Apa dühös volt.

Kiabált.

Megütött.

Fájt.

Mostohám zokogott.

A földön feküdtem.

Majd minden elsötétült.

Óvatosan nyitottam ki a szemeim, miközben lassan kezdett kapcsolat lenni az elmémnek a testrészeimmel. Éreztem őket. Iszonyatosan fájtak. Felszisszentem, ahogy megpróbáltam megemelni a karomat. Lüktetett a forróságtól és olyan volt, mintha duplájára dagadt volna... ezenkívül a levegővételnél félelmetes érzés nyílalt az oldalamba.

Sírni akartam. A fájdalom olyannyira tombolt a bensőmben, hogy azt már fizikailag nem bírtam elviselni. De mintha elfogytak volna a szememben lévő könnycseppek. Gyenge voltam még ahhoz is, hogy sírva fakadjak.

Körbe pillantottam magam körül és lassan tudatosult bennem, hogy a szobám homályában vagyok. Már este volt és csupán az utca lámpájának fénye adott körvonalat a bútoroknak. Nagyot nyeltem, a torkom teljesen kiszáradt és a szívem heves dobogásba kezdett. Mégis mi lesz most velem. Lassan kezdtek emlékfoszlányok bevillanni, amik egyáltalán nem tetszettek. Apa nagyon dühös volt rám... nem akart meghallgatni sem engem, sem a feleségét. Azt mondta nekem nincs jogom szeretni senkit, nekem nem tetszhet senki! Majd ütött... levette az övét és utána azzal ütött. Még hallottam mostohám síró könyörgését, majd itt már teljesen elvesztettem az emlékeim.

Tekintetem az éjjeliszekrényre téved, ahol az órám este 11-et mutat. Matt már biztosan vár engem... feleslegesen fog várni. Behunyom a szemem. Miért izgat az engem, hogy ő mit csinál most? Könnyen lehet, hogy már egy másik lány életét teszi tönkre... Azonban erre a gondolatra egy idáig idegen, kellemetlen érzés kerített hatalmába. Ez nem fizikai, sokkal inkább valami megfoghatatlan dologhoz hasonlított. Csak annyit tudtam, hogy rossz... nagyon rossz érzés.

Nem tudtam mit tehetnék... a testem jelenleg csapdába zárt engem. Igazából féltem a következő naptól. Lehet, hogy verés után az ágyamra rakott apa, ám ennek biztosan nem örült. Gyűlölt gyengéd lenni velem. Valószínűleg Elois megijedhetett, amikor meglátott eszméletlenül, igazából azt sem zárom ki, hogy a nő cipelt a szobámba.

Féltem lehunyni a szemem. Féltem elaludni.

Az ép bal kezem remegésbe kezdett, miközben egy hatalmas gombóc kezdett nőni a torkomban. Újból sírni szerettem volna, de újból nem voltam rá képes.

Ez a kelletlen érzés maradt meg bennem egész éjszaka. Képtelen voltam elaludni, hiszen hol a lelki félelmeim, hol a fizikai fájdalmaim tartottak ébren.

Hajnalban a Nappal próbáltam én is felkelni az ágyamból. Ám a testem fogsága sokkal lassabban eresztett el engem, mint ahogy az égitest betöltötte a szürke eget. Először csupán felültem és végignéztem magamon. A pólómat szétszaggatta az övcsatjával, így nem csak azt, hanem az ágyneműt is elvéreztem. Leginkább egy mély seb éktelenkedett az oldalamon, amit a levegővételnél is éreztem nyilallni. Ezenkívül a jobb karom... remélem csak megzúzódott és nem kell vele orvoshoz mennem.

Óvatosan próbálkoztam a lábra állással, amikor hallottam kinyitódni az ajtómat. Megrezzentem a gondolatra, hogy az apám lehet az, de szerencsére azonnal megnyugodhattam, mert a mostohám pislogott rám a küszöbről.

- Ne haragudj... - könnyes volt a szeme, ahogy megnézett magának. - Azt ígérte nem teszi többet! - elcsuklott a hangja, és lassan felém lépdelt.

Mosolyogni akartam. Isten látja lelkem, hogy tényleg mosolyogni próbáltam... de valahogy mégis könnycseppek kezdtek el csordogálni az arcomon...

- Semmi baj. - mondtam rekedtes hangon, miközben próbáltam a tőlem telhető legtöbbet tenni, hogy valóban úgy is nézzek ki, de pontosan tudtuk mind a ketten, hogy ez nem így van.

- Apád már elment dolgozni... - elkezdte törölgetni a szemét, és a szekrényemben kutatott. - Segítek átöltözni, de aztán nekem is mennem kell. - szipogva vett elő tiszta ruhát és lépett elém. - Megpróbálok megint korábban hazajönni majd... apád túl sokat ivott tegnap... megígérte, hogy bocsánatot fog kérni - de pontosan tudtuk mind a ketten, hogy ez nem így van.

Szó nélkül tűrtem, hogy levegye rólam a szakadt pólómat, majd égető fájdalmat okozva kitisztítsa a sebemet. Azt mondta nem vészes és hamar begyógyul, de pontosan tudtuk mind a ketten, hogy ez nem így van.

Elköszönt és azt, mondta pihenjek... de hiába voltam fenn egész éjszaka egyszerűen képtelen voltam rá. Rettegtem a valóságtól. Leginkább azért, mert egyre inkább azt éreztem nincs belőle kiút...

Több időbe tellett, mint gondoltam, de sikeresen kijutottam a konyhába. Elővettem a tejet és öntöttem magamnak egy pohárral. Nem igazán kívántam ezt se, de nem akartam, még jobban károsítani a szervezetemet azzal, hogy nem fogyasztok semmit.

Amikor azonban a kiürült tejes dobozt akartam kidobni egy ismeretlen, de annál szebb képeslapot vettem észre. Nyöszörögve hajoltam le érte és vettem ki a kukából, majd a bárpultra támaszkodva vettem jobban szemügyre.

Karácsonyi üdvözlő lap volt, ami Eliosnak szólt. De miért került a szemetesbe?

A nagybátyától érkezett. Azt írta neki, hogy hiányzik nekik és reméli az egész családjával, hogy a közeljövőben sikerül személyesen beszélniük. Elszorult a torkom, ahogy a szépen megfogalmazott sorokat olvastam... de hát miért dobta ki? Vagy lehet, hogy apa volt az? Valójában nem sokat találkoztam mostohám bácsikájával, de azt pontosan tudtam, hogy ellenezte az apámmal való házasságát... és hogy most belegondolok, már évek óta nem is hallottam felőle. Lehet apa eltiltotta tőle Eloist? De hát miért tenne ilyet? De mondjuk az is igaz, hogy neki nem kell alapos indok a cselekvéshez...

Gondolataimból a csengő hangja zökkentett ki. Mint egy rajtakapott kisgyerek hajtottam gyorsan össze a lapot, majd tettem a hátsózsebembe. Nem volt szívem kidobni, és valamiért úgy éreztem szeretném majd néha újból elolvasni azt a pár kedves sort. Valamiért most természetesebben baktattam a bejárati ajtó felé, habár félúton eszembe jutott, hogy nem igazán volt jó emlékem a tegnapi nap hasonló jelenetével.

Megálltam az ajtó előtt. Hezitáltam. Végül arra jutottam, miután a váratlan vendég sikeresen rádőlt a csengőre, hogy jobb ha megnézem ki zaklat újból. Igazából valami érthetetlen ok miatt hevesebben kezdett dobogni a szívem arra a gondolatra, hogy a tegnapi látogató vár rám. Ám amikor az ajtónyitással ez a képzelgés valóra vált, szinte azonnal csaptam az orrára a bejárati ajtót. Nagy szerencséje, hogy jelenleg sokkal lassabb reflexszel rendelkezek, így volt képes a küszöbre lépni, és nyitva tartani a bejutást magának.

- Tűnj el! - sziszegtem dühösen, miközben a remegő bal kezemmel megpróbáltam kitaszítani az ajtóból.

- Na persze... - nevetett fel, és könnyedén félretolva jött be újból a házamba. - Ne fáradj, már tudom a járást! - kacsintott rám és ment rutinosan a konyhába.

Behunytam a szemeim. A tegnapi eset is az ő hibája. Most pedig újból itt van, hogy bajt keverjen. Miért nem tud leszállni rólam? És mi lesz velem, ha ez kiderül apa előtt?

Felszívtam magam, és a lehető legrezzenéstelenebb arccal indultam meg utána. Szó se róla, elég komótos léptekkel tettem meg az oda vezető utat, és valószínűleg nem is fizikailag fogom majd rábírni a távozásra, de remélhetőleg észérvekkel is le tudom majd koptatni.

- Mit akarsz már megint? - kérdeztem szemrehányóan, amikor utolértem.

- Még mindig ugyanazt. - forgatta meg a szemeit és huppant le a bárszékre. - Gyere el a terembe...

- Nem tudok! - vágtam rá azonnal. - És nem is akarok! - fújtattam dühösen. Valami furcsa biztonságérzet töltött el a jelenlétére, amit nem tudtam hova tenni, hiszen a tegnapi esetről is ő tehet, és a mostani jelenléte is hatalmas kockázat számomra.

Szólásra nyitotta a száját, de hirtelen becsukta azt és arca egy pillantás alatt váltott át dühösből aggodalmasba. - Mi van a kezeddel? - pattant fel hirtelen és nyúlt a kezem után. Automatikusan rejtettem el a remegő kezemet, teljesen megfeledkezve arról, hogy most valószínűleg a sérült karom sokkal vészesebben néz ki.

- Semmi. - vágtam rá azonnal és akartam kirántani a tenyeréből a kezemet, de valahogy nem akart engedelmeskedni. Sziszegve vettem tudomásul, hogy talán egy kicsit rosszabb a helyzet, mint gondoltam volna, de az biztos, hogy ezt semmi pénzért nem vallottam volna be.

- Mit csináltál vele? Voltál már vele orvoshoz? Fogadjunk nem, mi? - szemrehányó hangnemére azonnal visszaakartam szólni, de még válaszra sem engedett. Megfordított és elkezdett a kijárat felé tolni. - Majd én elviszlek, ha már te nem törődsz a saját egészségeddel! - azzal rám adta a kabátomat, meg a sálam.

- Fejezd be! - szóltam rá, és akartam lerázni magamról a rám aggatott holmit. - Ne viselkedj úgy, mintha felelősséggel tartoznál irántam! - kivettem a nyakamból a kötött sálat, mire egy sapkát húzott a fejemre. - Nem megyek sehova, nem érted? - meredtem rá értetlenül.

- Te nem érted! - rázta meg a fejét. - Elviszlek az orvoshoz, ha akarod, ha nem! Hogy a saját lábadon, vagy megint a vállamra kell-e kapjalak az igazából tőled függ... - cinkos mosoly terült el az arcán, én pedig újból úgy éreztem, hogy csapdába kerültem. Komolyan muszáj ennek a fiúnak engem zaklatnia?