Gyors léptekkel leszállok a buszról. Minden egyes megtett lépésem boldogsággal tölt el. Hogy miért? Mert újra láthatom őt. Mikor már biztos talaj van, a lábaim alatt vesszek egy mély levegőt. A tüdőmet megtölti a kellemes tavaszi illatok. Tavasz van, mint mikor megismertelek. Attól a perctől fogva csak rád tudtam gondolni. Nem is tudtad, de el vettél tőlem valami fontosat. Az pedig a szívem volt. A búzakék szemeid elvették az eszemet és arra ösztönöztek, hogy te töltsd ki a tudatomat. Szőke hajad a búzamezőkre emlékeztet. Amikor a szél bele kap, érzem citrusos illatát. Lassan lépkedek, pedig szívem szerint rohannék. Versenyt a széllel, az idővel addig, amíg az ölelő karjaidban nem lehetek, amik óvnak és szeretet érzést keltik bennem. Már látom, a kollégiumot ahol most te töltöd minden napjaidat. Olyan szívesen lennék melletted minden órában, percben. Csak veled. Elérem a kollégium bejáratát. Belépek síri csend fogad, senki sincs itt. Azt hittem vársz rám. Biztos csak tanul. Hitegetem magam nyugtatás kép. A lépcsök felé veszem az irányt. Minden egyes lépcsőfok megtétele után egyre közelebb kerülök hozzád. Most érzem csak milyen örült tempóban ver a szívem. A fokokat párosával szedem, a táskám neki-neki ütődik az oldalamnak. De ez sem tud gátolni abban, hogy újra láthassalak. Eszembe jut az a pillanat mikor elmondtam neked, hogy mit is érzek irántad, te voltál nekem az első. Te csak mosolyogtál, kedves szavakkal és bókokkal halmoztál el. Most erre vissza gondolni elég vicces. Álltam előtted lesütött tekintettel, mintha nem is neked szóltak volna szavaim, hanem a padlónak. Még is megértettél és elfogadtál. Emlékszem az első csókra, az első érzelmekkel teli ölelésre, a meleg kezedre, ahogy lágyan végig simítod az arcomat és a vágyakkal túl fűtött érintéseidre. Amik bele égtek elmémbe. Ha lehunyom a szemem újra és újra felelevenedik bennem. Még most is zavarba jövök pedig már nem kéne hisz egy éve velem vagy. Fel érek a harmadikra ahol a jól ismert folyosó fogad. Az orromat meg tölti egy kellemes, ismerős illat. Ez a te illatod. Bárhol és bármelyik másik illat közül felismerem, mert ez csak a tiéd. Fűszeres, egy kicsit kesernyés pont ugyan az, mint az első nap mikor véletlenül neked mentem. Remélem, emlékszel rá? Mert én igen. Ahogy az első randinkra is, ami egy cukrászdában volt. Én egy lúdlábat ettem az ízét még mindig a számban érzem. Te pedig erdőmestert kértél, mint minden más alkalommal. Mindig is a szokás rabja voltál velem ellentétben, aki imád új dolgokat ki próbálni és eltérni a megszokásoktól. Mondták is nekünk, hogy úgy különbözünk, mint a tűz és a víz. Mégis csak együtt lehetünk egy egész. Nélküled csak egy senki vagyok, egy egyszerű ember. Gondolataim tengeréből furcsa neszek, zajok térítenek vissza a Föld nevű bolygóra. Itt állok az ajtód előtt, ami résnyire nyitva van, finom mozdulattal belököm. A látvány, ami elém tárul arra nem találok szavakat csak egyet: megcsaltál. A táskám hangtalanul esik le a vállamról, míg földet nem ér ott hangos csattanással közli velük, hogy nincsenek egyedül. De nekem olyan, mintha megszűnt volna a világ. A levegőm bent ragad. Érzem, hogy szédülök az oxigén hiány miatt. A szemem fáj, égeti az el nem hullót könnycseppek.

- Tomi miért? - tátogom, mert egy szó sem jön ki a torkomon, pedig most legszívesebben ordítanék. Látom, hogy fel akarna állni az ágyról és magyarázatokat keres. Érzem, hogy a hangom vissza tér.

- Ne gyere ide! Utállak – kiabálok vele, amit még sose csináltam. Fel kapom a táskám és rohanok a lépcsőig. Bíztam benned, de te elárultál. Megcsaltál egy számomra teljesen ismeretlennel. Fáj, érzem, hogy a szívem az imént tört darabokra. Összetörtél. Miért? Mért nem volt úgy jó, ahogy volt? Azt hittem fontos vagyok, de tévedtem. Szaladok le a lépcsőn, közben a könnyeim megállíthatatlanul folynak végig az arcomon. Le érek a kijárathoz. Az ajtót kitépem a helyéről. Kint megállok és érzem, hogy szakad az eső. Fel nézek az égre, amin nem látok mást csak sötét felhőket. Viharfelhők. Nem teszek, mást csak állok, hisz már nem is tudok semmit se tenni. Csak állok és remélem, hogy a fájdalmamat és az irántad érzet megtörhetetlen szerelmemet elmossa az eső. Talán tisztára mos. Talán nem.

A tiszta égbolton egy felhő sincs. A nap lassan a horizont alá bukik. Egy fiú áll a kollégium kapuja előtt és arcát az ég felé fordítja. Sír. A könnyei sűrűn folynak le az arcán. Hirtelen rosszullét kerülgeti, a lábai megremegnek, és csak zuhan. Talán ez neki a vég? A semmiből felbukkan egy fekete hosszú hajú lány, és mielőtt földet érne, elkapja. Tavasz van, talán egy új szerelem kezdete?

Ez lenne, az első kis novellám remélem, hogy tetszet mindenkinek. Már akik ide tévedtek és idáig eljutottak. Több ilyen rövid kis történet várható. Várom a kritikátokat. :)