A hideg, fehér falú helyiség, ahová vezetnek, szinte teljesen üres. Tájékoztatnak arról, hogy úgy ítélték meg, nincs szükségem őrzött cellára. Helyette megkapom ezt a szobát, kísérettel elhagyhatom, de mindenképpen a bázison kell maradnom. Mindeközben ők hajókat indítanak az Ahch-Tóra. Arra kényszerítenek, hogy ölbe tett kézzel nézzem végig, ahogy Bent ismét elfogják. És ez alkalommal nem tudom kiszabadítani.

Nemsokára érkezik két másik egyenruhás nő. Az egyikük egy kis tálkában gőzölgő levest hoz; ahogy megérzem a fűszeres ragu illatát, hirtelen rájövök, mennyire megéheztem az úton. Elveszem, és szótlanul távoznak.

Ahogy ismét egyedül maradok, tovább gyűlik bennem a sikertelenség okozta stressz. Újra és újra látom, ahogy a szökés lehetősége felkínálja magát, de nem teszek semmit, és minden alkalommal egy kicsit jobban elbukom a küldetést. Apránként elfogy a leves, és tudom, hogy vissza fognak térni. Döntést kell hoznom, és most először nem tudom, mi lenne a jó választás.

Mégis, mire a katonák ismét megjelennek az ajtóban, kivont karddal várom őket.

Egy szempillantás alatt előkerülnek a sugárfegyverek. Fürgén térítem vissza a támadó lövéseket. Azonnal világossá válik, hogy már nem fordulhatok vissza a harctól; ha eltalál egy kábító lézer, biztosan áthelyeznek egy cellába, és elkobozzák a fénykardot is.

- Hatch, gyertek a bal szárnyba. - szól egyikük a rádiójába két lövés között. - Akadt egy kis... probléma.

Ekkor jövök rá, hogy máris vesztettem. Nem vehetem fel a harcot egy egész csapat ellen, főleg, ha nem is áll szándékomban kárt tenni bennük. Egyre lassulnak a reflexeim, és mire megérkezik "Hatch" és a katonák, már-már feladom a küzdelmet.

Fekete villanással egy árnyék suhan el mellettem. A következő pillanatban sötét csuklyás alak áll előttem, és előhúz egy tűzvörösen ragyogó, kétélű fénykardot. A fegyveresek meglepetését kihasználva a két nőt egy vágással leteríti, közben a kardot sebesen forgatva megállít minden lövést. Mire felocsúdnak, újabb három katona fekszik holtan. Szörnyülködve nézem, ahogy az egyik fegyveres előrebukik; a derekától egészen a válláig húzódó hatalmas sebhelyből ömlik a vér. Egy másiknak az idegen elvágja a torkát, a sisakja - mit sisakja, a feje - a falnak repül, vörös foltot hagyva maga után. A kard két forgó éle két lázadót pusztít el egyszerre, aztán oldalról fúródik egy harmadik fejébe. És miután az egész csapat élettelenül hever, az alak felém fordul.

- Ki vagy te? - kérdezem, szinte sírva a látványon.

Az ismeretlen leveszi fekete csuklyáját. Lesokkolva bámulok rá.

Saját arcom néz vissza.

- Én vagyok az igazi Rey. - mondja. - És veled ellentétben nem szégyellem a származásom. - Zilálni kezdek, ahogy közeledik. A sötétség aurája szinte tapintható körülötte.

- Tudom, ki vagy valójában. - sziszeg. - És te is tudod, csak félsz bevallani. Nem igaz, Rey... Palpatine?

- Tudomásul vettem, honnan jöttem és kitől származok. - Higgadt hangnemben válaszolok, de érzi, hogy megrémít a jelenléte. - Nem a nevem határozza meg a tetteimet.

- Palpatine vagy. - ismétli meg tükörképem. - A sötét erő a véredben van. Minden apró porcikád arra vágyik, hogy ilyen lehess. - leheli hosszan, és végigmutat magán. - Én vagyok a valódi önmagad.

- Az ellenségem vagy! - kiáltok feldúltan.

- A részed vagyok. - Aljas mosolyából süt a rosszindulat. - Nélkülem nem is léteznél.

Mély levegőt veszek.

- Minden nap és minden éjjel kísértesz. - mondom konokul a szemébe. - Te vagy a legszörnyűbb gondolataimban és a legborzalmasabb rémálmaimban. Szakadatlanul küzdök, csak hogy téged legyőzzelek. Tűnj el a fejemből!

Villámgyorsan védi ki csapásomat. A vörös kard egyik éle felém suhan; fedezek, de a másik él azonnal visszavág. Megint támadok, azonban hátrálni kényszerülök. A kétélű karddal az összes vágást blokkolja, és valószerűtlen sebességgel képes visszatéríteni a csapásokat. Sarokba szorít, a fénykardok szikrázva egymásnak feszülnek.

- A sötét oldalon van a helyed! Te és Kylo Ren, nem igaz? - vicsorog. - Együtt olyan hatalmasak lehetnétek, mint a felmenőitek! - Hirtelen felemelem a leszorított kardot, és elsiklok mellette.

Csak fekete füst marad a helyén, mikor hátulról teljes erőből belédöfök.

***

A Sólyom javítását már befejezhették, mert a hangárban egy lélek sincs. A süket csöndtől végigfut a hátamon a hideg, ahogy halkan, sietve megközelítem. A hajó is üres, csak a droidok vannak a fedélzeten. Beindítom a motort. Nehéz lesz másodpilóta nélkül felszállni. A hangár hatalmas kapuja már nyitva van, talán az Ahch-Tóra induló csapatnak készítették elő.

Végül, amint a hajtómű működésbe lép, katonák özönlenek be a csarnokba, és a hajóra lőnek. A szívem a torkomban dobog, ahogy sebesen kapcsolgatom a kapcsolókat és húzom meg a karokat. Egyikük a kontrollpanelhez rohan: elkezdi lezárni a hangárt. Hallom, ahogy az egyik lövés eltalálja a sugárágyút, és védőpajzs hiányában kárt is tesz benne. A kapu hatalmas fogsor módjára zárul, miközben a Sólyom felemelkedik.  A megmaradt rés alig másfélszer olyan magas, mint a hajó, és feleakkora, mint ami a biztonságos áthaladáshoz kellene. Összeszorítom a fogam, és sebességbe kapcsolok.

Fémes csörömpölés és a hajó legkülönbözőbb biztonsági rendszereinek sípolása közepette jutok ki a hangárból. Az óriási kapu hangos dörrenéssel csapódik be mögöttem. Figyelmen kívül hagyom a vészjelzéseket, és sietve száguldok, egészen az Ahch-To rendszerig.

A bolygó indigókéken tükrözi vissza napja fényét. Betöltöm a koordinátákat, és megkezdem a leszállást ott, ahol a sűrű felhőtakaró alatt az egykori Templom-szigetet sejtem. A Sólyom áttöri a fellegeket, és elém tárulnak a tajtékzó óceánnal körülvett ismerős hegyek.

Egy lapos, hullámverte partszakaszon érek földet. A hajóból kilépve arcon csap a hideg szél hozta vízpermet és a szitáló eső. Ahogy a csúszós sziklákon haladok felfelé, észreveszem a magányos árnyékot a hegytetőn, és ő is felém indul. Fekete köpenye lobog a szélben.

- Aggódtam miattad. - suttogom a szemébe nézve, mikor találkozunk.

Nem mond semmit, csak némán átölel. Behunyom a szemem, és hagyom, hogy a könnyeim az esővel keveredve folyjanak le az arcomon. A hosszú csendet nem töri meg, csak a kettőnk lélegzése, és a partot ostromló hullámok ütemes robaja.