Gipszelt kézzel ülök a konyhánk bárszékén, de lélekben teljesen máshol járok. Hatalmas dilemma elé kerültem pár órája, és a gyávaság győzött felettem. Amikor Matt előtt álltam és konkrétan választás elé kerültem, a lehető legkönnyebb utat választottam. Hallgattam. Valójában nem akartam magyarázkodni, se neki, se apámnak... mondjuk az utóbbi nem is hallgatná meg amit mondanék neki. Előbb üt, aztán gondolkodik...

Végül azt mondtam a fiúnak, hogy ha azt mondják műteni kell a karomat, akkor majd a szüleimmel visszajövök, mert nem akarom, hogy kihagyva érezzék magukat. Úgy tűnt elfogadja, de azért bennem volt a félelem, hogy akkor se hagyna nyugodtan elmenni... de végül is nem kellett, hogy sor kerüljön erre.

Csupán gipszet kaptam...

Csupán.

Matt pár perce ment el és azt mondta szívesen elkísér majd a kontrollra, ami pár hét múlva lesz. Rábólintottam, de igazából annyi fele járt az agyam, hogy fogalmam sem volt róla, mire mondok igent.

Mondjuk ez még messze van. Jelenleg jó lenne tudni, hogy ebből a helyzetből hogyan fogom kivágni magam. A kezemben a lista volt, amit apa ma reggel írt. Legalább 20 dolog fel van benne sorolva, amit ma el kellene végeznem úgy, hogy csupán pár óra van hátra, hogy hazaérkezzen. Ezenkívül pedig, egy fehér gipsz díszíti a karomat... Fogalmam sincs, hogyan jöhetnék ki úgy ebből a mai napból, hogy túl is éljem.

Mély levegőt vettem és vágytam arra, hogy a bennem rekedt sós cseppek az arcomon szánkózzanak, de mindhiába.

Agyam a lehetséges mentsvárakon gondolkodott, és egyedül a mostohám jutott az eszembe. Talán ha az ígéretéhez híven korábban hazaérkezik, akkor mondhatjuk azt az apámnak, hogy ő vitt el engem... mondjuk akkor meg rá lesz dühös. Francba! Vagy mi lenne ha egyszerűen megpróbálnám leszedni magamról? Csak nem lehet olyan nehéz...

Dilemmázva vettem ki a hátsózsebemben rejtegetett papirost. Mostohám bácsikájának csupán a címe volt rajta. Nagyot nyeltem és azon gondolkodtam, hogy vajon az a férfi képes lenne-e kimenteni legalább a nőt ebből a pokolból. De akkor már biztosan nem hagyna magamra Elois, nem igaz? Hiszen már az első alkalommal azt mondta magához venne... Igen, ő biztosan nem hagyna cserben.

Gondolataimból egy ajtócsapódás zavart meg, mire újból eldugtam a képeslapot. Az órára pillantottam. A mostohám azt ígérte, hogy korábban hazaér... de simán el tudom képzelni, hogy apa is hamarabb jött el a munkából, hogy le tudjon engem ellenőrizni. Pánikomban hirtelen teljesen ledermedtem és csupán akkor tudtam felocsúdni, amikor egy kedves női mosoly nézett rám a konyhaajtóból.

- Orvosnál voltál? - hervadt le azonnal a mosoly az ajkairól amikor felfigyelt rám, majd lépett közelebb hozzám aggodalmasan.

- Matt itt járt... - hangom rekedtes volt, ezért erőtlenül köszörültem rajta.

- A tegnapi srác? - dülledtek ki a nő szemei, majd egy halvány mosoly kúszott arcára. - Bátor gyerek... - kacsintott rám. - Vele mentél el? - halványan bólintottam, mire feszülten ült le mellém és nézett rám kutató szemeivel. - És elmondtad neki mi történt?

- Dehogy! - ráztam a fejem. Ám meglepetésre, ez a válasz se bennem, se a nőben nem váltott ki megnyugvást. Nem mondtuk ki, de mindketten tudtuk, hogy jobb lenne egyszer kimondani azt, amit nem lehet. - Azt mondtam neki, hogy kiestem az ablakon. - próbáltam vállat rántani, de ez eléggé lehetetlen manővernek tűnt törött karral.

- És elhitte? - nevetett fel a nő. Egy pillanatra megállítottam volna az időt. Szerettem, amikor nevetett, főleg, mivel olyan ritkán történt meg.

- Csont nélkül. - mosolyogtam, mire csak fájdalmasan felsóhajtott. Ő is és én is tudtam, hogy nincs ez így jól...

- És mit mondtak a karodra? Mutattad az oldaladat is?

- A karom eltört, 6 hét gipsz... - felsóhajtottam. - És persze nem mutattam más sérülést... még csak az kellett volna! Azok elég egyértelműek...

Kétségbeesetten nézett rám és szinte láttam, ahogy járnak a fogas kerekek az elméjében. Évek óta élünk már így, de azért pontosan tudjuk, hogy ez egyáltalán nem normális...

- De mit fog apa szólni hozzá? Nem fog neki örülni.. - ráztam a fejem.

- A rohadt életbe is, örüljön, hogy az orvoshoz mentél és nem a rendőrségre! - döbbenten meredtem rá. Soha nem hallottam sem káromkodni, sem hogy felemelt hangom beszélt volna valaha. Az arcát a kezeibe temette és egy mélyet sóhajtott. - Majd azt mondjuk én vittelek el munka előtt. - emelte fel a fejét és engedett meg magának egy hamis mosolyt.

- Nem lehet... akkor rád lesz dühös. - csuklott el a hangom és komolyan mondom, hogy erre a gondolatra újból a pánik kerülgetett. Nem akarom, hogy őt bántsa!

- Nem lesz, hidd el! - mondta dacosan és próbálta elhitetni velem, hogy ő egy olyan nő aki ellen nincs senki, aki kiálljon. Bólintottam, bár pontosan tudtam, hogy apámmal szemben úgysincs mit tennie... igazából csak abban bízhattunk, hogy nem fog inni. Akkor talán valóban rá tudja beszélni a nő a békés megegyezésre.

Mondanom sem kell, hogy amikor valóban megérkezett az apám, a lehető legnagyobb félelem volt rajtam. Először úgy gondoltam elbújok előle a szobám mélyére, de sajnos nem olyan hatalmas a házunk, hogy sokáig tartana, hogy rám találjon.

Hosszasan bámult engem, amikor észrevette a karomon a gipszet... de a legnagyobb meglepetésünkre nem reagált rá semmit. Vagyis először nem. De aztán vacsora közben megeredt a nyelve...

- Mi a franc az a kezeden? - grimaszolt, miközben egy újabb adag ételt tüntetett el a szájában. - Ki engedett el orvoshoz? - hangja fenyegető volt, tudatni szerette volna velem, hogy egyáltalán nem helyesli a kis magánakciómat.

- Én vittem el reggel... - szólt közbe mostohám, és szorította meg kedvesen férje asztalon heverő kezét.

- És neked ki engedte meg? - kiáltott fel a férfi és kikapva a szorításból a kezét az asztalra csapott. A mellette ülő megrezzent a hirtelen reakcióra, miközben nekem a szemem sem rebbent. - Nem értem, hogy mertek engem kihagyni ilyen dolgokból! - vicsorgott és igazából azt szerette volna éreztetni velünk, hogy ő a főnök. Mintha nem tudtuk volna...

- Nem hagytunk ki, kicsim... - válaszolt selymes hangon mostohám. - Csupán nem akartunk ilyesmikkel zavarni téged. - a férfi dühtől izzó szemekkel nézett rám, és pontosan tudtam, hogy legszívesebben rám borította volna az asztalt.

És igen. Idáig sem sok mindent ettem, de ezek után egyetlen falat sem ment le a torkomon. Már megint az én hibám volt, ennek ellenére azonban teljesen tehetetlennek éreztem magam.

A bal kezem újból remegésbe kezdett, ahogy a szobám felé indultam. Próbáltam kizárni, ahogy az apám utánam kiáltja, hogy reméli holnap reggeltől nem ébredek fel többet. Az oldalamba szúrt a fájdalom, ahogy az ágyamra görnyedtem. Fájt az élet, és valójában már sokszor elgondolkoztam azon, mennyivel könnyebb lenne mindenkinek, ha nem léteznék... Sokszor vágytam a halálra, de még sose volt elég bátorságom tenni érte. Talán most?

Öngyilkos gondolataimban egy halk kopogás zavart meg. Riadtan kaptam az ajtóra a fejem, majd észleltem a következő kopogásnál, hogy nem onnan jön. Értetlenül néztem körbe, majd ugrottam meg, amikor megláttam az ablakomnál Matt vigyorgó arcát.

Úristen, mi a francot keres ez itt ilyenkor?

Döbbenten álltam fel és siettem az ablakomhoz. Kapkodva kinyitottam, majd dühösen szóltam hozzá. - Normális vagy? Mit keresel itt? - hangom fojtott suttogás volt, és riadtan kaptam a fejem a hátam mögé. A legszebb jelenet az lenne, ha most belépne az apám... szerintem akkor nem kellene nekem megölnöm magam. Készséggel segédkezne nekem.

- Téged! - vigyorgott még mindig és könyökölt rá az ablakpárkányomra. Láthatóan számára nem volt olyan nagy magasság a földszinti szobám ablaka.

- Láttál, akkor mehetsz is! - grimaszoltam, és mutogattam az utca irányába.

- Á-á... - rázta a fejét nevetve. - Két lehetőséged van. Vagy velem jössz a terembe..

- Nem emlékszel? - vágtam közbe és mutattam fel a sérült karomat. - Még ha akarnék se tudok... - forgattam meg a szemeim és készültem arra, hogy kizárom a szobámból.

- Várj! - állított meg. - Azt mondtam két lehetőséged van, szóval van egy másik eshetőség is... - mosolygott pajkosan. Valójában éreztem, hogy nem kellene rákérdeznem, de reflexből jött a következő mondatom:

- És pedig?

- Én megyek be hozzád. - láthatóan élvezte a felháborodott arckifejezésemet amit azonnal kiváltottam bennem ezzel az ajánlatával. Komolyan, már nincs több ötletem, hogy koptathatnám le magamról. Egyáltalán miért kell ennyire ragaszkodnia hozzám?

- Tudod mikor! - vágtam rá mérgesen, miközben a bensőmben furcsa érzés keringett azért erre a gondolatra. Ez már tényleg egy olyan intim dolog lenne, amit szerintem képtelen lennék bármilyen idegentől elviselni... túl sebezhetőnek érezném magam. - Zaklass mást! - azzal készültem be is csukni az ablakom, azonban félkézzel sokkal lassabban sikeredett, így tudot csak felkapaszkodni, majd bemászni a szobámba anélkül, hogy meg tudtam volna akadályozni benne. - Normális vagy? - szóltam rá idegesen, miközben reflexből a hátam mögé pillantottam.

- Teljesen. - nevetett fel halkan a fiú, majd kihúzva magát elégedetten nézett végig rajtam. - De nem hittem volna, hogy inkább ezt a lehetőséget választod.

- Én nem ezt választottam! - mondtam ingerülten, majd az ajtómhoz lépve kulcsra zártam azt. Valójában a bal kezemnek ideje sem volt abbahagyni a remegést, mert most kapott egy újabb okot arra, hogy tovább remegjen. - Menj el! - mutattam az ablakomra. - Ha apám megtudja, hogy itt vagy, biztos lehetsz benne, hogy egyikünk sem éli túl!

Felnevetett a zavartságomon, majd a szekrényekhez fordult és a rajta elhelyezett csekély emléktárgyat kezdte el vizslatni.

- Ne görcsölj annyira. - mondta kisfiús mosollyal, és a kezébe véve az egyik kedvenc könyvem körbe vizslatta a számára érdekes dolgokat.

Ne görcsöljek? Hát normális ez? Most komolyan, mit vár tőlem, mit tegyek, amikor éjnek évadján bemászik hozzám az ablakomon, miközben pár ajtóval arrébb az agresszív apám még csak most fog lefeküdni?