Jungkook egy elég összetett személy. Gyerekkorom óta csakis róla szólnak a naplóim, és már azt érzem, hogy az egész életem is egy könyv, miatta. Én figyelem, ő pedig teszi a dolgát. De nem olyan egyszerű ez, mint ahogy hangzik. Gyerekként csak olyanokat írtam le, hogy nagyon magas, sötét haja van, néha barna, néha fekete szeme, és alig mosolyog, amit a legjobban sajnálok. Imádom, a mosolyát, ami olyan ritka, mint a fehér holló. Mikor ajkai közül kikukucskálnak fehér fogai, arca pedig ragyogni kezd.

Azt hiszem ezt az embert száz év alatt sem tudnám teljesen megfejteni, holott elég egyszerűek az érzései. Ő nem mondja, de nekem elég az, ha láthatom, mikor ,,dolgozik." Amióta velem van, megengedi, hogy néha vele tartsak, így végignézem, ahogy elviszi a halott lelkeket.

Ilyenkor mindig felölti magára fekete köpenyét, és a teste visszaváltozik csontvázzá. Aki csak meglátná, rögtön szörnyethalna, de én még csak meg sem rezdülök. Gyerekként se féltem, és most sem, pedig tudom, hogy ki áll előttem. Tudom, hogy mire képes, és mit csinál nap mint nap. És pont ezért nem riadok vissza tőle. Mert ő nem gyilkos.

Neki az a munkája, hogy a halott lelkeket átvigye oda, ahova tartoznak. Ez lehet a Menny, vagy a Pokol, amikben oly sokan nem hisznek. Én mai napig megkérdőjelezem ezeket, még úgy is, hogy ennek tudatában vagyok. De Jungkook ismeri mind a két helyet, testközelből. Nem dönthet önhatalmúlag, és nem viheti el azokat, akik csak szimplán nem szimpatikusak neki.

Kissé közhelyesnek tartottam, mikor meghallottam, de végül is ez egy praktikus megoldás. A napló. De nem olyan, amit Te vagy én vezetünk, mivel ebbe a naplóba csakis Jungkook írhat. Ha más próbál bele, akkor az nem jelenik meg, mintha csak kifogyott volna a toll, vagy vizes lenne a ceruza hegye. Ezeken a lapokon nevek szerepelnek, amiket neki be kell gyűjteni, és mellé pipával kell jeleznie, hogy átvitte őket. Nem lehet egyet sem kihagyni, vagy másik napra tolni, mert akkor felborulna a rendszer, és olyan még nem fordult elő. Senki se tudja, mi történne, de egy biztos: semmi jó.

Sokszor mondják, hogy a Halál igazságtalan, mert mindig a jókat viszi el. Ez a mondat kínozza Jungkookot azóta, hogy megszületett. Ugyanis nem az ő hibája. Ő csak tesz a dolgát, ami ki van szabva neki feladat, de nem ő határozza meg, hogy hol mikor és miért fog az a valaki meghalni. Mégis mindenki őt hibáztatja, és félnek tőle, mint a legnagyobb mumustól ezen a világon.

Én nem vagyok elég arra, hogy megértessem vele, nem az ő hibája, és nem kell neki ezért önmagát marcangolnia. Soha nem leszek elég ahhoz, hogy megszabadítsam a kínjaitól, de amíg élek, kitartok mellette, hogy legalább egy kicsit enyhíthessek a magányosságán. Sosem értettem, miért vannak érzései. Ha nem követett el semmi bűnt, akkor hogyan válhat valakiből kaszás? Miért lesz kaszás, és miért maradnak meg az emberi tulajdonságai, mint például a kinézete, és az érzelmei? Ezekre a kérdésekre sosem kapok választ, de mai napig furdalják az oldalamat.

A mai sem volt különb egy szokásos napnál. Az ég elborult, vihart jelezve, amiből aztán úgy sem lesz semmi, csak pár csepp eső, ami még a növényeknek sem elég. Ilyenkor minden szürkébe borul, és az emberek arca automatikusan eltorzul. Pedig ekkortájt lehetne észrevenni az igazi szépségeket, amit egy kósza meleg napsugár okozhat, ami árván bukkan fel a felhőrengeteg mögül, vagy épp egy legördülő esőcsepp, egy nagy levélről.

Sajnáltam, hogy a tornacipőmben jöttem el az iskolába. Így nem tudok a pocsolyákban ugrálni, mert beázik, és mire hazaérek megbetegszem. Sajnos elég gyenge az immunrendszerem, a legkisebb nátha is ledönt a lábamról, ami csak azért rossz az én szempontomból, mert így többet kell otthon lennem a mostohaanyámmal.

Most azonban nem haza megyek, hanem egy bizonyos személyt követek, aki épp az utca kellős közepén indult el a következő pontra, ahol lelkeket kell begyűjtenie. Nagyon nehezen jöttem rá az álcázására, ami csak ellenem nem működik. Akár ebben a formájában, akár emberi alakban van, képes arra, hogy az egyszerű emberek előtt ne jelenjen meg. Senki sem látja, átmennek rajta, és nem észlelik, hogy nekimentek valakinek. Nem hallják a hangját, mintha ott se lenne. Ezt pedig fájdalma végignéznem, mert így olyan, mintha egyedül lenne a világon. Nem értem, miért kínozza így magát, de tudom, mennyire nehezére esik a kapcsolatteremtés.

Ahhoz képest, hogy ő a Halál, elég gyorsan zavarba jön, megsértődik, vagy könnyen magára ölti a gyerekes énjét, amit úgy szeretek. Ilyenkor lehet vele bolondozni, de ez nagyon ritka, csakúgy, mint a mosolya. Az emberektől pedig egyszerűen ódzkodik. Ha engedi is, hogy észrevegyék, akárki szóljon hozzá, ő csak meghajol, bocsánatot kér, és továbbáll. Mintha félne a másokkal való beszélgetéstől. Velem azonban mindig közvetlen volt, még akkor is, ha eleinte alig beszéltünk.

Ahogy kiértünk a város széléhez, kitárta a karját, ujjait pedig szétfeszítette. A Kaszáját hívta magához, aminek nyele nyomban a férfi kezében termett. Pengéje mint mindig tiszta és éles volt, szinte már az megvágott, hogy ránéztem. Jungkook mégis könnyedén forgatta, emelgette, mintha csak egy műanyag pálca lenne nála. Várt.

Az a valami pedig két perc után fordult be a városkánkba. Egy hatalmas busz, tele emberekkel, akiknek fele már most felállt, pedig még öt perc innen az állomás. Ahova ma már nem érhetnek el. A falnak dőlve vártam, mi fog történni, a tragédia azonban hamarabb jött, mint én azt vártam. Ismeretlen okokból, a busz csúszni kezdett, a volán mögött ülő sofőr pedig rángatta a kormányt, de már nem tudta megfékezni a kilengő buszt. A hatalmas jármű dőlni kezdett, majd az egyik kocsira esve felborult, összenyomva azokat, akik ijedtükben nem tudtak hátratolatni.

Jungkook meglendítette a még szabad kezét, így előhívva a halott emberek fonalait. Ezek a fonalak a fejünk búbjából elinduló végtelen hosszú, sárga vagy vörös jel. A sárga mindig felfelé vezet, a Mennyekbe, a vörös pedig egyenesen a Pokolba. Egyszer Jungkook azt mondta, hogy ő nem látja színesnek őket, csak onnan tudja, hova kell vinni az embereket, hogy merre gyökerezik a fonaluk.

Ebben a tragédiában hatan veszítették életüket, a többiek pedig súlyosan megsérültek. A sofőr nincs magánál, a mentősök pedig még messze vannak. Jungkook sem kapkod, elvégre senki se látja, mit csinál. Nem mintha bárki meg tudná állítani benne. Nem mozdultam a fal mellől, csak néztem, ahogy végzi a dolgát, és végső nyugalomba helyezi őket. Kismilliószor végignéztem már ezt, mégis volt olyan, hogy elsírtam magam. De nem azon, hogy meghaltak, és én tétlenül végignéztem.

Jungkook miatt sírtam. Látni azt, ahogy leszegett fejjel minden egyes nap emberek százait viszi el, szörnyű érzés, pláne úgy, hogy ismerem a gondolatait. Minden halott lélek megöl belőle egy darabot, és félek, nem maradt már sok az egészéből.

Mikor visszajött, körülnézett, engem keresve. Tudta, hogy itt vagyok, mikor pedig észrevett, elindult felém. Mint egy baljós árny, akiről tudod, hogy egy kedves lény, mégsem tudod megértetni vele.