– Senpai olyan ijesztő

   Ez a hang volt, ami megállásra sarkalt. Néhány elsőéves srác az udvaron dumáltak valamiről, én pedig meghallottam a nyitott ablakon át. Biztos már megint Katsuki rémisztgettek őket. Még csak másodévesek vagyunk és még csak az első szemeszter közepén járunk, de neki már ilyen rossz híre van, amin kicsit se lepődők meg. Néha elgondolkozok, hogy milyen is lenne, ha nem lenne ilyen agresszív sündisznó és mindig arra jutok, hogy nem tudnám őt más személyiséggel elképzelni. Bár nem tagadom, néhány szokásától megszabadulnék, pont ide sorolnám az elsőévesek csesztetését is. Pont. mint Mirio-senpai csinálta tavaly, a bemutatóját, csak ő durvában, még RecoveryGirl-t is mozgósítani kellet, szegény srácok. Azért a kíváncsiságom legyűrte az ellenszenvemet, úgyhogy leültem Mina mellé, mert láttam, hogy ő sem akar kimaradni a buliból.

– És a szemei? Mindig a frászt hozzák rám! – mondta egy másik srác.

   Igaz, Bakugo szeme sok embernek rémálmot okozhat, volt egy elsőéves, aki bevizelt tőle. Nekem kellet megnyugtatnom őt, hogy Bakugo ilyen alapból és nem rá mérges.

– És a haja? Most komolyan, kihordja így a haját? – vetette oda egy másik

   Ezen még én is kuncogtam, mert tényleg vicces volt. Mikor kijön a zuhanyzóból, le van lapulva a víztől a haja, de amint megszárad, egyből visszaál abba a robbanást imitáló formába. A többi sráccal a koleszből mindig tréfálkoztunk ezzel, amitől persze mindig kiabálás lett a vége.

   Átnéztem Minára, hogy ő is olyan jól szórakozik-e, mint én. De nem. A lábait karjával átfogva ült csendben, a fejét a térdére téve meredt előre, mintha lélekben itt se lenne. Most mi baja van, ez vicces, még ő is viccet szokott csinálni Katsuki hajából, akkor most mi van vele?

– És a bőre? Hogy lehet az embernek ilyen természetellenes rózsaszín bőre? Állítólag azért ilyen rózsaszín, hogy ellenálló legyen a bőre, de szerintem csak figyelemfelkeltés miatt van! – magyarázta a többieknek az egyik srác.

   Mina összébbhúzta magát, én meg megértettem, hogy mi a szituáció. A beszélgetés elejét nem hallottam, de ő biztos, míg én azt hittem, hogy Katsukiról beszélnek, ő mindvégig tudta, hogy róla beszélnek. Mióta ülhetett itt és hallgatózott? Már a hallottaktól is összeszorul az öklöm, most szívesen behúznák mindegyiküknek egyet. A hangok további gúnyolódásokat és vicceket árasztottak és én már nem bírtam tovább, feláltam és kihajoltam az ablakon.

   Különböző osztályú elsőbbévest vettem észre, voltak vagy tízen. Amin viszont meglepődtem, hogy a koleszben és a suliban is láttam már őket, ahogy vágyakozó pillantásokat vetnek Minára, az egyik még képet is készített róla. Oho, már értem, nagyfiúknak akartak látszani a többiek előtt, de titokban odavannak érte.

   Nem is csodálom, Minából igazi hős lesz, erős, hajlékony, a képesége pedig nagyon erős. De nem kell a külsöjétől se félni, Azok a combok és azok a mellek, mmmmm, irigylem a srácot, aki majd mellette kiköt. A bőre pedig nem az a kiscsajos rózsaszín, attól sokkal mélyebb, inkább nőiesebbé teszi őt ez az árnyalat. Hoppá kicsit elkalandoztam, Mina mellet nem is csodálom. Jól van, na, én is férfiből vagyok. De most mással kel foglalkoznom.

– Értelek titeket, teljesen megértelek titeket – bólogatva mondtam nekik, ami teljesen kizökkentette őket, néhányan meg is ijedtek és el is akartak szalad. – Nem-nem, ti most szépen itt maradtok és szépen elbeszélgettek Kirishima-senpai-jal! – mondtam, majd egy nagy lendülettel kiugrottam az ablakon.

   Az összes srác elégé megrémült, rémüljenek is meg. Úgy tettem, mint aki elgondolkodik valamin és simítgatom a nem létező szakálamat.

– Senpai, mi nem akartunk semmi rosszat, csak egy kicsit szórakoztunk, semmi komoly, igazából nem is gondoljuk ezeket, igaz fiúk? – kérdezte a csoport, látszólagos vezetője, mire mindenki gyorsan bólogatott.

– Megértelek titeket, teeeeeeeeeeeljesen megértelek benneteket. Én se merném elmondani egy idősebb nőnek, hogy tetszik nekem, ez olyan férfidolog, megértem – magyaráztam nekik bólogatva.

   Az elsősök teljesen zavarba jöttek. Valahogy élveztem a helyzet magaslatát.

– Mi nem is ...

– Igen-igen, tagadjátok csak – szakítottam félbe a vezetőt, akit azt hiszem Tsukauchinak hívnak.

   Végig néztem a srácokon, akik egyre jobban pánikoltak és jöttek zavarba egyszerre.

– Te, ott kékhajú, mindig bambán bámulod Minát, akárhányszor elhaladsz mellett, te pedig, pápaszemeském, lesifotókat készítesz róla, mindannyian tesztek valami hasonló dolgot. Megértem, ha nem tudtok ellen állni Mina formás fenekének, bájos kebleinek, vidám személyiségének, pörgő mozgásának és gyönyörű arcvonásainak, megértem, jómagam is néha elmélázok rajta – magyaráztam beleélve magam.

   Meglepődésemre, a srácok egyetértőén bólogattak velem, kivéve a vezetőjüket, Tsukauchit, aki elégé elfogott a pulykaméreg. Odamentem hozzá és átkaroltam a nyakát és halkra vettem a hangom, hogy csak ő hallhassa, amit mondok.

– Tudom, hogy néha csak azért megyel neki Minának, hogy megszimatolgasd. Igazam van, te kis perverz? – mondtam neki félig viccelve, félig mérgesen. – Ő az én nőm megértetted? – kérdeztem vészjóslóan, mire ő halálrémülten nyelt egy nagyot és sebesen helyeselt. – Akkor most szépen ráveszed a többieket, hogy azt mondják Minának, az én Minánamnak, hogy „Mélységesen sajnáljuk senpai, túlságosan beléd zúgtunk, kérlek bocsás meg nekünk!", majd meghajoltok! Megértetted banadavezérkém? – mondtam most már teljesen feldühödve és enyhén meg is szorítottam a nyakát, ő pedig csak bólintani mert.

   Elengedtem, ő pedig rögtön leadta az utasítás a többieknek, akik morgolódni kezdtek, de csak egy pillantást kellet rám vetniük, máris egyetértettek és indultak volna is.

– Hova-hova, ez a nagy sietség? – kérdeztem tőlük gyorsan, mire megmerevedtek.

– Megyünk megkeresni Ashido senpait.

– Arra semmi szükség, idehozom – majd az ablakon, ahol kiugrottam, vissza is landoltam Mina mellé, aki könnyes arccal továbbra is a folyosón ült. – Add a kezed, segítek – mondtam kedvesen.

– Nem akarok! – mondta durcásan.

– Ó, de bizony akarsz! – intettem újra neki a kezem.

   Ezt most már elfogadta és engedte, hogy felhúzhassam. A srácok megrémültek, mikor meglátták, a sírástól elázott arcot. Szerintem tudatosult bennük, hogy az általuk kedvelt lány bizony végighallgatta, miközben megjátszva magukat ócsárolták. A vezetőjük rögtön vette a lapot és már hajolva mondta is a megbeszélt szöveget.

– Mélységesen sajnáljuk senpai, túlságosan beléd zúgtunk, kérlek, bocsásd meg nekünk! – kiáltotta, mire kapcsoltak a többiek is és ők is meghajolva kiáltották.

   Mina még mindig kábán felém fordult és kérdően nézett rám, még az egyik szemöldökét is felhúzta. Közelhajoltam a füléhez és odasúgtam:

– Tudod, mi srácok is lehetünk félénkek, mikor tetszik nekünk egy lány. Sőt! Néha megbántjuk őt, mert nem tudjuk, hogy hogyan fejezzük ki az érzéseinket. Mint amikor a kisfiúk húzogják a lányok haját, mert azt hiszik, avval felhívják a lány figyelmét. Nem rossz srácok ezek, csak éppen... szerelmesek. – magyaráztam neki, mire bólintott. Biztos nem akart most beszélni.

– Megbocsátasz nekik?

Újabb bólintás.

– Mondjam meg nekik?

Újabb bólintás, amitől elmosolyodtam.

– Jól van skacok, megbocsátott, de – vettem férfiasabban mélyebre a hangom –, ha mégegyszer előfordul, azt megemlegetitek!

– Igenis! –kiáltották egyszerre, majd elhúzták a csíkot, én meg újra Minához fordultam.

– Ugye tudod, hogy ez minden hazugság volt? – kérdeztem aggódva tőle. – Hé! Mosolyogj! Annyira természetellenesnek érzem, hogy nem mosolygól! Ki fogja bearanyozni a napomat? – próbáltam felvidítani, mire enyhe mosollyal ajándékozott meg. De még mindig nem mondott semmit, szóval vártam

– Kicsit megijesztettél, tudod? – szólalt meg végül. – Az a mosoly nagyon nem te voltál, amit a fiúknak mutattál.

– Te leskelődtél utánam!

– Lehet – mondta egyre vidáman.

– Várj, akkor hogyhogy a srácok, nem vettek észre?

– Ügyes vagyok – vonta meg a vállát. – Amúgy rád figyeltek, meg az ördögöket is megirigylő vérfagyasztó mosolyodra. Még Bakugounál is jobban megrémítetted őket – két mutató újával feltolta a két szájzugomat, erre elővillantak a fogaim.

   Egyből összecsuktam, mert nem kedvelem a telifogas mosolyomat, ő viszont újra kihúzta és biccentett.

– Nem az igazi... –döntötte félre a fejét és a számat tanulmányozta – nincs benne semmi Ejirós! Ez nem te vagy, hol van a mindenre készenálló, energiabomba, aki olyan hangos, mint egy rakétakilövés? Hol van az a mosolyod, ami sokszor erőt adott nekem?

– Tényleg erőt adott? – csúszott ki a számon.

– Persze! Én ismerlek innen legrégebben és tudom, hogy milyen nehéz döntést hoztál, és még mosolygól is hozzá vidáman, miért ne adna ez erőt nekem. A fogaid pedig tök menők... bár sohase értettem hogyan tudsz velük enni – mutatott nagyon gondolkodó arcot, mire hangosan felnevettem. – Na, ez az az Eijiro, akit ismerek!

– Köszönöm, Mina! Te vagy az. aki felvidításra szorul, még is te vagy az, aki felvidít engem.

   Mina megpaskolja az arcom és most már ő is mosolyogva néz rám. Amitől elégé furcsán érzem magam.

– Hallottam – mondta végül halkan apró mosollyal. – Hallottam, amit Tsukauchinak mondtál – mondta lesütve a szemét, majd amikor felpillantott rám, teljesen elvesztettem a fonalat és menekülőre akartam fogni.

   Férfias, nem férfias, erre még nem voltam kész, úgyhogy megpróbáltam kihúzni magam ezalól a válasz alól.

– Fenébe, otthagytam... a táskám az osztályban és benne van a... telefonom és a... házim! Bocsi, Mina, de vissza kell szaladnom érte! Majd később beszéljünk, jó? – Hadartam teljesen égő arccal.

   Mina egy pillanatra egy csalódott mosolyt mutatott, de olyan gyorsan váltott újra vidámabb hangulatra, hogy azt gondolná az ember, hogy káprázik a szemem, de már ismerem olyan jól, hogy tudjam, mi is a helyzet. És ez nagyon megrémített.

– Ja, Kirishima, ha fejed, nem lenne a nyakadhoz nőve, azt is elfelejtenéd – Mondta szurkálódó hangnemben.

   Kirishima. Nem Eijiro, nem is Eiji-kun, sőt, még csak nem is Kiri. Szimplán Kirishima. Igen megérdemeltem, és csak mégjobban rosszul érzem magam. A meghít pillanatnak pedig már hűlthelye se volt. Én pedig sarkon fordultam es elszaladtam.

   „Megfutamodtam, megint." „Nem vagyok erre képes!" „Gyenge vagyok!" Hallottam hasonlókat a fejemben, miközben az osztályfelé futottam a folyosón. „Ezt jól elrontottad öregem, még a rossz irányba is futottál". Muszáj voltam visszamenni a folyosón, szerencsémre vagy bánatomra Mina már nem volt ott.

– Csirke! – Hallottam meg a sarokból Bakugou hangját, akit észre se vettem eddig.

– Mindent láttál? – kérdeztem és teljesen elvörösödtem a zavarodottságom miatt.

– Elhoztam a „Táskádat", te hülye! – morgolódott, megütögette a vállamat, majd rácsapta a táskámat. – Majd legközelebb sikerülni fog – fejezte be, a maga morgolódó, mégis kedves stílusában.

   Akárki mondhatott róla bármit, igazbarátomnak tartottam az osztály legagresszívabb srácát. Már több mint egy éve együtt lógunk és szerintem elértük azt a szintet, mikor egymás magánéletét is megosztjuk egymással.

– Majd segítesz? – kérdeztem félig viccelve, félig komolyan.

– Még mit nem! Menj és ás egy gödröt hülyehajú, majd mássz bele és halj meg! – kiáltotta szokáshoz híven, de már furcsa lenne, ha nem így tenné. – Tudod mit? – hallgatott el, míg a teljesfigyelmem rá nem összpontosult. – Vid magaddal az űrlénycsajt és haljatok meg egyűt? Segítettem?

Nem tudom miért, de erre újra elpirultam.

– Fúj, hányok tőled, azért nem jön össze a csajjal, mert ilyen betoji vagy, te elcseszett szelíd cápakölyök!

Azzal fogta magát és elindult a kolesz felé.

– Hé Katsuki, várj meg! – kiáltottam utána.

– Ne nevezz a nevemen te hülye, Shine! – kiáltott le, de azért megvárt.

   Na, milyen lett? Mint ahogy olvashattátok, KiriMina lesz egy csöppnyi KiriBakuval. Majd ezt a történetet szeretném majd végig vezetni majd a tematika szerint. Ha kérhetlek, ne ítéljetek el a KiriMina miatt, én ilyen elcseszett vagyok, a 280. fejezet után számomra nem létezik más ship Kirishimával, de mivel kedves barátosném Badoly77 szívrohamot kapna ezért lesznek benne KiriBaku brocom jelenetek, ha ez megfelel nektek.

Ha tetszett, nyomj egy vote-ott, vagy Mond el a véleményed. Viszlát hőstagozatosak! 

Plusz Ultra!