Idegesen doboltam az ujjaimmal a padomon. Egyetlen egy óra sem volt, ami képes volt lekötni az agyamat. Minden tananyagot megértettem, minden tantárgyból jó voltam, de ez nem azért volt, mert érdekelt bármelyik is...egyszerűen csak tudtam.

Jelenleg irodalom órán ültem, és szúrós tekintettel méregettem a fali órát. Pár perc volt hátra csupán, de azok olyan lassan vánszorogtak, hogy éveknek tűntek.

A tanár hevesen mantrázta az igazát, pedig valójában maga sem értette meg Edgar Allan Poe valódi indítékát, A holló című költeményében. Sablonos feltételezések. A nő rám néz azzal a tekintetével, amit csak nekem tartogat:

- Veronica, neked mi a véleményed erről? - karba teszi a kezét és vár. Állandóan megpróbál belevonni az elemzéseibe, mind hiába...

A tanár várja a választ, én pedig lassan visszaszámolok...9, 8...3, 2...és 1! A csengő visító hangjára felállok és vállamra kapom a táskám. Elsőnek lépek ki a teremből, és teszem be a fülesem. A következő óra tesi, amire most kivételesen be is fogok menni...

Ledobom a padra a táskám, majd a tükörhöz lépve összefogom az alig vállig érő hajamat. Megállok egy pillanatra és csak nézem a tükörképem... A tekintetem tükrözi halott lelkem nyomorát. Szánalmas.

Felhorkantok és pont akkor sétálok ki az öltözőből, amikor a többi viháncoló lány belibben. Elhúzom a szám, ahogy rám meresztgetik a szemeiket, és végig mérik sötét szerelésem. Tisztában vagyok vele, hogy amint elfordulok, kibeszélnek, de valahogy sosem zavart annyira, hogy ezért bármilyen konfliktust is felvállaljak.

Leülök kint a padra, és ott várom az óra kezdetét. A nap kellemesen süt és én tudom, hogy igazán melegem lesz a hosszú, fekete nadrágomban és felsőmben...

Felsóhajtottam és felemeltem az égre a szemeim. Sosem voltam egy igazi társasági ember. Nincsenek barátaim, még olyanok se akikhez többet szólok a köszönésen kívül. És ez így van jól. Nem szabad senkihez sem kötődnöm, mert az csak a vesztemre válna.

Lassan kiszállingóznak a többiek, én pedig a tanár megérkezésére felállok és beállok a sor végére. Mr. Fisher végignéz rajtunk és megállapodik a tekintete rajtam.

- Miss Devon! - szól erélyesen. Lassan ráemelem a tekintetem, azt hiszi képes megfélemlíteni. - Megtisztelt a jelenlétével? - vonta fel a szemöldökét. - Pont jókor egy jó kis futófelméréshez! - vigyorodott el gonoszan, mire a többiek felnyögtek. - De látom a felszerelését újból otthon hagyta... - morgott tovább. - Mínusz két jegy levonással kezd! - dörgött a hangja.

A többi diák valóban félt tőle, de számomra egyáltalán nem jelentett veszélyt. Az összes tanár megpróbál befolyásolni, mert tudják, hogy hanyag magatartásommal bomlasztom azt az 'összetartó' közösséget, amire ők annyira büszkék... Megpróbáltak már kirúgni, de valójában semmi okuk nincsen rá. Hiszen habár nem jelentkezek az órán, és feleléskor egy szót se szólok, a dolgozataimat jelesre írom.

Egy gyors bemelegítés után elkezdődhetett a futómaraton. Amiben én szép könnyed kocogással kezdek. Amikor az egyik fiú hirtelen elsprintel mellettem, szándékosan fellök. A hirtelen rántástól a földre tenyerelek és zihálva látom, ahogy nevetve visszanéz rám az egyik haverjával.

Idegesen pattanok fel, és a száz méter körüli hátrányomat másodpercek alatt hozom be... Az agyamban lüktet a vér, a kezem és térdemen keletkezett sebek fájdalma teljesen eltompul az adrenalin felszökésétől.

A srác már rám se hederít, észre sem veszi, ahogy mögé kerülök, ezért meglepődik, amikor hatalmas lendülettel lökök a hátán. A fiú elveszti az egyensúlyát és orra esik. Bukfencet hányva csapódik a földre, miközben a nyögésekből ítélve nem volt fájdalommentes az érkezése. Megállok előtte és belerúgok az oldalába, hogy a hátára forduljon. Felkapom a pólója nyakánál, majd a földbe vágom a fejét.

- Még egyszer ne merj hozzám érni te balek! Megérteted? - vicsorgok rá, majd felegyenesedve leporolom a nadrágom. A fiú döbbenten mered rám, valószínűleg a nevemet sem tudja...de azt hiszem egy életre megtanítottam vele, hogy ne kössön belém.

- Miss Devon! - jön elém a tanár ideges léptekkel, én pedig csak most kapcsolok, hogy a többiek lassan körénk gyűltek és hitetlenkedve elemezték a támadásom. - Mégis mi a fészkes fenét csinált már megint? Egyáltalán, hogy a fenébe volt képes lesprintelni egy magánál másfél fejjel magasabb fiút? - az ő arcán lévő döbbenet, úgy látszik, nem tetlegességem miatt volt...

- Tanár úr, nézze meg mit csinált velem! - tápászkodik fel a megtámadottam és tetetett bicegést. - Mi van, ha nem tudok emiatt játszani a hétvégi meccsemen? - erre a mondatra a tanár arca megvonaglik, úgy érzem nem örülne neki, ha az egyik sztár focista épp az ő órájánál sérül le.

- Egy hét elzárás, Miss Devon! - süvíti, én pedig némán halok bele a saját testembe. Azaz adrenalin löket, kezd teljesen elfogyni, és az elmém kitisztul. Apa ennek nem fog örülni...nagyon nem fog örülni.

Nyelek egyet, majd sarkon fordulva lesétálok a pályáról. Magamat ostorozom, amiért ilyen hülyén viselkedtem. Miért nem tudtam némán elviselni? Miért kell nekem ilyen idiótának lenni?

Képes vagyok bármiféle érzelem nélkül élni az iskolai éveimet, nincs semmilyen kötődésem egyetlen tanárral vagy diákkal sem, és ezt mind azért, hogy minél kevesebb gondot okozzak és senki se jöhessen rá a titkomra. Mégis mindig képes vagyok káoszt generálni magam köré...

Dühösen csaptam az ajtóra, amikor beléptem az öltözőbe. Leültem a padra és kifújtam a levegőt. Bárcsak azt mondhatnám, hogy sima ügy, ki fogom bírni...de a kiszámíthatatlan természete rémisztő dolgokra késztette.

A nap további részére teljesen betompultam. A lehető legélettelenebb hangulatban ültem be a büntető terembe. Első diákként érkeztem meg, abban a reményben, hogy akkor hamarabb is elmehetek, viszont meglátva az asztalnál ülő férfit pontosan tudtam, hogy ez lehetetlen.

A tanár elégedetten elvigyorodott, amikor meglátott engem.
- Nocsak, nocsak Miss Devon! - dőlt előre és kacagott rajtam. - Csak nem engem jött boldogítani? - levette a szemüvegét és az első pad felé intett, bár azt ő se gondolja, hogy oda ülök...

Az utolsó pad felé vettem az irányt, és ledobtam mellé a táskámat. Csalódottan ültem le a székemre, mert teljesen tudatában voltam annak, hogy Mr. Hught, mindent elkövet, hogy a legrosszabbul jöjjek ki ebből. Ha lettek volna érzelmeim, biztosan elsírom magam... Mintha a karma ütne vissza a mai nap minden pillanatában.

Mr. Hught az a tanárom, aki mindig örömmel közli apával hogyan viselkedek, mit csinálok az iskolában. Ha azt hihettem, hogy talán apa előtt hazaérek, a tanár úr elégedetten fogja felhívni, hogy mit követtem el és mit kaptam érte... ami rosszabb az egyszerű késésnél.

Az öntipródásomban egy hang zavar meg. Oldalra kapom a fejem és egy zavaróan pajkos sötét szempárral nézek szembe.

- Te vagy az, aki a földbe döngölte Thomsont? - vihogott, miközben végignézett rajtam. - Ember, majdnem kétszer akkora, mint te! - beszívta az alsó ajkát, majd közelebb hajolva halkabbra vette a hangját. - Mondd meg, mit tett szerencsétlen, hogy így elbántál vele? - megforgattam a szemeimet, és újból előre fordultam. Pont jókor, mert Mr. Hught eléggé gyanúsan méregetett minket. Már csak arra van szükségem, hogy súlyosbítsák a büntetésem...

A fiú újból szólítgatni kezdett, de én a füzetembe merülve elengedtem a fülem mellett a szavait. Amikor már azt hittem feladta, megéreztem a karomon az ujjai gyenge érintését. Megfeszültem a váratlan mozdulatra és rideg tekintettel fordultam a sráchoz.

- Na, nekem bevallhatod! Mit csinált? Beszólt? Vagy csak szimplán nem tetszett a feje? - kócos hajába túrt a másik kezével, és rám engedte tökéletes mosolyát.

A rajtam pihenő kezére pillantottam, majd újból rá. - Igazán tudni akarod? Hozzám ért... - húztam dühre szemöldököm, és ráztam le a fiú enyhe szorítását.

Legnagyobb meglepetésemre a 'támadóm' nem kapta el rólam zavartan a figyelmét, hanem hangosan felkacagott.

Idegesen összehúztam magam a székemen, és próbáltam minél messzebb húzódni tőle. Nem keveredhetek nagyobb bajba.

- Mi olyan vicces, Mr. Reynolds? Megosztaná velünk is? - tette le a szemüvegét a tanár úr, és nézett rajtunk végig. - Csak nem Miss Devon mondott valami érdekeset? - kérdőn nézett ránk, én pedig ordítani akartam, hogy ártatlan vagyok, de az előbbi kellemetlen személy megelőzött.

- Igazából tanár úr, iszonyatosan szimpatikusnak találom ezt a lányt... - a mondatára nagyot dobbant a szívem, és riadtam néztem rá, mire megköszörülte a torkát - ...vagyis Miss Devont - kacsintott rám vihogva. - Maga tudta, hogy fellökött egy benga focistát, csak mert hozzá ért? - nevetése idegesítően fesztelen volt. Főleg, hogy én rettegtem a következményektől. Elég volt a bajból mára.

- Igen, Mr. Reynolds, tudatában vagyok azzal, miért vannak maguk itt. Ahogy azt is tudom, hogy Ön újfent ételháborút kezdeményezett a menza területén. - a tekintete szigort tükrözött, de a fiú csak nevetett tovább.

- Annak kajacsata a neve, és ha tudná, mennyire jó móka volt! - eltakartam a fejem. Tipikus, elkényeztetett rossz fiú, valójában szóba se kellett volna vele állnom, mert az ilyenek csak bajt hoznak az emberre...