Zihálva ülök fel az ágyban. Hajam izzadtan tapad homlokomhoz. Már megint ez a rémálom. Kezembe temetem arcomat, halkan zokogni kezdek. Úgy se lát és hall senki. Egyedül vagyok a szobámban. Már ha jogom lenne sajátomnak nevezni ezt a kis zugot. Lassan lenyugszom és a remegésem is elmúlik. Kimászok az ágyból és a szekrényem felé lépdelek, amiből kiveszek egy egyszerű koptatót, farmernadrágot, s egy piros alapon fekete kockás inget.

Felöltözve sétálok le az étkezőbe, ahol nevelőapámat pillantom meg másnaposan feküdni az asztalon. Csodás, mondhatom. Halkan elsétálok mellette, nehogy észre vegyen, és akkor minden kezdődne elölről. Nem akarok több ütést kapni se tőle se az élettől. De ez nem így működik. Amióta autó balesetet szenvedtem a szüleimmel, azóta minden tönkre ment. Elvesztetem őket és a bal karomat, de cserébe túl éltem. Bár ez alatt az öt év alatt többször megfordult a fejemben, hogy megakarok halni és, hogy én miért nem halhattam meg velük. Gyorsan kiveszek a szekrényből két csomag müzli szeletet és a gyógyszereimet. Csendben kisétálok az étkezőből ki az előtérbe, ami egy kicsi folyosó. Tele van fogasokkal azokon meg kabátok és táskák lógnak le, lent pedig a cipők sorakoznak. Felveszem az egyik cipőmet és a táskámat leakasztóm a fogasról. Közben benézek, a napaliba ahol nevelőanyám fekszik a kanapén. Hogy most ő alszik e vagy sem? Nem tudom. Megvonom a vállamat és kisétálok az ajtón. Az iskola nincs innen mesze, sétálva úgy tíz perc. Talán még annyi se. Komótosan sétálok végig az utcán. A túloldalon vagy a velem szembe jövő emberek hátra fordulnak és végig néznek rajtam. Valakik szeméből megvetés tükröződik, míg mások sajnálkozva néznek rám. Utálom ezt, hogy folyton minden ember megbámul csak azért, mert más lettem, mint ők. Én is úgy akarok élni, mint ők. Nem én a régi életemet akarom vissza kapni. Akkor még tudtam mosolyogni és nevetni. De ma már nem megy, minden megváltozót. Bár lehet, hogy csak én változtam meg. Lassan a suli elé érek, ahol a többi diák is gyülekezik. Hallom a csengő hangját. Sietnem kell! Elindul a tömeg velem nem is törődve löknek fel.

- Ch, béna. – röhögnek ki a többiek. Földön térdelek a táskám mellettem hever a földön. Végig tapos rajta egy ismeretlen fiú. Amint mindenki besétál, én óvatosan fel próbálok állni. Felállok és a táskámat is felveszem. Nem porolom le magam, már úgyse érdekel. Besétálok az épületbe, ahol a tanárok sietnek, mint a mérgezet egerek az osztálytermekbe. Igen a megszokót hétfő reggeli látvány. Már annyira hiányzót. A szarkasztikus gondolatra halványan elmosolyodok. De azonnal rendezem arcvonásaimat. Elindulok a lépcsők felé, egészen a harmadikig lépcsőzök. A folyosóra felérve elkanyarodok jobbra a hosszabbikat választva ezzel a tetemmel. Végig sétálok a már üres folyosón, halk beszélgetések szűrödnek ki egy-egy teremből. Az egyiknél megállok és bekopogok. Kicsit várok, hallom, hogy síri csend lesz bent csak a tanárnő lágy hangja csendül fel. Így mivel a szabad szó elhangzik, lenyomom a kilincset és benyitok. A teremben lévő összes szempár rám szegeződik. Páran elkezdenek, halkan nevetni gondolom azon, ahogy kinézek. Hisz nyolc perccel ezelőtt még a porban fetrengtem.

- Ó, te vagy az. Üljél le a helyedre! A késésedet meg elnézem – erre mindenki felmordul.

- De tanárnő, ha mi késünk el, akkor rögtön beírja. De neki nem. Biztos azért nem, mert nincs meg az egyik keze vagy azért, mert árva. Melyik miatt kivételezik vele? – ordítják az osztálytársaim.

- Gyerekek nem lehetek ilyen... - szakítóm félbe a tanárnőt.

- Hagyja csak tanárnő. Írja csak be nyugodtan a késésemet! – indulok el előtte. De ő megfogja a vállamat.

- De ez akkor sem fair veled...

- Ugyan. Már megszoktam, hogy így bánnak velem. Már nem is zavar – nézek komolyan a tanárnő méregzöld szemeibe. Nem tudom, hogy mit olvashatót ki a kék szemeimből, de elengedi a vállamat és csak bólint. Én erre várva elindulok a helyem felé. Legutolsó sor között sétálok, amikor az egyik osztálytársam kirakja elém a lábát én meg elesek benne, egyenesen arccal előre. Pár lány felsikít a puffanás hallatán a fiúk röhögnek rajtam. Na, igen egy újabb hét tele fájdalommal és szenvedéssel. Jaj, de vártam már. Óvatosan felülök, közben érzem, hogy valami meleg folyik végig az orromtól a számig. Remek elpattant egy ér az orromban. Épp kezemet oda rakom az orromhoz, így próbálva elállítani a vérzést. Persze nem sikerül és az ingemre csepeg a vérem. Valaki leguggol hozzám, érzem, hogy egy meleg kéz felemeli a fejemet, nem tudom így hirtelen megmondani, hogy ki ő, mert szédülök is. Csak annyi biztos, hogy egy lány az. Egy zsebkendővel letakarítja, rólam a vért aztán a kezembe nyomja, hogy elállítsam a vérzést, amit meg is teszek. Ő meg feláll és elsétál. Megkapaszkodok a jobb oldalamon lévő padba, úgy tornázom fel magamat. A helyemre ülök, ami a középső sor közepén van. Az óra tovább folytatódik én meg próbálok oda figyelni a matekra. Az óra felénél tarthatunk, mikor valami ragacsos a hajamba kerül. Hátra nyúlok és kiveszem a ragacsos valamit. Ami nem más, mint egy papírgalacsin. Már megint a szokásos. Hátra se kell néznem, hogy tudjam ki volt az. Nem foglalkozok vele és akkor abbahagyja. Egyre több galacsin kerül a hajamba és a padomra kerül egy jó pár papír fecni, amiken üzenetek vannak. Egyiket se nézem meg hisz mindegyiken csak piszkáló és megalázó szövegek vannak. Kicsengetnek én meg egyből a mosdóba megyek, hogy kiszedjem a fekete színű hajamból a galacsinokat. Becsengetésre végzek is. A többi óra is így telik. Utolsó elötti órám tesi. Az órán nem történik semmi egészen a kicsengetés előtt öt perccel. Még mielőtt mehetnék öltözni a tanár bent tart, hogy az igazolásaimat és a felmentéseimet átnézzük. Hamar meg van minden és így utamra enged. Besétálok az öltözőbe, ahol már senki sincs. A helyemhez érek, ahol a ruháimnak is kellene lenniük. De nincsenek sehol. Elkezdem keresni.

- Ez nem lehet igaz – mormogóm hangosan. Dühös vagyok. Nem hiszem el, hogy képesek ezekre az emberek. Végül megtalálom, a kinti szemetesben vizesen és koszosan. Kiveszem, és egyből megcsap a szemét szag, ami a ruháimból árad. Vissza is dobom a szemétbe a ruháimat. Hisz ha kimosnám, se tudnám felvenni többet mivel bele is vágtak. Vissza megyek az osztályba. Amint belépek szinte mindenki, aki tudja, hogy miért érek fel ilyen későn, elkezd röhögni rajtam.

- Hehe. Nagyon viccesek vagytok.

- Mondja a szegény árva gyerek, akinek nincsen humorérzéke. Azt is leamputálták, mint a karodat is? – halál komoly arccal néz rám Kevin, aki a padtársam. Nem foglalkozva vele leülök a helyemre. Pedig legszívesebben haza szaladnék sírni. De nekem olyanom sincs, mint más normális embernek. Ő meg neki áll bökdösni és piszkálni. Nem törődve a külvilággal elfekszek a padomon és rögtön álomba merülök. A kicsengő éles hangja kelt fel. Fáradtan nyitom, ki a szemem. Kótyagosan emelem fel a fejemet. Körül nézek, de nincs bent senki. Biztos haza mentek már. Elindulok ki a szekrényemhez, ahol a táskám van. Megállok a szekrényem előtt és kinyitom. Kiveszem belőle a táskámat. Hirtelen becsapják a szekrényemet, meglepetten hátrálok el a szekrényemtől egészen a falig. Kevin áll a szekrényem előtt.

- Nocsak mégis csak félsz. Bár jobban belegondolva van is miért – felemeli a kezét és int két barátjának ők mellém lépnek és lefognak. Ijedten tekintek Kevinre. Ugye nem megint megakar verni. Nem azt már nem tudnám elviselni. Elegem, van. Elég volt minden heccből, minden pofonból, minden egyes megalázásból.

- Nem leszek gyors és kíméletes veled Max. – előre lép és egyből gyomorszájon üt. Ketté görnyedek és elkezdek köhögni. Felemelem a fejemet és egyenesen a barna szemeibe nézek.

- Sosem fogsz megváltozni. Szinte már sajnállak, hogy ilyen szerencsétlen vagy. De hogy csak tud, az erőszak nem old meg semmit. Üthetsz, ameddig jól esik! Én ez ellen nem tudok mit tenni. – vigyorgok rá provokatívan.

- Nagy a szád ugye tudod. – megragadja, fekete hajamat úgy húz be egyet. Tovább egy szót sem szólok, csak nyögök, de egy idő után ez is csak nyöszörgésbe tompul. Mindenem fáj, a számból folyik a vérem. Már nem is tartanak, hagyják, hogy a földön feküdjek. Most már csak rugdosnak ott ahol érnek. Próbálok még védekezni azzal, hogy a fejemet védem a kezemmel. De felesleges. Addig vernek, még el nem ájulok.

Halk kiabálások és szekrényajtó dübörgése töri meg a folyosó kihalt csendjét. Valaki üti az ajtót belülről.

- Valaki engedjen ki! Kérem! – ordibál egy tízen éves fiú a szekrényből. Tesi pólója véres, arcába logó fekete haja kosztól és verejtéktől tapad homlokához. Könnyei patakokban folyik végig gyönyörű porcelán színű arcán. Tengerkék szemei vörösek a sok sírástól. De még így is olyan, akár egy sérült porcelánbaba. Hogy miért is sérült? Mert hiányzik a bal karja. Jobb kezét felemeli, és újra ütni kezdi az ajtót. De már a határait feszegeti, a sok ütéstől még mindig szédül és hányingere is van. Pedig amíg magánál volt és a földön feküt még azt a kevés ételt is kihányta, amit megevet.

- Kérem, valaki engedjen ki! Haza akarok... - itt elcsuklik a hangja. Hisz mióta nevelőszülőkkel él nem gondolta azt a helyet az otthonának.

Halk cipő kopogás csendül fel. Egy szőke lány sétál a folyosón, kezeiben egy rajzmappát szorongat.

- Kérem, itt vagyok. Valaki segítsen! – hallja meg az ismerős hangot és elkezd a szekrényhez rohanni, ahonnan a hang is jön. Megáll előtte és a kulcsot kezdi keresni, amit meg is talál a szekrény alatt. Most veszi észre a szét hajigált könyveket, a vért és a hányást is. A gyomra egyből felfordul. De próbál nem oda nézni. Gyorsan bele talál a zárba, elfordítja a kulcsot és az ajtó máris kinyílik. Ezzel egy időben a fiú is kiesik a szűk szekrényből, egyenesen a meglepet lányra. Egymásra néznek és a két hasonló színű szempár találkozik. Max felugrik a lányról és ülő helyzetbe esik vissza a földre. A lány felül és újra egymásra néznek.

A tekintetük elárul a másiknak mindent. Keserűen elmosolyodnak és ülnek ott tovább egymást nézve.

Itt van egy újabb novellám. Remélem, tetszik, és ha igen, akkor csillagoz vagy írjál véleményt.