Ten szemszög

Néma csendben feküdtem a szobámban és meredten bámultam a fehér plafonomat nagyjából három órája. Nem tudtam kiverni a fejemből a tegnap történteket. Ismét csókolóztam Taeyonggal. Ez nem az első, nem is a második, hanem már a negyedik alkalom volt. Teljes szívemből szerettem volna az egészet arra fogni, hogy ismét csak részegek voltunk, csókolózni akartunk valakivel, a másik meg pont ott volt nekünk. De szerintem mindkettőnk számára egyértelművé vált; ez már nem csak az alkoholról és a kíváncsiságról szól. Én akartam, hogy megcsókoljon, Taeyong pedig szintén erre vágyott. Láttam rajta. A tekintete mindent elárult, hiába próbálta rejteni. Az elején még én is azon voltam, hogy megpróbáljak elrohanni előle, azonban az idő előrehaladtával feladtam és beletörődtem a sorsomba. Szükségem volt Taeyong újabb csókjára, bármennyire szerettem volna elnyomni magamban ezt az érzést.

De Taeyong mit érez? Tegnap olyan volt, mintha meg akarna győzni arról, nem baj az, ha legjobb barátokként csókolózunk egymással. Az elmúlt hetekben folyton utánam loholt, azon volt, hogy mindent tisztázzon velem. Tegnap este nem beszéltünk meg túl sok mindent, mégis tudattuk a másikkal, hogy ugyanarra vágyunk. Tisztában vagyok a ténnyel, miszerint még rengeteg minden vár tisztázásra, de ahhoz mindkettőnknek józannak kellene lennie. Részegen nem tudnánk semmi hasznosra jutni. Igen, józannak kellene lennünk, mint például most!

Olyan gyorsan pattantam ki az ágyamból, mintha megégette volt a fenekemet. Elhatároztam, hogy most azonnal átmegyek Taeyonghoz, mert már nem vagyok képes tovább elviselni ezt a bizonytalanságot. Saját magamat sem értem, hogy miért menekültem vörös hajú barátom – vagy mim – elől, amikor ő csak tisztázni akarta velem a dolgokat, józanon! Most azonnal beszélnem kell vele, nem vagyok hajlandó akárcsak egy percet is várni.

- Hova mész? – kérdezte tőlem apa, aki a nappali kanapéján ült és tévézett.

- Taeyonghoz, majd jövök – szóltam oda neki, de mondatom végére már az utcán voltam.

Utoljára szerintem általános iskolában futottam ilyen gyorsan. Így hát nem csoda, hogy öt perc múlva már meg akartam fulladni, de azért sem álltam meg. A lelki szemeim előtt lebegett Taeyong és a négy alkalom, amikor csókolóztunk, ezek pedig kellőképpen megadták a motivációt ahhoz, hogy a lehető leggyorsabban odaérjek hozzá és ne álljak meg. A lépcsőháza előtt viszont muszáj voltam pihenni egy kicsit, mert nem akartam az arcába lihegni, miután kinyitja nekem az ajtót. Miután úgy-ahogy rendeztem a vonásaimat, beírtam a kódot a kaputelefonba és Taeyong lakása felé vettem az irányt. Becsengettem, majd vártam, hogy ajtót nyisson nekem. Végtagjaim úgy remegtek, hogy attól féltem, összeesek, mielőtt beenged a lakásba. De szerencsére erre nem került sor, mert viszonylag keveset kellett egyhelyben szobroznom.

- Ten? – ráncolta össze a szemöldökeimet meglepetten Taeyong. Tisztában voltam vele, hogy rendesen meglepem majd, mert eddig kerültem őt. Most viszont én állítok be a lakására úgy, hogy nem is szóltam neki az érkezésemről.

Köszönni akartam neki, de egy hang sem hagyta el a torkomat, amikor meg akartam szólalni, ezért inkább zavartan lesütöttem a szemeimet. Úgy voltam vele, hogyha elmondani nem tudom, hogy miért is vagyok most itt pontosan, akkor majd megmutatom. Igen, cselekednem kell, ha megszólalni egyszerűen képtelen vagyok. Fogtam magam és egy határozott mozdulattal a bejárati ajtó melletti falnak nyomtam Taeyongot. Valószínűleg rendesen megleptem, mert még egy halkabb nyögés is elhagyta az ajkait. Tudtam, hogyha most nem szedem össze magam, akkor soha többet nem lesz elég bátorságom ahhoz, hogy a vörös hajú elé álljak. Arcát két tenyerem közé fogtam, majd egy határozott mozdulattal az ajkaira tapadtam. Taeyong teljesen ledermedve és hatalmasra tágult szemekkel bámult engem, miközben én őt csókoltam. Behunytam a szemeimet, de az idilli pillanat nem tartott sokáig, mert hamar realizáltam, hogy nem csókol vissza. Emiatt pedig teljesen bepánikoltam és inkább elhajoltam tőle, mert nem akartam, hogy esetleg idegesen eltaszítson magától. Hátráltam két lépést, majd lehajtottam a fejemet, mert rettentően kínosan éreztem magam. Taeyong nem csókolt vissza. Még csak egy kicsi jelét sem mutatta annak, hogy viszonozni szeretné a nem megszokott üdvözlésem. Olyan gyorsan vetettem magam rá a vörös hajúra, hogy még a bejárati ajtót sem volt ideje becsukni magunk után. Szégyelltem magam, zavarban voltam és úgy éreztem, most azonnal el kell tűnjek innen. Rossz döntés volt idejönnöm, nem gondoltam át igazán, hogy mire is készülök.

- Én csak... én csak tudni akartam, ho-hogy józanon is azt ér-érzem-e, amit részegen – kezdtem magyarázkodni, miután láttam, hogy Taeyong bizony nem fogok megszólalni. – Bo-bocsánat, nem akartam így rád törni.

- Ő, nem baj... – motyogta zavartan Taeyong. – Csak sikerült rendesen meglepj.

- Én, én szerintem most inkább megyek is – hadartam, és azonnal készen is álltam arra, hogy elhagyjam a lakást, de ő megragadta a csuklómat és visszahúzott.

Nem szólt egy szót sem, csak odalépett a bejárati ajtóhoz, becsukta azt, és közölte velem, hogy menjünk be inkább a nappaliba. Bólintottam egy aprót, majd gyorsan kibújtam a cipőimből és lehajtott fejjel megindultam abba a helyiségbe, ahol az első csók is elcsattant közöttünk.

- Kérsz valamit inni vagy valami?

- Nem, köszi – ráztam meg a fejemet és gyerekes zavaromban az ujjaimon kezdtem piszkálni a bőrt. Figyeltem arra, hogy még véletlenül se pillantsak Taeyongra, mert már így is baromira el akartam ásni magamat a mai alakításomért.

- Hát, sikerült most rendesen meglepned – nevetett fel Taeyong. – Nem számítottam arra, hogy így rám veted magad.

- Bocsánat... – motyogtam. – Tényleg nem így terveztem, de ha vártam volna akárcsak pár másodpercet, biztosan meggondolom magam.

- És választ kaptál a kérdésedre? – döntötte oldalra a fejét, miközben a lehető legaranyosabb arcot vágott.

- Igen – nyeltem egy aprót, majd végre sikerült rávennem magam arra, hogy a vörös hajúra pillantsak. Nem akarom ezt a beszélgetést...

- És? Mire jutottál? – faggatott tovább, mert gondolom érzékelte, hogy magamtól nem fogok beszélni.

Megvontam a vállaimat, majd beharaptam az alsó ajkamat. Most hazudnom kellene neki vagy álljak a sarkamra és legyek őszinte? De mi van akkor, ha őszintén beszélek neki az érzéseimről, ő pedig elutasít, mert nem érez ugyanúgy? Akkor elveszítem? Elveszítem az egyik legjobb barátomat? Csupán annak a tudatától is elkapott a sírás, ha belegondoltam abba, hogy Taeyong esetleg innentől kezdve már nem lesz a mindennapjaim része. Akaratlanul is, de könnyeim folyni kezdtek, hiába próbáltam elnyomni a fojtogató érzést.

- Ten, miért sírsz? – csúszott közelebb hozzám Taeyong, majd megfogta az ölemben pihenő ökölbe szorított kezeimet és gyengéden markolászni kezdte azokat.

- Én... én – próbáltam megszólalni, de annyira kétségbeesetten sírtam, hogy első próbálkozásra csak ennyire telt. – Én nem akarlak elveszíteni, Taeyong – hajtottam le a fejemet, mert egyre jobban sírtam. – Nekem nagyon fontos vagy és ne legyél többet az életem része.

- Miért veszítenél el? – kérdezte tőlem összeráncolt szemöldökökkel.

Talán azért, mert rohadtul beléd szerettem? Mert a csókjaink nekem igenis jelentettek valamit, nem csak a kíváncsiság és az alkohol hatása befolyásolt. Meg akartam újra és újra csókolni Taeyongot, mert akkor éreztem magam csak úgy igazán szabadnak. Az elmúlt hetek tökéletesen ráébresztettek arra, hogy Taeyongra nem csak szimplán legjobb barátként tekintek. Ő annál sokkal több.

- Ten, barátok vagyunk, nem? Tudod jól, hogy nekem mindent elmondhatsz. – szólalt meg a vörös hajú, amikor nem szóltam semmit, csak tovább sírtam.

- Épp ez a bajom – fújtam ki egy jó nagy adag levegőt. – Hogy barátok vagyunk.

- Miért baj, hogy barátok vagyunk? – ráncolta össze a szemöldökeimet, mert ezek szerint nem értette, hogy mire is gondolok. – Mi rosszat csináltam?

- Ahj, nem érted, amire utalni próbálok... – hunytam be a szemeit. – Haverok vagyunk, én mégis meg akarlak csókolni téged. Ez így nincsen rendjén.

- Ó... – nyelt egy aprót meglepetten. – Neked tetszem?

- Azt hiszem, vagyis nem, nem tudom. Teljes össze vagyok zavarodva az a helyzet.

Bólintott egyet, ahelyett, hogy válaszolt volna nekem. Próbáltam rájönni arra, hogy vajon ő mire gondolhat most, de semmilyen érzelem nem ült ki az arcára. Egyből arra következtettem, hogy ezek szerint ő biztosan nem érez semmit sem irántam. Taeyong tényleg csak az alkohol és a kíváncsiság miatt csókolt meg engem. Most pedig eljöttem hozzá, őszintén elmondtam, hogy mit érzek, szóval szépen le is égettem magam.

- Eddig minden egyes alkalommal részegek voltunk, amikor csókolóztunk – szólalt meg pár perc csend után.

- Ezért akartalak most józanon megcsókolni – vontam meg vállaimat. – De te nem csókoltál vissza, ezért teljesen bepánikoltam.

- Én csak megdöbbentem, nem számítottam arra, hogy így rám fogod vetni magad.

- Bocsánat, tényleg... – kértem ismét elnézést tőle, mire Taeyong elmosolyodott.

- Nem kell érte bocsánatot kérned, valamilyen szinten érthető szerintem.

- Aha – motyogtam, ezután pedig sikeresen beállt közénk a kínos csend.

Én Taeyong arcát tanulmányoztam, ő pedig az enyémet, de közben egyikünk sem szólt egyetlen szót sem. Nem tudom, hogy min gondolkodhatott, de én azon voltam, nehogy még egyszer elsírjam magam. Az előbb sem azért fakadtam ki, mert sajnáltatni akartam volna magamat, csupán most jött ki rajtam az elmúlt hetek alatt felgyülemlett sok feszültség és stressz. Eleinte tök jól leplezni tudtam, hogy valójában nagyon is élveztem a közös csókjainkat, de a második alkalom után ez már egyre nehezebben ment. A kocsma előtt történt csók tette rá az i-re a pontot, akkor már meg sem próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy ez csak kíváncsiság és részegség. Mark házában pedig már csak is azért csókoltam meg Taeyongot, mert hiányzott az az érzést. Az érzés, amit csak is a vörös hajú tud kiváltani belőlem.

Rendesen meglepődtem, amikor Taeyong közelebb hajolt hozzám. Levegőt sem mertem venni igazán, úgy néztem, hogy vörös hajú barátom mégis mire készül. Amikor lepillantott az ajkaimra, muszáj voltam tenyereimbe mélyeszteni a körmeimet, mert az előbbi viselkedése és a szavai miatt egyáltalán nem számítottam arra, hogy esetleg közeledni próbál majd felém. Meg akar csókolni? De még mielőtt bármi is történhetett volna közöttünk, Taeyong felsóhajtott és elhajolt tőlem.

- Sajnálom, de ez nekem nem megy – rázta meg a fejét, majd fogta magát és kisietett a nappaliból.

Döbbentem néztem, ahogy magamra hagy. Nyeltem egy nagyot és megpróbáltam összeszedni magamat. Nem számítottam ilyen határozott elutasításra, hiába éreztem legbelül, hogy valószínűséggel ő nem érzi ugyanazt, mint én. A mellkasom szúrt, a torkom kapart és éreztem, hogy könnyeim bármelyik pillanatban újra utat törnek maguknak. Ezért is döntöttem úgy, hogy amilyen gyorsan csak tudok, elmegyek innen. Nem okolhatom azért Taeyongot, mert nem érzi ugyanazt, mint én. Alapjáraton nem szabadott volna csókolóznunk, akkor nem zavarodok meg én is ennyire. Talán tényleg csak a magány miatt kezdtem érzéseket táplálni vörös hajú barátom iránt.

Amilyen gyorsan csak tudtam, magamra kapkodtam a cipőimet és a kabátomat, majd anélkül elhagytam Taeyong lakását, hogy egy szót is szóltam volna neki. Ő egyébként is a fürdőbe zárkózott, szóval nagy valószínűséggel nem állt szándékában elköszönni tőlem. Én pedig nem fogom ráerőltetni magam, mert azzal nem érnék el semmit. Őszintén elmondtam neki, hogy mit érzek, ennél többet sajnos nem tehetek.