Fáradtan sétálok át a hatalmas kerten egyenesen a szinte már birtok méretekkel rendelkező családi házhoz. Az itt létem oka egyszerű mégis igen bonyolult tud lenni. Egy szóval meghalt valaki. Én pedig pont ezért vagyok itt, hogy megtudjam a legapróbb részleteket is. Besétálok a nyitót ajtón, oda bent egy rendezett letisztult hall fogad. Minden a helyén van, legalábbis látszatra egy valami van, ami nem illik a képbe, mégpedig a holtest, ami a lépcső alján hever érintetlenül. A helységben rajtam kívül még a halottkémünk Tom, a barátom és egyben a társam Joe és még két rendőrtiszt tartózkodik.

- Ki az áldozat Tom? – kérdezem kollegámat, amint beljebb megyek a helységbe és oda nem érek mellé. Én is leguggolok, hogy jobban rá lássak a halottra. A férfi a harmincas évei közepét taposhatta, napbarnított bőrén zúzódások és a keze is eltörhetett.

- Dr. Christopher Withe, és nem nevezném áldozatnak, inkább szerencsétlennek. Leeshetett a lépcsőről és kitörte a nyakát. Semmi több, Jonathan. A zúzódások és a törések is erre utalnak, a halál beállta olyan kettő-három óra tájékára tenném. – válaszol vállvonogatva Tom. Tudom, hogy Tom precíz munkát végez mindig, de azért én is átnézem a halottat. Egyből a kezeit nézem meg a férfinek. Ha megcsúszott, akkor kell lennie kapaszkodásra utaló nyomoknak is. A tenyerén semmi jele ennek, de a körme letört. Olyan, mintha védekezni próbált volna. De miért? Felnézek a lépcsősorra, a vörös szőnyeg tökéletesen oda van rögzítve minden egyes fokhoz. A fából készült korlát szépen kígyózik végig egészen fel az emeletig. Ha, Christopher annyira kapálózott volna biztos, hogy szálka megy a kezébe, de a tenyere sértetlen. Itt valami nem stimmel, érzem.

- Az a Dr. Christopher Withe, akire gondolok? – kérdezi gyanakodva Joe. Én csak értetlenül pislogok rá. Ő ezt rögtön ki is szúrja és elvigyorodik ezen.

– Jonathan ő az az ügyvéd, aki két éve megnyerte azt az ügyet, ahol a gyerekek megbetegedtek egy vállalat hanyagsága és környezet szennyezés miatt. Természetesen nem a szülők nyertek, de persze erről a cég nem tehet, hogy a gyerekek haldokolnak. – magyaráz nekem Joe feldúlton. Hát, persze, hogy emlékszem most már. Joe nagyon ki volt akkor borulva, ami nem is csoda, hiszen oda akart költözni a feleségével és az öt éves kislányukkal. Még szerencse, hogy előbb történtek, minthogy ők költöztek volna. Bár a többi szülőt is sajnálom, és ami az ítéletet illati nem volt becsületes.

- Ki talált rá a halottra? – mormogom a kérdést magam elé.

- A házvezetőnő talált rá és rögtön hívta a segélyhívót. Sokkos állapotban van, de elmondott pár dolgot. De, ha akarod, kikérdezheted te is. – unottan válaszol Joe és a jobb oldali ajtó felé mutat. Lassan felállok és elindulok abba az irányba, amerre mutatott a barátom. A helyiség ajtaját kitárom magam előtt és egy étkezőt pillantok meg odabent. Akárcsak a hall itt is rend és tisztaság uralkodik. Barackvirág színű a fal, a padlót világos fadeszkákból áll össze. A helység közepén található az asztal körülötte pedig hat szék és az egyiken ott ül egy idős hölgy. Kisírt szemekkel nézi az előtte kacskaringózó értelmetlen mintákat. Őszülő haja egy kontyba van kötve a feje tetején, amiből kilóg pár kosza tincs. Óvatosan leülök rögtön a mellette elhelyezett székre. A hangra egyből felkapja a fejét a hölgy. Joenak igaza volt, még mindig sokkos állapotban pislog rám a mexikói nő. A vonásai árulták el nekem a hovatartozását.

- Bocsánat, nem akartam megijeszteni. Igaz, hogy ön talált rá a férfire? – kérdezem lágy hangon. Nem akarom még jobban megrémíteni szegény nőt.

- Igen, de ezt már elmondtam a rendőröknek. Ki maga? – Kérdezi értetlenül. Az angolt pedig erősen töri még szerencse, hogy spanyolt tanultam a gimnáziumban, így ez a dolog nem zavar annyira.

- Jonathan Carter vagyok rendőrnyomozó, és magában kit tisztelhetek?

A hölgy csak bólint és az arcába hulló tincseket igazgatja arrébb.

- Lucia García vagyok a házvezetőnő. – mutatkozik be félénken. – Ha arra gondol, hogy illegális bevándorló vagyok, akkor téved. Törvénytisztelő nő voltam világ életemben, keményen dolgozom, hogy a kisunokámat fel tudjam nevelni. – hadarja el nekem a dolgokat.

- Semmi ilyesmit nem feltételeztem magáról hölgyem. Elmondaná nekem is a dolgokat, mint a kollegámnak? – érdeklődőm szelíden. Elég indulatos, nem akarom felidegesíteni, így is elég neki, hogy a munkáltatója meghalt.

- Természetesen. Egy óra után hagytam el a helyet, mert elengedte Dr. White a délutánomat. Így hát haza indultam, de mikor a metróra vártam, akkor jutott eszembe, hogy itt hagytam a kendőmet és visszasietem. Amikor vissza értem ide, már ott feküd a lépcsőnél. Nem volt pulzusa egyből hívtam a kilenctizenegyet, akik magukat hívták ki. Esküszöm az Istenre, hogy mikor elmentem még életben volt az úr. – sírja el magát a vallomása végére. Hirtelen nekem dől, én pedig vigasztalni próbálom a vigasztalhatatlannak tűnő Garcíát.

Húsz percnyi sírás után megnyugodott az időshölgy. Addig a fiúk elpakoltak és a hullát is elvitték.

- Na, menjünk haza! Natasa már vár rám. – nyaggat minket Joe, aki már indulni készül. Én csak a lépcső ellőt állok, és a korlátra fektetem a kezemet.

- Gyere Jonathan! Most kivételesen egyetértek a csapatunk szőkéjével. – vigyorog gonoszan Tom. Feléjük fordulok mosolyogva Tom beszállásán. Tény, hogy Joe szőke, de csak a haja színe ilyen, míg Tomnak rozsdavörös. Valóban érdekes egy banda voltunk már a rendőr suliban is. Mindig úgy hívtak minket, hármunkat, hogy a „zseni, a hulla mániás és a szőke szépfiú".

- Nem én töltöm a napjaimat hullákkal. Már bocsánat, hogy nekem van családom, akik várnak otthon. – sértődik be Joe. Ez pedig megint vitát indít el náluk, amin már megsem lepődők.

- Fiúk én még itt maradok és körül nézek. – vágok közbe. Ők rám nézne és csak a fejüket rázzák.

- Jó, legyen. Majd beszélünk. Bár szerintem az ügyet lezártnak tekinthetjük. Egy egyszerű baleset volt, semmi több, Jonathan. – győzködik az igazáról Tom, Joe pedig helyeslően bólogat. De végül mind a ketten lelépnek a helyszínről. Felsétálok a lépcsőn és alaposan körül nézek.

Rutinosan sétálok végig Chicago szeles utcáin, közben a gondolataim ezerrel cikáznak a fejemben. Tudtam, hogy maradnom kell még a helyszínen és jobban körül nézni. Nem volt semmi nyom arra, hogy eleset az áldozat se egy gyűrődés a szőnyegen, se egy útban lévő tárgy. De ami a legfurcsább az az emeleti ablak volt. Nyitva volt, ami a házvezetőnő szerint, mióta Dr. White elvált a feleségétől egyszersem volt nyitva. Az ablak előtt pedig egy hatalmas tölgyfa áll, aminek az egyik ága elégé vastag, elér az ablakig. Szóval onnan be lehet jutni. Bár egy jól képzet tornász tudására van szűkség, de megoldható. Biztos vagyok, hogy ez egy gyilkoság volt. A test is erre ad bizonyítékot. Ott van a letört köröm, a hibátlan tenyér és az áldozat sem egy mintapolgár. De ezek kevesek, hogy bizonyítsam egy gyilkoság történt nem pedig baleset. Ezen gondolkodva fel sem tűnik, hogy a bérházam utcájában sétálok, ráadásul egyenesen valakinek. Csak a kiáltásra és a hangos puffanásra térek magamhoz.

- Jaj! Nagyon sajnálom. Elkalandoztak a gondolataim azért nem figyeltem oda. – szabadkozom zavaromban. Gyorsan leguggolok a nő mellé és én is segítek vissza pakolni a dobozba.

- Semmi baj. Ezek úgysem törékeny tárgyak. – magyarázza az ismeretlen. Értetlenül állók meg a mozdulat sorban és a fiatal nőre nézek. Fekete haja, mint a selyem úgy hullik arca elé akárcsak a függöny a színházban. Ő is megáll és rám néz zafírkék szemeivel, amik fényesebben csillognak bármely drágakőnél. Mosolyra görbül dus ajkai, amitől még angyalibbnak, még gyönyörűbbnek tűnik.

- Csak nem a munkán merengett ennyire nyomozó? – kérdezi egy mindentudó nézéssel. Feleszmélve az idegen szépség csodálásából, kérdőn nézek rá. Ő pedig megérti értetlenkedésem mivoltját.

- Nem kell ehhez rendőridiploma, hogy tudjam. Na, meg az övén lévő jelvény elégé árulkodó. – kuncogja el a végét, miközben feláll a megrakót dobozzal. Én is felállok és egyszerűen kikapom a dobozt a kezéből.

- Had segítsek, ha már magának mentem. Melyik lakásba lesz a küldemény? – kérdezem kíváncsian.

- A 3/3-ba lesz a csomag. – válaszol vidáman és el is indul előttem. Bemegyünk a bérházba, ahol én is lakom. Ő kettesével veszi a lépcsőket, mint valami gyerek még én kényelmesen sétálok utána. Közben lehetőségem van hátulról is megcsodálni ezt az ismeretlen, ámbár gyönyörű angyalt. Sportos testalkata van. Hosszú lábai és formás feneke, amit egy farmersort takarj a nagy nyári meleg miatt. Felül csak egy fehér trikót visel.

- Egy valamit nem értek. A nyomozok az én elképzelésem szerint ballonkabátos középkorú férfiak, ön meg, ha betöltötte a harmincat. Rendőrt meg főleg nem így képzeltem el. Ők mindig párokban járnak, az egyik egy nyúlánk férfi, míg a társa egy alacsony kövérkés ember, aki folyton fánkot eszik. – csacsogja édesen az elképzeléseit a rendőrökről. Ezeken a mondatokon én csak felnevetek, persze ő is. A nevetésünk végére fel is érünk a harmadikra, ahol megállunk az ajtaja előtt, ami az enyémmel szembe van.

- Örülök, hogy egyik sem vagyok. – mosolygok rá.

- Annak én is. Mert így lehet, hogy valami rosszat teszek és feladom magam önnek. Azt remélve, hogy megbilincsel és elvisz kihallgatni. Biztos, hogy dalolnék, mint a kismadár, de csak önnek. – mosolyog rám csábosan, amire nyelek egy hatalmasat. Nem hiszem el, csak öt perce ismerem, de már miken jár az én eszem. Bár erről ő tehet, és az a cserfes szája, amikkel finoman formálja a szavakat.

- Ó! Milyen modortalan vagyok, még be se mutatkoztam. Rebeca Fray vagyok, és ön kicsoda nyomozó? – nyújtja felém jobbját, amit egyből meg is fogok. Keze puha, mintha még sosem végzet volna fizikai munkán, az enyémmel ellentétben, ami a lövészettől és sok papír munkától bőrkeményedéses itt-ott.

- Nagyon örülök. Jonathan Carter vagyok. – válaszolok neki. Ezután elengedjük egymás kezét és a bizsergés is elmúlik, ami eddig fel sem tűnt.

- Köszönöm a segítséget és remélem, látjuk még egymást nyomozó. – búcsúzik el tőlem. A dobozt is kiveszi a kezemből és már fordul is a lakása ajtaja felé.

- Hamarabb, mint hinné, Rebeca. Itt lakom a szemben lévő lakásban. – köszönök el én is. A lakásom ajtajához lépek és a zárba helyezem a kulcsomat.

- Ezt örömmel hallom. – motyogja halkan és az ajtaja már is bezárul. Na, még én mennyire örülök ennek.

Fel-alá mászkálok a lakásban, a fogaskerekek forognak a fejemben, próbálják össze rakni a képet, de nem tudják. Bár ezt inkább Rebeca számlájára írnám, hogy nem tudok gondolkodni. Egyfolytában ő jár a fejemben. Értelmetlen gondolataimat a csengő idegesítő hangja szakítja meg. Elindulok az ajtó felé, meztelen talpam hangtalanul találkozik a parkettával. Oda érve elfordítom a kulcsot a zárban és kinyitom a falapot. Ami az ajtóm előtt vár arra nem számítottam. Bár kellemes meglepetés. A fekete hajú angyal áll ott egy tálcányi muffinnal a kezében. Még mindig ugyanaz a ruha van rajta, mint pár órával ezelőtt.

- Hűha! Ide kellett volna jönnöm elsőként. – motyogja zavartan az orra alatt. Kíváncsian nézek végig magamon és, amint ez meg volt rájövök, hogy miért mondta ezt. Melegítő nadrág és egy atléta van csak rajtam.

- Khm... Azért jöttem, hogy ezt oda agyam. Én vagyok az új szomszéd és remélem, hogy befogadtok engem muffin. A neve az borzalmas, de az ízük nagyon finom. – hevesen magyarázkodik, amin én csak felnevetek.

- Bejöhetsz, ha szeretnél. – invitálom be a lakásba. Bólogatva lépked be mellettem a lakásomba. Bezárok magunk mögött és a konyhába kisérem ahova leteszi a tányért. Nekitámasza a derekát az asztalnak úgy néz rám egy látványos fintorral az arcán.

- Mi a baj?

- Te dohányzol? – szimatol bele a levegőbe, ami tényleg dohány füsttől nehéz. Bólintok egyet. – Én sosem dohányozhattam kamaszként. Tudod tornász voltam és az edzőm nem engedte. Mostanra már annyira berögzült, hogy nem is akarom kipróbálni. – meséli nekem a múltja egyik töredékét.

Az est hátralévő idejében beszélgetünk és mesélünk magunkról.

Egy hónap telt el azóta a pénteki nap óta. Egy hónap elég volt arra, hogy rájöjjek bele zúgtam Rebecába, mint még eddig soha senkibe, aminek még örülök, hogy ez nem egyoldalú. Most járunk vagy legalábbis olyasmi. Egyikünknek sincs nagy tapasztalata az ilyesmiben, én kamaszkorom óta nem csajozottam, csak a tanulásnak később a munkámnak éltem. Rebeca meg folyton utazgatott miután a nevelőszülei meghaltak, egyszerűen képtelen volt letelepedni egy helyen. A nyomozás pedig... Hát az elég döcögősen ment. Ennek okai vannak, egyik: nem volt rá időm a többi teendőm mellett, kettő: egyedül csináltam mindent a saját szakálamra, három: minden egyes idegszálam Rebeca meghódítására állt be. De még így is sikerrel jártam az ügyben, nagyából. Az egész ott kezdődött, hogy... Hétfő reggel a rendőrőrsön kezdtem, mint minden reggel. Joe bent volt és elkértem tőle a Black ügyet, ő értetlenkedett egy sort, de aztán megkaptam tőle. Az akta azt tartalmazta, amit ő elmondott csak több és részletesebb infókkal rendelkezett. Kiderült, hogy a Black cégnek az egyik leányvállalatát kezdték el Cicero iskolától nem messze építeni. De a vezetőség elbocsátotta a leányvállalat vezetőjét, aki nem sokra rá öngyilkos lett. Így megállt az építkezés, de már akkor sok volt a megbetegedet gyerekek száma. Azt a közöséget, akik perelni akartak, felkerestem őket. Pontosabban a vezetőjüket, aki egy kis futás után elmondta nekem, amit tudni akartam. Elmondta, hogy felbéreltek egy bérgyilkost az egész közöség támogatta, hogy megöletik Dr. Withe-ot. Persze ez is átfutott a fejembe nem is egyszer. Természetesen nem került egyikük sem börtönbe, de azt a számlaszámot megkaptam, amire a pénzt utalták. Nehéz volt rábukkanni, de sikerült. Álnéven létezik ez a számla természetesen, de nem csak ezt találtam. A számlára nagy összeg érkezet, de csak a fele, ha rajta maradt, a többi egy alapítványnak lett átküldve, ami beteg gyerekekkel foglalkozik. Ott kezelik a ciceroi gyerekeket is. De, ami még furcsább volt és egy másik ügyhöz is eljutatott. Az egy bányabeomláshoz vezetett Pike megyébe tíz ember vesztette életét, egy éve. Nekik is a családjuk azt állították, hogy berobbantatták a bányát, a pert természetesen elvesztették. Rá félvére autóbalesetben vesztette életét az egyik nagyobb fejes, aki a támogatta az ellenfél oldalát. De nem csak ez a közös, mind a két cég egy politikust támogat. Szóval majdnem minden összeállt csak az nem, hogy ki tette. Az álnév Zafírkék, de ennek semmi értelme.

Most pedig itt ülök Rebeca nappaláiban és azt nézem, ahogy az én angyalkám sürög-forog a konyhában és vacsorát csinál nekünk. Fáradtan hátra döntöm a fejemet a támlának és a kisdohányzóasztalra meredek. Az asztalkán ott van a virágcsokrom, amit ma kapott tőlem egy vázában ezt kérte tőlem, ami a jácint lila színben. Nem értem, hogy miért pont ezt kérte tőlem, de megvettem neki. A váza előtt egy kép áll, mint eddig minden nap, de eddig nem fordítottam neki nagy figyelmet. Felülök, és a kezembe veszem a képet, amin ő van gyereként és egy most velem egyidős férfi, aki mosolyogva tartja a kezei közt Rebecát. Megfordítom a kisé régi képet és, ami a hátulján fogad az mindent megváltoztat. Hogy nem vettem észre?

„Tornásztam gyerekkoromban. Nagy vagyont, hagytak rám a nevelőszüleim. Sokat utazgattam, eddig nem tudtam letelepedni. Mindenek van jelentése Jonathan."

Basszus a virág! Kikotrom a zsebemből a telefonomat és beütöm a keresőbe a virág nevét.

A virág jelentése: bocsáss meg!

Nem, nem. Ez nem lehet. Ő, nem!

Vissza nézek a kép hátuljára, amiken ezek a sorok állnak: „Az én Zafírkékemnek. Mindig szeretni foglak kicsi lány."

Összeroskadok a kanapén és csak meredek magam elé, üveges tekintettel.

Mégis mit tegyek? Felhívjam a rendőrséget? De akkor én is megütöm a bokámat, hiszen saját szakálra dolgoztam. Nem! Bármit is tett én szeretem őt és ő is engem, de mi lesz az eskümmel, amit a bűnözők ellen tettem? Mi lesz az igazsággal? A törvény az törvény.

- Nyomozom kész a vacsoránk. Gyere együnk! – kiált ki az én angyalom a konyhából.

Bárhogy is lesz, szeretlek én egyetlen angyalom.