit.

Magnus és Izzy az ágyban fekvő mellé siettek. Alec teljesen mozdulatlanul feküdt, a mellkasa is nagyon lassan emelkedett és süllyedt. A boszorkánymester a fiú homlokára tette a kezét, s kicsit meg is rándult, mikor megérezte Alec bőrének forróságát. A férfi tudta, ha most nem tesznek valamit, később már semmi sem segíthet. Azonban még mindig a látottak hatása alatt volt.

– Talán valami baj van, Magnus Bane? – kérdezte egy gúnyos hang a sarokból. James nézett rájuk onnan természetesen, s Jace már ugrott is volna, hogy puszta kézzel fojtsa meg, de Clary és Magnus is visszatartotta. Izzy csak azért nem, mert ő maga is hasonlóképp akart cselekedni.

– Nem sok ideje van már hátra – pillantott a sápadt árnyvadászra James. – Ha nem segítesz rajta, meg fog halni.

– Te is! – sziszegte Izzy.

– Pedig nem ez lenne a sorsa. Ő nem ezt akarta.

– Ő? Ki?! – kérdezte Jace ingerülten.

– Hát még mindig nem jöttetek rá? Hiszen közületek való! – nevette el magát James.

Ki akarná Alec halálát? Vagy nem is kéne meghalnia? Ha beteg, gyenge. Ha gyenge, akkor pedig befolyásolható. Ki? Ki tenne...

Magnus fejében egymást kergették a gondolatok egészen addig, míg meg nem érezte a forró érintést az ujján. Lepillantott, majd meglátta, hogy Alec ugyan nem volt magánál, de a kezét már megmozdította. Talán ez adott neki erőt ahhoz a varázslathoz, amivel a falhoz szorította Jamest, s szépen lassan elkezdte elszívni belőle az energiát, ezzel az életerejét is, ami így visszatérhetett Alec fáradt testébe.

– Nem kellett volna engedned a démonoknak, James! – morogta Magnus, s közben felvillant a szeme, s át is változott.

– Érezted a gyengeségét – vigyorodott el James, de már nem olyan határozottan, mint korábban.

– Alexander erős. Ki fog tartani!

– De már összetört. A bocsánat vajon majd újra összerakja a lelke darabjait?

Magnus akkora erősségű mágiát engedett szabadjára, hogy James egyszerűen szétesett. Abban a pillanatban, hogy a démoni Nephilim eltűnt, Alec élesen beszívta a levegőt, s  köhögve próbált felülni, amiben végül Jace (Nem... nem írtam ide először Jamest. Dehogyis...) segített neki. Magnus nehezen az ágy mellé botorkált, majd leült a szélére, mire Alec szorosan magához ölelte.

– Üdv újra köztünk, Alec! – suttogta Izzy, a bátyja kezét fogva.

De már összetört. A bocsánat vajon majd újra összerakja a lelke darabjait?

~•°•|♪|•°•~
A másik oldalon II.
~•°•|♪|•°•~

Heya!

Ugye mondtam, hogy nem kell még(!) a zsepi? Remélem tetszik nektek. Én imádtam írni most, az elmúlt egy órában. Ha jön az ihlet, s én sem vagyok a pokol legmélyén, ilyen hamar is jöhet a rész. De néha olyan vonzó tud lenni a semmi és a végtelen...