A karóba húzás módszerével dokumentált formában először valahol a Krisztus előtti második évezred hajnalán találkozhatunk. Ezt a kivégzési eljárást megtalálhatjuk Hammurapi törvényoszlopán említve, a notórius elkövetők közt szerepelnek a téma kapcsán sokszor emlegetett asszírok is, de szinte az összes későbbi, ókori nép előszeretettel alkalmazta különféle bűntettek megtorlásaként. A metódus kiagyalói valószínűleg az egyszerű, de nagyszerű elvén juthattak el a gyakorlati megvalósításig, hiszen a karóba húzás egy rendkívül gazdaságos, ugyanakkor elképesztően hatékony eljárás arra, hogy jobb belátásra bírjuk az engedetlenkedő tömegeket.

Azt hiszem, az alapokkal mindenki (vagy majdnem mindenki) tisztában van, így különösebb eligazításra talán nem is szorul senki, de a tisztánlátás végett röviden ismertetem a karóba húzás menetét. Természetesen apróbb eltérésekkel találkozhatunk itt-ott, de minden esetben az áldozat alsó testnyílásába egy kihegyezett, zsírral bekent fakarót applikáltak, majd fokozatosan a testbe vezették azt. Az igazán szakszerű hóhérok a létfontosságú belső szervek kikerülésével tudták ezt a műveletet végrehajtani, elkerülve a delikvens szinte azonnali halálát. 

Ennél fogva tehát a kivégző szaktudásán (és rosszindulatán) múlott, hogy a karóba húzott egyén mennyi ideig maradt életben: a korabeli feljegyzésekre, és biológiai ismereteinkre támaszkodva ez a skála néhány másodperctől egészen 2-3 napig terjed, de találkozhatunk 6-8 napról szóló beszámolókkal is, ám ezek hitelessége némileg kétségbe vonható. Egyes régi írások szerint nem volt szokatlan, hogy a halálraítéltek inkább fogukkal marcangolták szét saját ereiket, vagy verték a falba fejüket, hogy a borzalmas kínok alól mentesüljenek. A Távol-Keleten létezett egy külön formája a karóba húzásnak, mégpedig a bambuszos módszer.

Felmerülhet bennetek a kérdés: mit kellett ahhoz tenni, hogy valakit ilyen módon öljenek meg? A válasz nem lehet egyértelmű, hiszen kultúrától és kontextustól is függött, hogy ki végzi karón. A már fentebb említett Hammurapi-féle törvénykezés a férjüket más férfiért megölető asszonyoknak szánta a halálnemet, később, a középkor folyamán pedig sok esetben ez a rablógyilkosok sorsa volt. Jellegénél fogva azonban a karóba húzást elsősorban elrettentés céljából alkalmazták, így szinte bármikor a terítékre kerülhetett a rettegett kivégzési forma, ha azt az érdekek úgy diktálták. 

A vámpír-mondakör megkerülhetetlen figurája, III. Vlad, ismertebb nevén Vlad Tepes, a Drakula-történetek inspirációjaként számon tartott havasalföldi fejedelem ugyanis szinte védjegyévé tette a karóba húzást. Amint azt tudjuk, a különös sorsú uralkodó egész élete során a törökök ellen harcolt, hírnevét – amit kegyetlenségének köszönhetett- pedig afféle stratégiai eszközként használta. Ennek a módszernek mi sem szemlélteti jobban a sikerességét, mint a feljegyzés, amely Vlad 1462-ben a törökökkel megesett összezördülését írja le. Az oszmán seregek előrenyomulása ellen kézzel-lábbal küzdő fejedelem egy, a szultán elleni sikertelen merényletet követően drasztikus lépésre szánta el magát: úgy gondolta, megpróbálja harc nélkül hazaküldeni a hódítókat. Ebből a célból több ezer karóba húzott holttestet hagyott maga után, így, amikor a török hadak Târgoviște határába értek, ez a megdöbbentő látvány – ami később Vlad erdeje néven vált ismertté- fogadta őket. A taktika bevált, hiszen az élmény túl soknak bizonyult a katonáknak, akik ezek után inkább a hazautat részesítették előnyben.

Nem túl meglepő módon a karóba húzással a modern időkben is találkozhatunk. 1944 és 45 között például a szerb partizánok a délvidéki magyar lakosság ellen alkalmaztak hasonló módszereket, később pedig a délszláv háborúban szerb civilek tucatjait húzták karóba a Boszniában harcoló mudzsahidek is.