Fáradtan sétálok végig a kihalt utcán. A nap már rég eltűnt a horizontról, helyette a hold bukkant fel. A telihold fénye elhalványul az utca lámpák fényei miatt. Már rég elmúlt tíz is, Carla biztos dühös lesz rám. De nem tehetek semmit ez ellen hisz megint bent kellett maradnom. Ez a munka kikészít, mint testileg és lelkileg is. Ah, borzalmas. De remélem a dühe ellenére csinált valami finomat vacsorára. Egésznap egy szendvicsen, meg egy kávén kellett lennem. Ez nem sok minden, de ilyen az élet. Hangtalan léptekkel szelem a távolságot hazáig, így is van még egy óra az útból. Miért nem jár már ilyenkor busz, vagy metró? Nem is értem ezt a közlekedést, hisz csak szombat este van. A hideg téli szél belekap a holló fekete hajamba, ami enélkül a magán akciója nélkül is úgy néz ki, mint egy szénakazal. Nem is foglalkozok, vele mind a két kezemet a farmerem zsebébe süllyesztem. Így sétálok, amíg el nem kezd egy furcsa érzés kerülgetni. Hogy mégis mi? Magam sem tudom, de olyan, mintha figyelne valaki. Hátra nézek a vállam felet, de nem látok magam mögött semmit csak az árnyékomat és a házakat, ahogy rájuk vetődnek a fények. Meg vonom a vállaimat és elkönyvelem magamban, hogy most már paranoiás is lettem. Ahogy tovább lépkedek, meghallom, hogy egy kutya el kezd ugatni. A kerítés felé fordítóm a fejem s egy vicsorgó németjuhásszal nézek farkas szemet. Ahogy a hold megvilágítja méregzöld szemem a kutya nyüszítve fúj vissza vonulót. Csak egy ijesztőbb tekintet is elég, és már inába szállt a bátorsága. Ez aztán a házőrző. Carla meg ezzel nyúz, hogy neki kell egy kutya, mert jobb, mint egy biztonsági rendszer. Aha, persze. Erre gondolva elmosolyodók. A csillagos égre vettem a tekintetemet. A csillagképeket csodálva. Egyből kiszúrom a Nagy göncölt és a kicsit is. A többin is elkalandoznak a gondolataim. Eszembe jut, róla a gyerekkorom mikor olyan tíz éves lehetem. Anyával mindig a tetőn ültünk, néztük őket és minden féle mesét mondott nekem. Olyan régen volt azóta eltelt húsz év. Nem gondolhatok, ezekre folyton vissza hisz már nem vagyok gyerek, meg csak fájdalmat okoznak ezek az emlékek. Éles fájdalom nyíllal a mellkasomba. Erre az érzésre térek magamhoz a merengésemből. Előre nézek és egy vigyorgó idegennel találkozik a tekintetem. A mellkasomat érintem meg az ujjaimmal. Valami melegbe és ragacsosba nyúlok. Ez az én vérem? A fájdalom eluralkodik a testemen. Szóval ilyen érzés vesz, körbe mikor élet-halál között lebegsz? Ez borzalmas érzés. Érzem, hogy kifut a lábam alól a talaj. Zuhanok. Lehet, hogy a semmibe? Nem tudom. Nem mozog a kezem, sőt egyik testrészem sem. Csak a fájdalom jár át. Olyan érzés, mintha lezsibbadt volna mindenem. Érzem meg fogok halni...

Nem fáj semmim. De miért látom saját magamat? Vérbe fagyva fekszek, a bőröm színe hó fehér, szememből kiszállt minden élet. Meghaltam. De vajon hova fogok kerülni? A mennybe vagy a pokolba? Ez a karma? Igen... Ez az. Széles mosolyra húzom a számat. Ez a tudat boldogsággal tölt el. Hogy miért? A lány az oka, akit kiláncolva tartók a munkahelyem alagsorában. Ördögien felnevetek. Soha senki nem fog rá találni. Szóval a halál ilyen édes? Mosolyogva hagyom hátra a testemet, és hagyom, hogy a sors döntsön helyettem.

Itt is a következő kis történet. Remélem, hogy akik az előzőt olvasták ezt is elfogják olvasni. Ha tetszet és van kritikád vagy hozzá fűzni valód, akkor írjál nyugodtan. :)