Már két hete, hogy nem beszélgettünk úgy, ahogy azelőtt. Mindig ott leng körülöttünk az a furcsa légkör, ami még a lélegzetvételt is megnehezíti. Én vagyok a hibás, mivel nem vagyok elég tökös ehhez, ki gondolta volna, én biztos nem, hogy betoji leszek. Az egészet tetézi, hogy Denki és Bakugo állandóan szívják a vérem, Mina pedig teljesen átment a csajkommandóba, minket meg hanyagolt. Úgyhogy nagyon esélyünk se volt beszélni, ha pedig akartam volna, rögtön ott termett egy lány az osztályból, és néma szolidaritásból elrángatták őt, alkalmat se engedve, hogy tisztázzuk a helyzetet. Néha még a B-s lányok is security-t játszottak. Istenemre mondom a lányok nagyon ijesztően tudnak nézni.

   Ma péntek van és az Ofő óra után mennem kell gyakorlatra. Hetente egyszer minden másod és harmadévesnek el kellet mennie gyakorlatra, a tapasztalatok szerint így sokkal többet tanultak, mint egyszerű órákon és megjátszott gyakorló órákon. Hála Fat Gum újra szükségesnek és tehetségesnek talált ahhoz, hogy újra nála legyek gyakorlaton. Tamaki senpai érettségi után ide került, mint szárnysegéd és tavaly óta nagyon sokat javult a kapcsolatunk. Nem takarja el magát, ha hozzám beszél, sőt a szemembe is néz, múlt héten pedig azt is elértük, hogy a nevemen szólítson, ha nem járőrözünk. Összességében a kis csapat elégé összekovácsolódott és már arról is beszélgettünk Fat Gummal, hogy a nyáriszünetre is mehetek hozzá, meg második félévre is.

   Most viszont az utolsó órán ülök és rágom a tollam végét, mint mindig, mkor ideges vagyok. Esküszöm, ezen a két héten több tolat használtam el, mint egész évben összesen. Titokban Minára néztem, de nem sokat tudtam kivenni belőle, előre fordulva, Aizawa-senseire összpontosított.

– Akkor a nyári gyakorlatra jelentkező papírt, jövő osztályfőnöki órára hozzátok el, az általatok választott hősügynökségtől – olvasta unottan a listájáról a teendőket. – Idei évben viszont elkezdődik a mentorprogram, ahol minden második és harmadikévesnek részt kell vennie. Az egész annyiból áll, hogy két fős csapatokba rakunk össze, mindenki 6 iskolát fog meglátogatni két hét alatt, ahol beszámol a UA-ról, majd ebben segítségetekre lesz egy portfólióvideó is, amit All Might kommentál, nektek csak annyi lesz a dolgotok, hogy felolvastok egy szöveget és elmondjátok személyes tapasztalataitokat. A 6 iskolát úgy raktuk össze, hogy mindenki visszamehessen a saját alsóközépiskolájába.

– Sensei, de mi páratlanul vagyunk, mióta Shinzou-kun csatlakozott hozzánk, 21-en vagyunk, hogy lesz ez elosztva? – Kérdezte Iida mindig pedáns stílusában.

– Egyszerűen, lesz egy csapat, ahol hárman lesznek – válaszolta egyre unottabban.

– Sensei! – emelte föl a kezét Mina rögtön a kezét. – És mi lesz azokkal, akik egy alsóközépiskolából jöttek?

– Azok párba lesznek állítva – válaszolt unottan sensei.

– És mi van azokkal, akik nem akarnak azokkal egy párba leni? – kérdezte mogorván Katsuki.

– Egyéni szociális probléma, engem legkevésbé se érdekel. – vágott vissza a sensei, ha lehetséges, mégunottabban.

– Ahhhh, a rohadék Dekuval kellesz császkálnom 2 héten keresztül! Rohadt életbe! – kiáltott fel, de már mindenki hozzászokott nyers stílusához, úgyhogy figyelmen kívül hagyták.

– Most mi van? Nem csináltam semmi t Kacchan! – tiltakozott Midoriya.

– Már a puszta létezésed is egy probléma, Shine! – kiáltotta vissza Katsuki, mire mindenki figyelmét levezette a 2-A egyik legérdekesebb párosa.

   Ameddig ők továbbra is szócsatáztak, addig én Mina felé lestem, aki egész végig engem bámult. Kicsit gondolkodó képet vágott, még csücsöritett is, majd kisidő múlva megszólalt.

– Úgy látszik, egy csoportban leszünk Kirishima – összegezte a dolgokat, majd elmosolyodott... egy műmosollyal.

   Látszik rajta, hogy nem sok kedve van, de megteszi, amit kell. Ez Mina, a csapodár kis höbrönc, aki kötelességtudóan elvégzi a feladatátt.

– Tényleg! Mina-chan és Kirishima-kun egy alsóközépből érkezett! – álmélkodott Uraraka.

– Tényleg, tényleg! Kirishima már akkor is ilyen „Férfias!" volt? – próbálta imitálni a hangomat Hagakure, mire mind felröhögtek.

– Hmmmm, Alsóközépben nem nagyon ismertem Kirishimát, a haját se festette, nagy iskoláról beszélünk, de néha összefutottunk, néha pedig beszélgettünk is, de semmi komoly – mondta elgondolkodva. – Igaz, Kirishima?

   Na, jó, ez fájt. Nem emlékszik a beszélgetésünkre? Ott a kukáknál? Bennem mély nyomott, hagyott. Minára is szerintem, viszont csak tovább akar gyötörni, amit meg is értek. Megértem, de attól még rohadtul fájt. Ne hidd Ashido Mina, hogy ilyen könnyedén letudod, ezt a játékot, ketten játszák.

– Azért volt pár alkalom – Vetettem oda egy kaján vigyorral, ami a csajoktól halk visításokat eredményezett.

– Meglehet, de már nem annyira emlékszek rá, már majdnem 2 éve volt – vágott vissza lazán.

– Még mindig Jelly Juli a kedvenc hősöd? – mondtam elgondolkodva.

– Te pedig még mindig avval a plüssel alszol?

– Az nem plüss, az egy akcióbábú, ha pedig tudni szeretnéd, nem, nem alszom már vele! – mondtam megszégyenülve és kicsit duzzogva – Ő Crimson Riot!

   Visszatartott nevetéssel kacsintott rám, majd az órára nézve felugrott.

– A fenébe, mindjárt lekésem a buszom, mindenki, sziasztok, majd este a koliban! – szaladt is már kifele az ajtón.

   Mind megfagyva figyeltünk Aizawa-senseire, mivel még tartott, az óra.

– Ne zavartassátok magatok, már háromszor szóltam, hogy vége az órának – vonta meg a válát és elindult kifele, de még visszabújt az ajtón. – El ne felejtsétek az aláírást! – mondta, majd bezárta az ajtót.

   Mind elkezdtünk összepakolni, ép indultam volna, mikor Katsuki viszarántott.

– Mit kezdesz a pink csajjal? – kérdezte komoly arccal.

– Majd kitalálok valamit – vakargattam a tarkóm kelletlenül.

– Jobb lenne, ha összeszednéd magad, mert ez egyáltalán nem „FÉRFIAS" – emelte fel a kezét idézőjelekre, majd elindult. – Ne tökölész, mert még megbánod! – tette még oda, majd kivágta az ajtót és maga stílusában kitrappolt.

– Brek, Kirishima! – szólt hozzám Asui is.

– Igen, Asui-san? – kérdeztem.

– Hívj engem Tsuyu-channak! – szólt rám mérgesen. Néha nagyon tudok félni tőle, mert ő az, aki legtöbbet tud mindenkiről az osztályban, szívem szerint Onee-samának szólítanám.

– Igen! Tsuyu-chan? – Álltam vigyázban, ő pedig megvárta, míg mindenki kiment az osztályból.

– Mit mondtál Mina-channak? Brek!– kérdezte aggódva. Tehát nem siklott át ezen és észrevette a furcsa viselkedésünket.

   Egy nagy levétellel kezdtem. – Inkább az a baj, hogy mit nem mondtam – rogytam kicsit összébb – és nem tudom, hogyan tudnék újra beszélgetést indítani, mert nem akar velem beszélgetni – mondtam csalódottan.

– Csoki és virág – mondta én viszont nem értettem mit akar. – Csooookkiiii és Viiirrááágg! Ez kell, ha ki akarsz békülni egy lánnyal, brek –magyarázta nekem.

   Azonnal tudtam mit kell csinálnom – Köszi, As...Tsuyu-chan! – Szaladtam az ajtóhoz kifelé, miközben Fat Gumnak írtam egy SMS-t, hogy ma nem tudok menni, mert van egy kis elintézni valóm.

– Nincs mit és sok sikert Rómeó! – kiáltotta utánam Tsuyu.

   Beszaladtam a közeli szupermarketba és a csokis polcnál nézelődtem. Nemtörődve azzal, hogy milyen kínos, lekaptam egy hatalmas szív alakú dobozt a polcról és már rohantam is a kaszához. Majd irány a virágbolt! De várjunk csak? Amit keresek, nem árulnak virágboltban! Gondolkozz Eijiro, gondolkozz! Aztán eszembe jutott, valami, visszafutottam a suliba, majd be a UA parkjába, annak is a közepébe, lerúgtam a cipőm, rádobtam a táskám, felgyűrtem a nadrágszáramat és már gázoltam is be a kis tóba.

– Bakker, ez mélyebb, mint gondoltam – álltam meg, mikor a víz elérte a térdemet és a nadrágom alját. – De mindjárt elérem, ne add fel Eijiro! – lelkesítettem magam.

   Mikor elértem leszakítottam és örültem neki, hogy csak a combközépemig ér, az amúgy kellemesen hűvös víz. Mikor megfordultam, beleakadtam valami hínárba és arccal a vízbe csapódtam. Prüszkölve bukkantam fel a víz alól és nem törődve azzal, hogy vizes vagyok, felhuzakodtam, felkaptam a táskát és indultam is a kolesz felé, majd egy lócára leülve vártam az árnyékban, remélve hogy megszáradok. A hajam teljesen lelapult, és nem is érdekelt.

   Nagyából három két órát vártam, míg az első osztálytársaim szállingózni nem kezdtek. Mina viszont nem jött, egyre csak vártam nem jött. már ment lefelé a nap, mikor fogtam magam és elindultam a kapu felé, hogy megkeressem. Nem is kellet sokáig mennem, mert megláttam, hogy a falnak dőlve állt és engem bámult. Nem futott el, nem kezdett kérdezősködni, egyszerűen ott ált és csendben bámult engem.

– Elindultál meg keresni – szólalt meg végűl.

– Honnan tudod? – vetettem hatra a kezem, amiben már az olvadó csoki és a fonnyadó virág volt.

– Tsuyu-chan küldött egy sms-t – válaszolt mintha ez egyértelmű lenné és próált mögém vizslatni. – Azt is mondta, hogy hozol nekem valamit. Mutasd! – mondta visszatartott kíváncsisággal, ami olyan aranyos volt.

   Szégyelltem elővenni a borzadájokat, de nem volt mit tenni, már nálam voltak.

– Tudod nem tudtam, hogy mikor jössz, úgyhogy vártalak téged és nem akartam újért menni, de féltem, hogy lekésem az érkezésem, szóval, bocsi. Ha szeretnél, elmennék egy újért – hadartam gyorsan teljesen égő arccal, mikor felé nyújtottam a virágot és a csokit.

– Emlékszel rá – suttogta, mire én enyhén biccentettem.

– Ugyanolyan szép rózsaszín, mint a bőröd – válaszoltam neki.

– És hol szerezted? – kérdezte.

– A hátsó park kistavából – magyaráztam.

   Közelebb lépett, majd a hajamhoz ért, amibe beletúrt. – Mi történt a hajaddal? – tett fel egy másik kérdést.

– Elcsúsztam, a tóban – vallottam be kínosan.

– Pffff...– harsant fel elfolytot nevetése, – ez rád vall Eijiro.

   Kinyúlt, és elvette a fonnyadt Tündérrózsát és az olvadt csokit, magához szorított és indult is a kollégium felé, mire én hirtelen félrefordultam.

– Mina! – erre ő megált, de nem fordult felém, csak átlesett a vállán.

– Igen?

– Akkor most rendben vagyunk? Szent a béke? – a hangom még nekem is kétségbeesettnek hangzott.

– Az attól függ.

– Mitől?

– A válaszodtól – fordult végül felém és maga elé fűzte karjait. – Minek mondtad azt Tsukauchinak?

– Nem tudom miről beszélsz. – Hajtottam égő fejemet oldalra, mire ő csak egy mély sóhajtással díjazta ezt.

– „ Ő az én nőm... az én Minám..." – próbálta utánozni a hangomat.

– Oké-oké, rendben, elmondom, csak hagyd abba, nagyon zavarbaejtő és nem tudtam, hogy hallod – néztem föl rá é láttam, hogy ő is elvörösödött, rózsaszín bőre ellenére és úgy szorítja magához az ajándékaimat, mintha mentőöv lenne a tengerben.

   Nagy felbátorodásomra közelebb léptem hozzá

– Alsóközépben... – kezdtem bele – csodáltam, hogy milyen bátor vagy, hogy követni akarod az álmaidat, hogy szembenézel a veszéllyel, akkor is, mikor saját magad is félsz. Akkor tájt sok erőt adtál nekem, nélküled nem lennek itt, nem lennék az aki. A UA-ba bekerülve viszont ténylegesen kezdtelek megismerni, a szokásaidat, a humorodat, az ízlésedet és a rigolyáidat, például, hogy nem szereted a lila ételeket. – mosolyodtam el és továbbra is az ő szemébe néztem, ami mot könytől csillogott, de nem hagytam abba. – Rájotem, hogy milyen gyönyörű is vagy valójában, milyen észvesztően szexi és kívánatos, rá kellet jönnöm, hogy milyen természetes, hogy mellettem vagy és ez a kéthét iszonyatos volt. Úgy éreztem, hogy hiába vagy mellettem, mégsem vagy VELEM, hideg és szúrós érzés volt és n nem akarom ezt, én VELED akarok leni és nem félek már az elutasítástól! Addig foglak megkörnyékezni, míg újra nem lesz olyan, mint a régi. Sőt, nem akarom, hogy úgy legyen, mint régen. Szeretlek téged, Ashido Mina! Kérlek légy a barátnőm! – hajoltam meg előtte mélyen.

   Hallottam a doboz esését, majd megéreztem a szorítását a nyakam körül és könnyeit a vállamon.

– Én is szeretlek téged, te kibírhatatlan tesztoszteronbomba! – suttogta a fülembe sírva.

   Hírtelen indíttatásból elhúzódtam tőle, majd mikor a szemébe néztem láttam, hogy örömkönnyeket ejt. Közel hajoltam hozzá, majd nyomtam egy lágy csókot az arccsontjára, amitől megdöbbenve abbahagyta a sírást és megdöbbenve nézett rám. Állánál kétoldal közrefogtam az arcát és egy-egy csókot nyomtam a személyára, majd lejjebb haladva a szájzugára, mikor pedig éreztem, hogy elkezdett remegni és sóvárogva beharapta az alsó ajkát, kínomban felnyögve az szám az övére nyomtam és elcsattant életem első csókja!

   De, hogy az milyen csók volt, szinte felrobbant a szívem tőle. Az elején a könnyeitől enyhe sós ízt éreztem, de az hamar átváltott egy édes epres és málnás ízre, ami teljesen elöntött. A lecsukódott szemhéjam mögött pedig apró fényfoszlányokat láttam, mint megannyi szentjánosbogár.

   Lassan óvatos csókunk egyre vadabbá vált és mikor átdugtam a nyelvem a szájába és lágyan megsimítottam az övét, örömmel hallottam a szájából feltörő mámorító hangokat.

   Elválva, lihegve dőltünk egymás homlokának. Majd elmosolyodva a mellkasomhoz húztam és a tarkólyát cirógattam.

– Jaj, te lány! Eszméletlenül beléd estem. –mondtam neki rekedtes hangon, mire ő felnézett rám és kajánul elvigyorodott.

– Biztosíthatlak, hogy lesz ebből több is! – érintette meg a számat.

– Efelől ne legyen kétséged – mosolyodtam el, majd szorosan magamhoz húzva újra megcsókoltam.

   Na, huu, it a kövi rész, tudom, hogy jócskán megcsúsztam, de szerintem megérte. Ha tetszett a rész, nyomj egy Vote-ot, vagy mond el a véleményed. Nemsokára jön a kövi rész!

Viszlát, hőstagozatosak!

Plusz, Ultra!