Nagyot nyeltem és riadt tekintettel meredtem a velem szemben álló, felém kedves mosolyt megengedő fiúra. A jelenléte csupán egy valamit jelenthet, az életem két teljesen különböző oldalának a találkozását. Ami magát a véget hozza magával...

Az egész életem lepergett előttem. Soha többet nem jöhetek ide... Az egyetlen biztos pont az életemben megszűnik. Több éve már annak, hogy könny áztatta az arcomat, de erre a gondolatra erősen vissza kellett tartani magamat. Mindennek vége...

- Nem is gondoltam volna, hogy itt találkozunk majd... - hangja nevetett, viszont én képtelen voltam megszólalni. Pontosan tudtam milyen meggyötörten hangzanának a szavaim, és most nem volt szükségem arra, hogy ezek viszhangozzanak a fülemben.

- Elég jól edzel...meg sokat is! - kutatva nézett a szemeimbe, mintha abban reménykedett volna, majd én magyarázattal szolgálok a fel nem tett kérdéseire.

A kezemben markolászott kesztyűvel a polcom felé indultam, lépéseim óvatosak voltak, mintha bármelyik pillanatban készen kellene állnom a menekülésre.

- Gondoltam megvárlak... mert ha valóban ide jársz, akkor sokat fogjuk majd úgyis látni egymást itt is... - beleszédültem ebbe a mondatba és meg kellett állnom, hogy tudatosuljanak bennem a szavai. Akkor ezek szerint ő is itt edz? De akkor miért nem láttam soha? Egyáltalán, hogy kerül ide ilyen későn? Akármik is a válaszok a kérdésemre, pontosan tudtam, hogy a végkifejleten nem változtatnak. Nem tudom mennyi időbe telik, míg iskolai pletyka keveredik belőle és az apám fülébe jut. Ha igaz, ha nem apa úgysem hagyja annyiban, de ezentúl nem kockáztathatok.

Némán veszem át a cipőmet és rakom azt is a helyére. Azért jártam ide, hogy könnyebb legyen a valódi életem, és ha tudtam volna hogy ez az utolsó alkalmam sokkal többet-jobban csináltam volna...

Amikor szótlanul elmegyek Matt mellett, kicsit tétován, de utánam nyúl, és megfogja a csuklómat.

- Hé! Jól vagy? - felnézek rá, és erős émelygés tör rám. Miért kellett meglátnia? Miért kellett megvárnia? Sokkal jobb lett volna az édes tudatlanság... Azonnal kirántom a karomat a szorításából és bosszúsan meredek rá. - Na igen, ez az a lány, akit én ismerek! - enged meg magának egy elégedett mosolyt, amikor belenéz dühös szemeimbe.

Karba teszem a kezeimet, és megpróbálom a lehető legjobban kihúzni magam, hogy csökkentsem a magassági különbségeket. Csak most esik le, hogy idáig csak 'ülve' találkoztunk. - Mit akarsz? - mondtam kurtán, mire még szélesebbre eresztette mosolyát.

- Szerintem te nem akarod hallani, mi az, amit én akarok... - egy lépéssel közelebb lépett hozzám, úgy hogy hátra kellett döntenem a fejem, hogy láthassam az arcát. Mondatára megforgattam a szemeim, ez a srác nem százas, ha velem akar flörtölni.

Sarkon fordultam, és magabiztos léptekkel, némán mondtam búcsút annak a helynek, ami az egyedüli otthont jelentette nekem. Lehet el kellett volna köszönnöm Nicktől. Csak, hogy tudja miért nem jövök többet... De az is lehet észre se venné a hiányomat, hiszen én is csak egy vagyok az edzeni vágyók közül. Felsóhajtottam, ez nem igaz... Ő és én tudjuk, hogy nem igaz, és jobb is ha ez csak köztünk marad.

- Hé! - mielőtt átléphettem volna a küszöböt a fiú éles hangja állított meg. Nem voltam rá képes, hogy hátraforduljak, képtelen lettem volna elviselni a tudatot, hogy bárki is lássa a szememben gyöngyöző cseppeket. - Ígérem nem mondom el senkinek! - bezártam az ajtót, majd azonnal futásnak eredtem. Egy ígéret. Hogy hány ilyennel van tele a nem létező padlásom, és egyik sem lett betartva...

Fájt a mellkasom. A buta szívem hinni akart Matt szavának, de az elmém tisztában volt, annak hiteltelenségével. Futottam. Pedig már alig volt energiám, de képtelen voltam lassítani. Nem akartam érezni. Nem akartam, hogy fájjon és hiányérzetem legyen. Addig akartam futni, amíg a fizikai fájdalom erősebbé válik az érzelmi fájdalomnál.

Egy hét múlva:

Nehezen nyögök fel, miközben felemelkedek. Már a 96. felülésnél járok. Most ezt a büntetést kaptuk, amiért újból megjelentem a testnevelés órán. 97. A tanár szerintem pontosan tudatában van azzal, hogy ezek a dolgok számomra nem kihívások, 98. és azzal is tudatában van, hogy egyáltalán nem zavar, ha a többieknek is velem kell bűnhődniük. Sőt! 99. Néha mintha cinkos mosollyal figyelné, amikor a fiúkkal megegyező vagy megelőző teljesítményt nyújtok.

- 100! - mondom hangosan, majd az utolsó felülés lendületével felállok. Mr. Fisher szúrón néz rám, majd a felettem álló lányra pillant, aki helyeslően bólogat. Nem bízik bennem annyira, hogy ne állítson külön felém egy személyt, hogy számoljon rám. Habár néha tényleg úgy érzem tetszik neki a teljesítményem, attól függetlenül még nem kedvel engem. Senki sem kedvel. Nem látnak mást, csak egy lázadó tinédzsert, és ez így van jól.

- Miért nem szólt, hogy sérülése van Miss Devon? - kérdezte könnyedén, miközben az idő eredményemet írta le a statisztikába. A kérdése meglepett, de az ilyen felületes kérdésektől már régen nem ijedtem meg.

- Nincs semmi bajom.

- Láttam, hogy sokszor az oldalát fogta a mai órán. Mi történt? A bordája zúzódott? - felnézett rám simléderes sapkája alól. Hunyorogva néztem rá, nem szerettem ha olyat akartak kimondatni velem, amit én nem akartam. - Esetleg valaki bántotta Miss Devon? - felhorkantottam, majd el is hiszem, hogy valóban érdekli az igazság.

- Csak a pia... - rántottam vállat. - Túl sokat ittam a hétvégén és legurultam egy lépcsőn. - hetykén bámultam a tanárt, láttam rajta, hogy elgondolkodik a válaszomon, majd végig nézve rajtam hihetőnek találja a sztorimat.

- Máskor szóljon, ha bármilyen baja van... - merőn a a tekintetemet kutatja és vár. - Rendben? - várja a válaszom. Gúnyosan megrándul a szám sarka, majd megforgatom a szemeimet.

- Na persze..- horkantok fel, és hátat fordítva neki a lehető legtávolabb megyek a többiektől.

Már régen kinőttem abból a korból, amikor abban reménykedem, hogy valaki hősként megment abból a toronyból, ahova születtem. Keserű volt, de rájöttem, hogy az embereket nem érdekli az igazság. Megfelel nekik a felületes hazugság, nem tesznek azért erőfeszítést, hogy az igazat tudják meg...

Leültem a fák alatt lévő padra és figyeltem, ahogy a többiek teljesítik a feladatot. Iszonyatosan fájt az oldalam... Az utóbbi esti futások se tettek jót neki, és most se pihentettem. Ezenkívül a hétvégén volt szerencsém újból legurulni a pince lépcsőjén, amikor szombat este apa elég ittas állapotban tért haza. Nyöszörögve görnyedtem össze. Ha így folytatom sokáig fog tartani a gyógyulásom.

- Na mi van lúzerkém? - a hang hallatára összekoccantak a fogaim. A rohadt életbe is, már csak ő hiányzott nekem...

- Miért is lennék én a lúzer? Nem engem vert el egy lány, fiú létemre... - dünnyögtem, majd mikor úgy éreztem nem látszik a fájdalom az arcomon, kiegyenesedtem és felnéztem a felettem ácsorgó fiúra.

- Hallgass, te kis ribi! - szinte hörgött, ahogy megpróbálta visszatartani a dühét. Elmosolyodtam. Egyetlen egy ember volt képes megfélemlíteni, és az korántsem egy elkényeztetett, menőkomplexusos tinisrác... - Ne hidd, hogy annyiban hagyom a múltkorit! - lehajolt hozzám és az arcomba sziszegte a szavait. - Bár úgy látom valami vagy valaki már elbánt veled! - felröhögött és az államhoz akart nyúlni, de én ellöktem a kezeit.

- Inkább bánjon el velem egy lépcső közönség nélkül, mint egy lány nyilvánosan! - kajánul elvigyorodtam, és lendültem, hogy felálljak. Nem szerettem, ha én voltam a sebezhetőbb pozícióban. De elkapta a két vállam és visszanyomott a padra.

A kezeire meredtem melyekkel a vállamat szorította, majd felnéztem rá. Méregtől izzó tekintetemet elégedetten nyugtázta. Hiába tudtam, hogy az volt a célja, hogy dühös legyek, egyszerűen képtelen voltam uralkodni magamon, amikor az érintését magamon éreztem.

- Vedd le rólam a mocskos kezeidet! - sziszegtem a szavaimat figyelmeztetésképpen.

- Nem te diktálsz nyominger, itt az lesz, amit én... - ám szánalmas vallomását egy erőteljes, mérges felszólítás állította meg.

- Hagyd békén! - dördült a hang, mire a fiú reflexszerűen kapta arra a fejét. Megborzongtam felismerve a hang tulajdonosát, de ez már nem tántorított el a célomtól. Erős mozdulattal ágyékon rúgtam a 'fogvatartómat', majd egyetlen lendülettel felálltam és ellöktem magamtól.

- Ne merj még egyszer hozzám érni, te tuskó! Nem voltál képes elsőre megérteni? - a fiú összegörnyedt a váratlan sérülés miatt, és elfúló hangokat hallatott. Erős késztetést éreztem, hogy újból belerúgjak és a földre lökve tovább folytassam azt.
De ekkor megtorpantam, Mattet láttam magam előtt, aki felhúzott szemöldökkel néz engem, majd a háttérben, ahogy az osztályból többen is felfigyelnek a jelenetemre. Miért kell állandóan ezt csinálnom?

Nagyot nyeltem. Lassan ugyanolyan szörnyeteggé válok, mint az apám. Francba is, nem akarom! Kétségbeesetten viharzottam el mellettük és mentem az öltözőbe. Remegett a kezem, amikor átöltöztem és összepakoltam a holmim. Kezdtem teljesen kétségbeesni. Egy hete elvesztettem a biztonságos otthonomat, ma pedig újból tettem arról, hogy apa árthasson nekem. De tudva azt, hogy már nincs lehetőségem arra, hogy visszatérhessek a börtönömből az otthonomba vagyis az edzőterembe, egyszerűen bepánikoltam.

Egy hete, hogy nem volt, és szinte elvonási tünetek törtek rám. A kezem még mindig remegett, és egy kisebb hálát éreztem Mr. Fisher iránt, amiért nem kért számon a cselekedetem miatt.

Kilépve a folyosóra azonban ledermedtem, mert az a fiú várt rám, aki kiváltotta nálam a pánikrohamot. Matt...