~•°•|♪|•°•~
Fekete árnyék
~•°•|♪|•°•~

Magnus épp akkor érkezett meg, mikor Alec újra elvesztette az eszméletét. Érezte, hogy valami baj fog történni, de nagyon nehezen találták meg megoldást. Raphael olyan gyorsan kutatott, ahogy csak tudott, de rengeteg átkot és varázslatot kellett átnézniük, az idő pedig egyre csak fogyott. Mintha minden ellenük lett volna. A boszorkánymester úgy érezte, hogy a sors nem akarta, hogy meggyógyítsák Alecet. Mintha már nem lenne számára remény. Pedig Magnus azt akarta, hogy legyen. Elképzelni sem tudta az életét nélküle.

Azonnal az ágy mellé ugrott, s a már régi ismerősként köszönő kék szikrákat küldte a fáradt test segítségére. Szinte az összes maradék erejét is beleadta, mert mindenképpen meg akarta menteni őt. Alec egyszerűen nem halhatott meg. Ő nem. Magnus szégyellte magát, hogy ennyire önző volt, de nem tehetett mást. Nem adhatta fel. Akkor nem, mikor már csak egy lépésnyire álltak a megoldástól. Hiszen azért maradt olyan sokáig. Raphael és ő rengeteg átkot átnéztek, s már csak egy jöhetett számításba.

– Hol voltál ilyen sokáig?! – támadta le Jace azonnal, de inkább az aggodalom beszélt belőle és nem a harag.

– Talán megtaláltam az átkot, ami miatt ilyen állapotban van – felelte fáradt hangon Magnus. – Azaz... Inkább Raphael lelt rá – javította ki magát.

– Biztos vagy benne? – nézett rá komolyan Jace, még mindig könnyes arccal. Magnus nem tudta, hogy miről beszélhettek addig, míg Alec magánál volt, de úgy vélte, hogy jobb, ha nem is tudja.

– Könnyen kideríthetjük – eresztett meg egy halvány mosolyt Magnus, majd abbahagyta a varázslást. Alec úgy feküdt az ágyon, mintha már semmi élet nem lett volna benne, pedig a lelke még küzdött James ellen.

– Miért hagytad abba? – kapta fel a fejét Izzy, aki eddig végig a bátyját figyelte, miközben a fiú forró, sovány kezét fogta.

– Mert össze kell gyűjtenem minden megmaradt erőmet ahhoz, hogy semlegesítsük az átkot. Igen, a ti segítségetekre is szükségem lesz.

– Mit kell tenni? – lépett közelebb hozzá Jace.

– Minden bizonnyal még mindig James áll a dolgok hátterében, így a varázslat lényege annyi, hogy elő kell hívnunk őt. Valahogy rá fogjuk venni, hogy elárulja magát. Ellenkezni fog, talán még Alexandert is ellenünk fordítja. Valószínűleg emlékeket is mutat majd a fogságról, de ebben nem vagyok biztos. A legfontosabb az, hogy véglegesen eltávolítsuk innen azt a szörnyeteget. Meg persze, azt is jó volna tudni, hogy ki kérte fel a munkára.

– Szerinted nem egyedül dolgozik? – kérdezte halkan Izzy, kissé kételkedve.

– Egymaga nem lenne képes erre. Egy társa biztos van, de lehet, hogy több is – bólintott Magnus. – Készen álltok?

– Készen! – felelték egyszerre. Jace és Izzy Alec mellé álltak, Clary és Simon – akiről egyébként senki sem tudta, hogy miként került az Intézetbe –, pedig a másik oldalon. Magnus és Raphael szemben a magatehetetlenül fekvő fiúval helyezkedtek el, s közben a boszorkánymester némán koncentrálni kezdett. Nem sokkal később Alec szeme kinyílt, de nem az ismerős kék írisz pillantott rájuk, hanem valami ijesztő, arany fénnyel teli tekintet.

– Ki vagy te? – kérdezte határozottan Magnus, s még akkor sem árulta el magát, mikor Alec lassan felült az ágyban. Még mindig betegnek látszott, de mégis mintha lett volna benne erő.

– Nephilim – felelte egyszerűen Alec, nem a saját hangján. Jace-t azonnal kirázta a hideg. James beszélt hozzájuk.

– Mi a neved? – próbálkozott másik úton Magnus. Ez volt a hátránya az átoknak. Ha semlegesíteni akarták, rá kellett venni a másik felet arra, hogy elárulja magát. Vagy akár az áldozat is megtehette, de Alec nem volt olyan állapotban, hogy beszéljen, illetve az valószínűleg végzetes is lett volna számára. Magnus ezt direkt nem említette a többieknek. Csak végső tervként szerepelt.

– Sok nevem van – felelte az Alec testébe bújt James, s a fiú arcán egy hideg mosoly bukkant fel. – Melyiket szeretnéd hallani?

– Az eredetit – vágta rá azonnal Magnus.

– Ostoba boszorkánymester – nevette el magát James, mire Magnus szemében egy pillanatra felvillant a fájdalom. – Miből gondolod, hogy hasznos lenne számodra az eredeti nevem?

– Tudod te is jól, hogy vége van. Megtaláltam az átkot, tudom, hogyan kell semlegesíteni, s te is megkapod majd a méltó büntetésedet. Add fel végre!

– Az túl egyszerű lenne, Magnus Bane – felelte unottan James. – Nem könnyíthetem meg a dolgod.

– De nem fogsz győzni – jelentette ki Magnus, ám egy kicsit megremegett a hangja. Igazából, csak reménykedett benne, hogy tényleg úgy lesz.

– Biztos vagy benne? – nézett mélyen a szemébe James, vagyis inkább Alec, ugyanis egy rövid pillanatra a szemek visszaváltottak a megszokott kékre, de aztán az arany újra elnyelt mindent. – Úgy látszik, hogy a kis Nephilim még küzd – mordult fel James.

– Fogadd el, hogy vesztettél! – felelte Magnus egyre kevesebb türelemmel. Nagyon utálta, hogy ő maga nem mondhatta ki a nevét. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna.

– Én mindig nyerek – sziszegte James vigyorogva. – A barátotok veszíteni fog.

– Engedd el őt – szólt közbe halkan, valamivel nyugodtabban Magnus, mint legutóbb. – Ő nem része a bosszúdnak.

– Dehogynem! Miatta van ez az egész! Csak ő tehet arról, hogy ilyenné váltam! Ha hamarabb észreveszi a démont, én még mindig árnyvadász lennék! – kiáltotta James, s tisztán hallatszódott a hangján, hogy a haragja elérte a tetőpontot.

Mielőtt Magnus bármilyen módon válaszolhatott volna, Alec – James irányítása alatt még mindig – felpattant az ágyról, s próbált megszökni, de Jace az útját állta. Jace arcán és a mozdulatain látszott, hogy egyáltalán nem akarta bántani a testvérét, de mindenképpen meg kellett állítani őt. Egyszerűen nem szökhetett meg.

– Alec – próbálkozott gyengéd hangon a szőke. Ritkán – szinte sosem – hallották így beszélni. A fekete hajú árnyvadász meg is állt egy pillanatra, és még a szeme is visszavillant a jól ismert kék színre, bár időnként az arany újra felbukkant.

– J-Jace – suttogta Alec, végre ténylegesen ő maga, s nem James. – Kérlek segíts! Túl erős... J-James túl erős.

Magnus túl lassú volt ahhoz, hogy megállítsa Alecet a beszédben. Egyszerűen lefagyott attól a ténytől, hogy Alec még ebben a helyzetben is ennyire erős tudott maradni. A fiú addigra már kimondta a kínzója nevét, amivel ugyan nem volt baj, hiszen az átok semlegesítésében ez nem okozott kárt, de Alec szervezetében igen.

Csak annyit láttak, hogy egy kavargó, fekete, leginkább füstre hasonlító alakzat tört elő a fiatal Nephilim testéből, s amint szabaddá vált, felvette James alakját. Alec erőtlenül esett a földre, azaz csak tette volna, ugyanis Jace azonnal utána nyúlt, s elhúzta onnan, közben intett Magnusnak, hogy intézze el minél hamarabb Jamest, különben ő fogja megtenni.

– Magnus Bane – mosolyodott el James gonoszan. – Tényleg azt hitted, hogy a kis árnyvadászod túléli ezt az egészet? Alexander túl gyenge az élethez!

– Hallgass! – mordult fel a boszorkánymester. – Nincs jogod arra, hogy róla beszélj.

– Igazán? Akkor lássuk, hogy mit szólsz ehhez – nevette el magát, majd Magnus, Jace és Izzy elvesztette a kapcsolatot a szobával, s nem látott mást, csak az áthatolhatatlan sötétséget, ami fojtogató erővel töltötte ki a teret, s nem engedte át a fényt. A reményt, ami ragyogást hozhatott volna. Békét és harmóniát. Nem érzékeltek mást, csak félelmet és a kétségbeesés szörnyű érzését.

– Az emlékek – suttogta Magnus, s senkinek sem kellett elmagyaráznia, hogy kié.

~•°•|♪|•°•~
Fekete árnyék
~•°•|♪|•°•~

Hey!

Itt a következő részecske is. A szokásosnál is zavarosabbnak és rosszabbnak érzem, de egyszerűen most nem vagyok olyan állapotban, hogy jó legyen, de így is mindig sokat kell várnotok, így inkább összekapartam valamit. Remélem annyira nagyon rossz nem lett, s találtok benne valami élvezhetőt. :3