Másfél hónapja volt a balesetem, amikor kényszerpihenőre lettem fogva. Az apámnak természetes helyzetben kellett volna huszonnégy óra, hogy tudomást szerezzen a sérülésemről és két perc, hogy a Stark toronyba vágtázzon. És mikor aztán ide ért volna, kő kövön nem maradt volna. Az a helyzet, hogy apám még mindig nem akarja elfogadni, hogy fenn áll az eshetőség, hogy megsérülök, meghalhatok. Így is akkora nagy áldozat a részéről, hogy elfogadta valamennyire, hogy Bosszúálló vagyok, mert az elején nem akarta elfogadni azt, hogy harcolnom kell a békéért, hogy távol leszek tőle. Nem hibáztattam, anya nincs neki és bátyó meg mégis nem pótolhat egy lányt. De nagyobb szerepet játszik az, hogy anyától már csak én maradtam neki. Anyám belehalt a szülésbe, amikor engem hozott a világra, túl nagy árat fizetett értem. Nem igazán szoktunk róla beszélni, mindenkinek nehezére esik rá gondolni, ezért kimondatlanul is apám lánya lehetek csak, ezért kimondatlanul is, de az ő védelme alatt állok bármi történjen is velem. Nem, nem más védelme kell, én hiszek ebben és nem kell több. Hiszek abban, hogyha itt, a Stark Toronyban valamikor nem fogok védelmet és otthont találni, akkor van hová mennem, apám visszavár és nem tart áruló gyermekének.

Visszafordítva a szót a sérülésemre és édesapámra, Tonynak hála, apám meg sem tudta, hogy milyen ügyes voltam. Nem tudom hogyan sikerült neki, de hálával tartozom neki. Nem tudom még, hogy miben kéri majd a fizetséget, de ha mégis számon akar majd kérni valamit, akkor megemlítem, hogy míg én betegeskedtem a két Higanyszál úgy viselkedett, mint az angyalok. Kell ennél több? Nem hiszem, a Bosszúállók idegei ellustultak ez idő alatt, de sebaj, majd visszaszoknak rá, amikor már nem kellesz engem pátyolgatni.

Egy dolgot viszont nem tudtam elkerülni: azt hogy édesapám ne nézzen a körmömre időnként. És most éppen eljött az idő, hogy benézzen a toronyba. Mikor megtudtam, hogy errefelé tart, áldtam az eszem, hogy még tegnap leszedettem a gipszet és mára már tudok normálisan mozogni. Alig bírtam egy helyben ülni, úgy éreztem magam, mint akármelyik Higanyszál. Nem tagadom, annyira vártam, hogy betoppanjon az ajtón és megölelhessem. Bosszúálló ide vagy oda, amíg van apám, ki akarom használni a pillanatokat, nem sajnálkozni az elmúláson.

Emeletről emeletre kerestem hol lehet, mert biztos voltam benne, hogy megérkezett. Leérkeztem a nappaliba és megpillantottam a tipikus sárga rövid ujjú pólót és a folytonosan olajpecsétes farmernadrágos férfit és majdnem rögvest a nyakába ugrottam. Apám nem tud nagyon öltözködni, valahogyan ez neki nem megy, de nem hibáztatom, ha nem nézek a körmére ilyen. Apa Tony-val folytatott elmélyült beszélgetést, nem lepődtem meg, mert ez nem az első eset. Mikor Bosszúálló lettem, a hiányom miatt apám krónikus figyelmetlenség kapta el az aggodalom miatt és kirúgták a munkahelyéről. Nem mondtam senkinek, de aggódtam én is miatta, ő szeret dolgozni és foglalkozni valamivel. Akkor viszont Tony olyasmit tett, ami nem igazán rá vall: megértő volt és nagylelkű, vagyis munkát ajánlott neki a cégénél, mint szerelő. Habár kissé megrendezett dolog volt, ennek ellenére apám örült és elfogadta, mondva, hogy velem egy városban lehet, közel és rám nézhet néha. Az elején minden héten jött a toronyba, aztán már kissé alábbhagyott és hónaponként néz rám. Nem kommentálok, ha jön örülök, de azért ezt sem hangoztatom, nehogy visszakapjon a hetente-dologra. Most viszont nem éppen a legjobb időpontot választotta, de majd nem fogom annyira erősem megölelni, hogy ne jajduljak fel.

A beszélgető pároshoz értem és elmosolyodtam. Apa háttal állt nekem, de Tony észrevett. Keresztbe tettem volna a karom, de ilyen bonyolult műveletekre még nem vetemednék.

- Ne vedd a szívedre, de apám azért jön, hogy engem lásson. – mondta gúnyos mosollyal - Szóval kopj le, Tony.

Tony húzta a száját egy grimaszba és tette magát, mintha megbántottam volna, de a szeme nevetett. Apa megfordult és máris magához húzott egy csonttörő ölelésbe, amihez mukkom sem lehetett. Apám vállán át a gúnyolódó Tony-val néztem szembe, aki ezekért a védtelen pillanataimért él. Apa viszont tényleg nagyon örült nekem, a hangja is azt mutatta:

- Kislányom! Annyira örülök, hogy látlak. – kiáltott fel - Mondd csak nem vagy...

Forgattam a szemem és kibújtam az ölelésből, tudtam nagyon is jól fejeződne be a mondat, ezért helyette befejeztem:

- Terhes, sérült, férjezett? Nem, egyik sem. – mondtam nyugtató hangon - Minden rendben.

Minden rendben? Még magam sem hittem el, hogy ezt ilyen könnyen mondtam ki. Abban az időben, mialatt nem látott, megismertem két fiút, aki mindenki életét felforgatta, akiket úgy érzem, kezdek igazán megszeretni, akik miatt megsérültem, akik annyira hűen vigyáztak rám cserébe. Sok minden történt, de azt hiszem minden rendben.

Apa felvonta a szemöldökét és hitetlenül nézett rám, amit nem értettem. Olyan volt, mintha bizalmatlan lenne azzal kapcsolatban, amit mondtam, pedig nem lenne okom hazudni neki. Végignézett rajtam kritikus szemmel. Nem, apa, egy hónap alatt úgysem lesz nagy hasam, azt hiába keresed. Rámosolyogtam, hátha csak erre van szüksége, de egy gondterhelt mosolyt kaptam vissza tőle. A sérült kezem a hátam mögé rejtettem biztonságképpen. Azt hittem hirtelen nem is én vagyok a baj, talán a munkahelyén van valami baj. Mire meg akartam kérdezni, van-e valami probléma, már meg is szólalt:

- Pedig én úgy hallottam, hogy két fiatalember is csapja neked a szelet.

Elfehéredtem és fogalmam sem volt, hogy honnan veszi ezt. Nekem nem csapja senki sem a szelet. Komolyan, honnan veszi, hogy két fiú...ó, várj, arra gondol, akire én? Nehezen nyeltem és nem akartam, hogy a mosoly látványosan lefagyjon az arcomról.

- Ha elfutnak mellettem, akkor igen, csapják a szelet, de amúgy nem. – válaszoltam megvont vállakkal - Megnyugodhatsz.

Még mindig nem vágott valami meggyőzött arcot, de egy valamire rájöttem. Valamiért arra gondolt, hogy két Higanyszállal valamiféle több, mint baráti kapcsolatba keveredtem. Nem értem honnan szedhette.. ó, várj! Körülnéztem és a célszemélyem után éppen akkor csapódott az ajtó.

- De én nem így hallottam. – erősködött apa

Tony elsomfordált, mielőtt leszedhettem volna a fejét. Tudtam, hogy az ő keze van dologban. Tony és apám nem csak felettesi viszonyban vannak, hanem Tony néha elpletykálja neki titokban, mit csinálok. Felfújtam magam mérgemben, mert most ugyan nem mondott semmit a sérülésemről, de helyette beadta apámnak, hogy kavarok valakikkel. Ami nem igaz! Pletyka, a pletykák sosem igazak.

- Tévesen hallottad... - motyogtam vérszegényen

Ám ekkor, a legrosszabb pillanatban, két szellő suhant el mellettünk és én a homlokomra csaptam a kezem. Ennyire szerencsétlen is csak én lehetek. Peter és Pietro a kanapé előtt álltak meg és csendes vitát folytattak maguk közt. Láttak, hogy beszélgetek valakivel, ezért csak egy mosolyt küldtek köszönésképpen. Én gyengén visszaköszöntem és reméltem, hogy el tudom terelni a témát apánál, de láttam egy csillanást a szemében és belül kezdtem lemondani a tervemről.

- Ők kik? – faggatott érdeklődve apa

Megvontam a vállam és próbáltam hidegen lereagálni a dolgokat.

- Pietro és Peter Maximoff. – válaszoltam tettetett készséggel

Keresztbe tette a kezét és bennem elfúlt a levegő, rosszat sejtettem, nagyon.

- Áh. – apa felemelte a kezét és máris elfordult tőlem - Beszédem van, engedj lányom.

Földbe gyökerezett lábbal figyeltem, amint apa villámgyorsan ott termett a két fiúnál. Keresztbe tette a karját és szigorúan nézett rájuk, mintha őket is ellenőrizné, ahogyan engem. Nekem semmi különös nem volt rajtuk, szokásosan néztek ki: Pietrón a kék edzőszerelése, Peter fekete pólóban és a szemüveg elengedhetetlenül a fején volt. Nem tudtam apa mennyire van hozzászokva az olyan mutáns dolgokhoz, hogy szürke vagy szőkés-feketés haj, esetleg szupergyorsaság, de elég normálisan reagált a dolgokra.

- Melyiketek csapja a szelet a lányomnak? – kérdezte

Először csak pislogtak. Az álluk leesett és csak értetlenül néztek egymásra, apámra majd végül rám. Peter megvonta a vállát, hogy neki aztán fogalma nincs itt mi történik, mire Pietro egyetértően bólintott és a keresztbe fonta a karját, ami ugyebár szokása már jó ideje és zavarodottan nézett apára, aki morcos képpel várt valami választ.

- Hogy micsoda? – ez volt a szakszerű válasza

Ráztam a fejem és sóhajtottam, beugrottak a csapdába. Apa csak egy dolgot nagyon utál: ha teszik a hülyét előtte. A fiúk viszont nem tették a hülyét, ők valóban nem tudták, hogy apa miről beszél, nincsenek tisztában azzal, hogy Tony mindig félrebeszél és hibáz nyakig benne van ebben.

- Sejtettem. – bólintott homlokráncolva

Megint aranyosan zavarodottan egymásra néztek és valahogyan úgy festettek, mint amikor én filmet néztem velük: összetartottak, mert a szükség megkövetelte. A legtöbben tévesen hiszik azt, hogy ők ketten utálják egymást, én vagyok rá a tanú, hogyha kell nagyon is össze tudnak tartani, mert minden különbséget félretéve ők mégsem annyira különböznek. A természetük hasonló, a családi helyzetük hasonló, ugyanúgy rájuk szállnak a többiek ha valamit véletlenül eltörnek. Rokonlelkek is lehetnének, ha nem szeretnének ennyire versenyezni egymással. Most is, ahogyan értetlenül álltak az apám előtt akkor is egy egységnek láttam őket, az arckifejezésük legalábbis egységesen zavarodott volt. Pietro megrázta a fejét és Peterre nézett ilyen 'csináld akkor te valamit' arccal. Peter köhintett és éppen csak apa szemébe nem nézve kihúzta magát.

- Tessék? – pislogott most már Peter is

Apa rázta a fejét és már én sem tudhattam mi következhet. Úgy döntöttem közbelépek, mert itt gondok lesznek. Tony kezdte, fejezzem be én, mi? Sietve, mielőtt akárki megszólalhatott volna, apa mellé álltam egy erőltetett mosollyal az arcomon. Éreztem a feszültséget köztük és a kínos csendet, ami engem is zavarba hozott. A fiúk arca felbecsülhetetlen volt, Peter arca segélykérő volt, Pietro meg...ő megkönnyebbült (?). Megköszörültem a torkom.

- Öhm, fiúk, ő itt az apám...

Apám, aki szeret félbeszakítani...

- Látom nem féltek eléggé a lányomtól. – apa nem hagyta, hogy befejezzem

Nekem még el sem jutott az agyamig a kijelentés, a fiúk máris rávágták kórusban: (látszik, hogy ők mindenben gyorsabbak)

- Dehogynem!

Egy fura grimaszt vágtam erre. Ez ami köztük van minden, csak nem félelem. Mármint, néha egy tálból esszük a sütit, meg Pietro beleszürcsöl a kávémba, meg Peter lopkodja a pizzaszeleteket a tányéromból és azt hiszi azt hiszem annyit eszek, meg aztán vannak olyan dolgok, hogy Peter nyaggat a játékaival én meg megkínzom a filmjeimmel, aztán Pietro megkínoz az edzőteremben, de én letiltom a kávéról. Szóval ja, nem éppen félnek tőlem. Mondjuk, azt nem mondom, hogy nem lenne okuk tőlem félni.

- Engem többször is megrázott... - magyarázkodott Peter

Ó, hát igen, tényleg megráztam egy párszor, de 'véletlen' volt.

- Nekem majdnem eltörte a karom...- hadarta Pietro

Ó, meg az. Edzés volt, na. Ezt leszámítva a légynek sem ártanék. Eléggé csúnyán nézhettem rájuk, mert aztán ők rám nézve vágtak ijedt képet. Apa egy fél percig csendben maradt, majd keresztbe tette a karját és elég szidóan Pietróra nézett:

- Csak majdnem? Azt hiszed nem tudta volna rendesen eltörni?

A kezemmel megcsaptam a homlokom és legszívesebben a padlóba olvadtam volna. A két Higanyszál úgy festett, mint aki menten vigyázzba vágja magát. Ez félig, meddig annyira vicces volt, mármint ismerem az apám és egy ártalmatlan valaki, de úgy rá képes ijeszteni a fiúkra, hogy az nem emberi. A kezem a szám elé raktam, hogy még véletlenül se nevessem el magam.

- Dehogynem, uram! – válaszolta Pietro, egy lépést akaródzott hátra tenni, mintha azt gondolta volna, apám gondol egyet és tényleg eltöri a karját

Uram? Na jó, ez már valami, nem gondoltam volna ennyire komoly a dolog. Apa bólintott és már nem nézett Pietro zavarodott kék szemeibe és a tekintetét Peterre fordította, most ő jött sorba ezek szerint. Peter szemébe belelógott a haja, de amúgy is, nem úgy tűnt, mintha lenne bátorsága a szigorú szemekbe nézni.

- És te? – bökött rá - Neked mi a mentséged? Neked nem akarta eltörni a karod?

Peter csak pislogott, az arca elfehéredett és olyan fura volt így a fekete pólóban, szürke hajjal, feszengve állva. Ő általában, bocsánat, ők a megtestesült lazaság és nem ez.

- Nem, uram... - nyögte ki vonakodva Peter

Ő is, Pietro mintájára le uram-ozta apát, te jó ég, én már szégyellem magam, miért kell ennyire eltúlozni a dolgokat, ezek a fiúk alig tartanak barátjuknak nemhogy az legyen, amire apa gondol. Egy szájhúzogatás és reméltem, hogy ennyiben hagyja. Eddig nem igazán avatkoztam bele, mert amúgy sem lett volna értelme, alig szólt hozzájuk, mégis, olyan hosszúnak tűnt ez az idő a feszültség miatt.

- Semmi gond, fiatalember, ez még elintézhető.

Csend. Peter kinyitotta a száját, de gyorsan be is zárt. Ekkor léptem közéjük mosolyogva és kezdtem elhúzni az édesapám tőlük, mielőtt karok törnek itt. Apa hagyta magát nyúzni, de attól még csúnyán nézett a két Higanyszálra, mintha lenne még elszámolnivalója velük. Csak azt ne, ha valamelyiknek eltöri a karját, akkor én leszek a hibás és nekem kell majd pátyolgatnom.

- Apa, most már elég, hagyd, inkább ne terrorizáld őket tovább. – csitítottam, ahogyan tudtam

Csak rázta a fejét és még mindig szemmel tartotta a két földbe gyökerezett fiút.

- Én csak rendet teremtek. – motyogta apa

Átnéztem a vállamon és a szememmel üzentem nekik, hogy most van esélyük menekülésre, ha nem élnek vele, akkor magukra vessenek. Ők megfagyva néztek maguk előtt, mintha az életük peregne le a szemük előtt. Ráztam a fejem és sóhajtottam, nehéz velük az már biztos.

- Köszönöm, de félnek ők tőlem eléggé. – mondtam határozottan

Akkor viszont egy váratlan megmentőm lett: Steve.

- Jó napot, Mr. Todd. – köszönt udvariasan

Elengedtem apát, mert tudtam, hogy kész, le van fegyverezve. Sóhajtottam és tátogtam egy 'köszönöm'-öt Steve-nek. De tudtam, hogy még nincs vége apa jeleneteinek, hogy lesz még miért égni az arcomnak. Apa máris a szőke férfi mellett termett egy elégedett mosollyal az arcán.

- Mr. Rogers, hogy van ma? – mondta lelkesen - Gondolom jobban, hogy láthatja a lányom.

A szemem eltakartam egy pillanatra és újra a padlóba süllyedtem volna. Nos, ez az utóbbi mondat igényel magyarázatot: apa úgy nagyon rajong Steve-ért és rögeszméje, hogy engem valamiért összehozzon vele. Ezt a jelenséget nem tudom megmagyarázni, egyszerűen csak nem tudom megmagyarázni. Nem tudom miért akarja annyira azt, hogy Mrs. Ciara Rogers-ként lásson, mikor megmondtam nem egyszer hogy nem. Semmi bajom a híres neves Amerika Kapitánnyal, de nem az esetem. A másik dolog, amiért nem szeretem ezt a helyzetet az, hogy mikor telefonon beszélek apával, Steve jólléte ugyannyi figyelmet kap, mint az enyém. Nos, kicsit féltékeny vagyok ilyenkor.

- Apa, ő minden nap lát...- motyogtam vörösödve

Tényleg, apa miért gondolja azt, hogy be kell jelentsen és azt honnan veszi, hogy Steve-t érdekli és jobban lesz ha itt vagyok? Rejtsetek el, most, én ezt nem akarom végighallgatni. Fogtam a fejem és a két bámuló Higanyszálra néztem véletlenül, akik érdeklődve figyelték a jelenetet. Persze, most már nincsenek betojva ha nem róluk van szó, mi?

- Annál jobb. – bólintott elégedetten apa

Steve grimaszolt, de én csak ráztam a fejem, szégyenkezve. Nos, ez nem az első eset, amikor ilyen helyzetbe kerül szegény, úgyhogy tudja apa fétiseit és igen, tud apa nagy tervéről, hogy minket összeházasítson. Most is feszengve áll apa előtt, mint ahogyan amikor először megtudta. Nem értette, de elfogadta, hogy ez így van. Megkértem, sőt, mindig megkérem, hogy finoman rombolja apa álmait, de Steve ezt mindig elrontja és inkább reményeket ad neki.

- Igen, nos, Ciara bájos lány. – motyogta a kapitány vörösödve

Röhöghetnékem lett. De nem Steve miatt, hanem a két gyors mutánsom arca volt felbecsülhetetlen. Mindketten grimaszoltak és húzták az orruk. Nem tudom miért volt ez a hirtelen közös gyűlölködésük Amerika Kapitányt illetően, de nem is akartam gondolkodni rajta. Mielőtt apa megszólalhatott volna, karon ragadtam és elég szuggesztíven üzentem a szememmel, hogy most már elég.

- De, ne tartsuk fel a kapitányt, mert sok dolga van. – mondtam bájos hangon

Apa hirtelen észbe kapott és köhögni kezdett. Megfogta a kezem és megszorította, végre csak rám figyelve. Ne nézz le, szeretném, ha apa csak rám figyelne.

- Ahogyan nekem is, csak éppen benéztem, hogy jól vagy-e. – mondta csendesen

Elmosolyodtam, mert végre nem megjátszott diktátorral álltam szemben, hanem egy elfoglalt és aggódó emberrel. Megöleltem és őszintén mosolyogva fordultam hozzá. Nem akartam, hogy menjen, de azt sem akartam, hogy maradjon.

- Minden rendben apa. – biztosítottam utoljára

Apa őszintén elmosolyodott, majd elfordult tőlem és előbb kezet fogott Steve-vel, majd megfordult és a műsort híven néző Higanyszálakra nézett, csúnyán.

- Szemem rajtatok! – mondta fenyegetve

Mindketten bólintottak és moccanni sem mertek. Apa ajkán egy mosoly játszott, azért szereti ezt csinálni, ezt az ijesztgetést. Mindegy, maradjunk annyiban, hogy én és apa megérjük a pénzünk.

- Üdvözlöm bátyót!

Apa bólintott, majd az ajtó felé vette az irányt, véget vetve a villámlátogatásának. És én piszok módra fellélegeztem. Sóhajtottam és a különös tekintetű kapitány felé fordultam.

- Ez húzós volt. – fújtam ki magam és hálásan szusszanva - Köszönöm, Steve.

A férfi egy mosolyt küldött nekem és megvonta a vállát. Nem hiszem, csak én izzadtam le ennyire? Steve hozzám lépett és meglapogatta a hátam egy bíztató gesztusként.

- Mondanám, hogy szívesen, de félek hozzáteszem azt is, hogy szívem.

Viccként mondta, mégis apám erre ünnepelt volna. Él-hal azokért a pillanatokért, amikor mi egy levegőt szívunk egy helyiségben. Mindig vigyázok, még véletlenül se legyek a kapitány közelében, mikor apa itt van. Nevettem, mert az ő ajkán is mosoly ült.

- Css. Még azt hiszi eljegyeztél. – mondtam nevetve

Steve is nevetni kezdett. Egy pillanatra ugyan csend lett a szobában, egészen míg...

- Mi volt ez az egész? – fakadt ki kétségbeesetten Peter

Author's note: Ciara apját nagy részben az én apámról mintáztam :)) sajnálatokat várom. A lenti kép pedig az alapja a könyvnek :D ezt muszáj volt megosztanom. Hollosy