~•°•|♪|•°•~
A másik oldalon I.
~•°•|♪|•°•~

„Vigyázz, milyen álarcot viselsz (...)! Nehogy végleg elveszítsd az igazi önmagadat.”
– Cassandra Clare –

Magnus szenvedett. Még a csontjaiban is érezte Alec fájdalmát és félelmét, pedig még nem kerültek bele egyik emlékébe sem. Továbbra is csak lebegtek a semmi közepén, várva, hogy James elkezdje a tortúrát, ami valószínűleg legalább olyan rossz lesz, mintha valósan élnék meg az egészet. A legrosszabb talán mégis az volt, hogy nem tudták mi történt a többiekkel. Clary, Simon és Raphael nem bukkantak fel váratlanul, valamint Alec sem. Magnus aggódott, hogy mire visszatérnek, a fiú már nem fog élni.

– A többiek? – kérdezte bizonytalanul Izzy, ami szokatlan volt tőle. Talán csak a csendet akarta megtörni, mindenesetre nem tűnt olyan magabiztosnak, mint általában. Tény, hogy ez a pár hét rendesen kikészítette őket minden tekintetben.

– Nem tudom – felelte csendesen Magnus, végre kiszakadva az önmagát kínzó gondolatai mélyéről. – Talán James csak a mi szenvedésünket akarja látni.

– Én meg az övét! – mordult fel Jace, megmutatva nem túl humánus gondolkodását. Mondjuk, valószínűleg  Magnus és Izzy is azonos véleményen volt vele. Mielőtt azonban felelhettek volna, felhangzott James gúnyos nevetése, s a feketés látkép szertefoszlott, a helyét pedig átvette egy szürke fal, láncokkal és egyéb kínzásra alkalmas eszközökkel.

Alec egyik olyan emlékét látták, amiről nem beszélt nekik. Még azelőtt, hogy James megszállta volna az árnyvadászt, Alec nagyjából majdnem minden bevallott nekik. Igaz, hogy nehezen jöttek belőle a szavak, de legalább beszélt hozzájuk. Azt hitték, hogy mindent tudnak. Arra azonban gondolni sem mertek, hogy a fiú mennyi mindent titkolt el.

A cella ugyanolyan sötét és ijesztő volt, mint mikor kihozták onnan Alecet. A fenti ablakból sütött be csak fény, a dohos szag pedig már régi ismerősként köszönt nekik. Nem sokkal később észrevették, hogy a padlón heverő rongyok között fekszik valaki. Magnus még vissza tudta fogni magát, de Izzy és Jace azonnal odasiettek, mert természetesen rájöttek, hogy Alec van ott. Segíteni akartak neki, de nem tehettek semmit.  A kezeik úgy suhantak át a fiú vékony testén, mintha Alec füstből lett volna.

– Mi ez, Magnus? – nézett fel tanácstalanul, s kissé aggódva Jace, miután többszöri próbálkozásra sem tudta megérinteni a testvérét.

– Ez egy emlék, mi pedig csak megfigyelők vagyunk. Nem tudunk közbeavatkozni.

– Szóval tétlenül kell néznünk, ha történik valami? – kérdezte halkan Izzy.

– Attól tartok – bólintott Magnus. Alig, hogy befejezte a mondatot, kivágódott a cella ajtaja, s belépett rajta James. Mármint, ugyanúgy egy emlék alak, s nem a valóságos. Neki csak a nevetését hallották, mint valami örökké szóló háttérzajt.

A férfi előre küldött két szolgát, akik minden szó nélkül rángatták fel Alecet a földről. A félelmetesen sovány fiú fel sem fogta, hogy mi történik körülötte. Lényegében hagyta, hogy ezt tegyenek vele, amit csak akarnak. Jace tartásán látszott, hogy legszívesebben mindenkit ott helyben halomra gyilkolt volna, de hát nem tehette, hiszen csak egy emléket láttak.

– Alec Lightwood – vigyorodott el James, miközben lassan az enyhén remegő fiúhoz sétált.

– Mondd ki mégegyszer a nevét, s esküszöm, hogy fájdalmas halált halsz – mordult fel Izzy, de csak éppen annyira hangosan, hogy a mellette álló Magnus értse.

– Gondolom, még mindig nem jöttél rá, hogy mit követtél el ellenem, igaz?

– Nem is nagyon érdekel – felelte halkan Alec, mire Jace azonnal elvigyorodott. Tény, hogy bátran viselkedett, de Magnus sejtette, hogy ezért még nagy árat fog fizetni.

– Ez kár – sóhajtott fel gúnyosan James. – Tudod, én igazán mindent megteszek érted. Hiszen még mindig életben vagy! Mar régen megölhettelek volna.

– Ez igazán megnyugtató – mordult fel Alec.

James egy villámgyors mozdulattal lépett még közelebb hozzá, s emberfeletti erővel nyomta a falnak, ami miatt Alec felkiáltott fájdalmában, de nem védekezett. Hagyta, hogy a démoni Nephilim azt tegyen vele, amit csak akar. Leginkább azért, mert ahhoz sem volt elég ereje, hogy talpon maradjon.

– Hamar eljön az a pillanat, mikor már attól is félni fogsz, ha csak a lépteimet hallod!

– Egy árnyvadász sosem fél – emelte fel a fejét Alec. – És sosem tagadja meg a törvényeit!

James arcára hideg mosoly kúszott. Lassan hátrébb lépett, de valami nem stimmelt. Alecet kivéve mindenki látta, hogy készült valamire.

– Vigyázz a szavaidra, Alec Lightwood – suttogta James, majd mikor már épp elment volna, gyorsan hátrafordult, s egy tőrt dobott el, ami Alec oldalában állt meg. A három megfigyelő megbénulva állt. Hiába akartak volna segíteni, nem tudtak megmozdulni. Csak tehetetlenül figyelték, ahogy a közben a földre eső Alec alatt egyre jobban terjedt a vérfolt. James nevetése újra a fülükben csengett.

A vég közeleg...

~•°•|♪|•°•~

Miután Jace, Izzy és Magnus egyszerűen eltűntek a szobából, Alec állapota rosszabbra fordult. Remegett a hideg miatt, de a bőre szinte lángolt, s egyfolytában motyogott, hol Magnus, hol pedig Jace és a húga után, mintha megérezte volna, hogy nincsenek vele. Clary volt az első, aki felriadt a bénulásból. Azonnal Alec ágya mellé lépett, s a földön lévő vödörből kivette a rongyot, majd a fiú homlokára rakta. Nem sokkal később Simon és Raphael is csatlakozott hozzá.

– Hová tűntek a többiek? – kérdezte halkan Simon, s a hangján tisztán hallatszott a félelem.

– Nem tudom. Magnus azt mondta, hogy James talán majd mutat nekünk emlékeket. Talán az történik most – felelte tétován Clary.

– De addig életben kell tartanunk a fiút – szólt közbe Raphael.

– Igen – sóhajtott fel Clary.

Egy darabig csend honolt, aztán Alec halkan nyöszörögni kezdett, s érthetetlenül motyogott. A három társ kitartóan ült az ágy mellett, s csak arra mertek gondolni, hogy minden rendben lesz. A többiek hamar visszatérnek, sikerül megmenteni Alecet, s a gonosz végre végleg elhagyja ezt a világot.

– Magnus... – suttogta halkan Alec, olyan gyenge hangon, hogy Clary azon csodálkozott, egyáltalán meg tudott még szólalni.

– Semmi baj – suttogta halkan a lány. Idegen volt számára ez az érzés, hogy úgy törődjön a fiúval, mintha barátok lennének. Végülis, nem utálták már egymást, ráadásul Clary nem is neheztelt Alecre a múltban történtek miatt, de a kapcsolatuk nem is lett sokkal jobb.

– Magnus – motyogta újra Alec, félig nyitott szemekkel. – Hol van?

– Nemsokára itt lesz – felelte Clary helyett Raphael, mert a lány nem tudott megszólalni a feltörni készülő sírás miatt.

Alec egy darabig csak bámult maga el, majd kezdett újra a sötétségbe merülni. Valamit akart mondani, de félbeszakította a köhögése, s egyre jobban látszott rajta, hogy nem fogja kibírni. Clary tudta, hogy ha most elalszik, talán sosem ébred fel újra.

– Gyertek vissza, kérlek – könyörgött halkan a lány.

~•°•|♪|•°•~
A másik oldalon I.
~•°•|♪|•°•~

Ez is bíztató, igaz? Olyan... Megnyugtató. Mindenesetre nem tudom mi történt velem, hogy máris itt a rész. Javában a Rómeó és Júlia végét kéne átírnom irodalomra, de ehhez valahogy jobban jött az ihlet.