Harry csak lassan tért magához az események okozta extázisból, és szinte alig vette észre, hogy az Alvilág Ura egy kissé távolabb húzódott tőle, de még mindig elég közel maradt ahhoz, hogy a fiú érezze a mély lélegzetvételeit, ahogy minden bizonnyal megpróbál úrrá lenni a saját teste felett és újra az irányítása alá vonni azt. A tavaszisten egy kissé irigyelte is, hogy az idősebb számára ehhez elegendő néhány mély lélegzet és máris annak a látszatát kelti, hogy semmi különös sem történt az elmúlt percekben.... Pedig nagyon is történt. A fiatal isten beleborzongott még a gondolatba is, hogy mennyire jól esett számára Hades kényeztetése. És egyben kissé el is szégyellte magát, mert határozottan szeretett volna többet kapni a férfitól... valahol titkon azt remélte, hogy a férfi meg fogja csókolni. De úgy gondolta, hogy ami késik nem múlik és talán ez így csak még izgalmasabb... és nem mintha lenne panaszkodásra oka, hiszen csupán attól is kikészült már, hogy a sötét isten a nyakát kényeztette. A tavaszisten jóízűen elvigyorodott. Igazán nem mert belegondolni sem, hogy vajon hogyan nézhet most ki a nyaka, de csak remélni merte, hogy reggelre elmúlnak a férfi szívásnyomai... már csak azért is, mert nem szándékozott magyarázkodni sem a nimfa nővérei előtt sem a barátainak, hogy mégis hogyan szerezte ezeket.

Még mindig remegett minden porcikája és nagyon hálás volt Peselusnak, hogy nem engedte el és a biztonságot nyújtó karok még mindig szorosan átfonták a derekát miközben a férfi tenyere lágyan járt fel s alá a hátán, próbálva kissé megnyugtatni őt. Harry úgy vélte, hogy talán illendő lenne zavarban lennie az idősebbik előtt, hogy ennyire tapasztalatlan és egy ilyen kis erotikus élmény is ekkora hatást tudott belőle kiváltani, de valahol mélyen tudta, hogy a sötét isten ezzel tökéletesen tisztában van, és nem véletlenül állt meg most. És Perselus minden bizonnyal borzasztóan nagy akaraterővel rendelkezhet, ha erre képes volt... Harry ugyanis egyértelműen érezte a másikon hogy mennyire kívánja őt, és biztos volt abban, hogy a férfi nagyon is szeretne tovább menni, és ebben csupán az ő tapasztalatlansága gátolja meg.

- Köszönöm.

Az Alvilág istene szelíden elmosolyodott, de jobb szemöldökét kérdőn megemelte, jelezve a fiúnak, hogy szívesen fogadja ugyan, de nincs tisztában a hálanyilvánítás okával.

- Azt köszönöm, hogy nos tudod... nem voltál durva.

A férfi szemében valami egészen sötét dolog villant meg, amit Harry még nem tudott értelmezni, de úgy gondolta, idővel bizonyára meg fogja érteni. Ha jobban megismeri majd Perselust, már tudni fogja, hogy ezek az apró kis jelek a szoborszerű, márványszín arcon mit is jelentenek. Már alig várta azt a pillanatot, amikor elmondhatja majd magáról, hogy úgy ismeri az Alvilág istenét, mint senki más a világon. Mert határozottan szeretné, ha ez bekövetkezne, és egyelőre úgy döntött, hogy most nem fog rágódni azon, hogy ezen vágya mit is jelentet a jövőjére nézve, és egyáltalán hogy fogja ezt kivitelezni vagy titokban tartani az apja előtt. Most csak az számított, hogy Perselus ismét vele volt és alakalma volt egy kis időt eltölteni a társaságában. Reményei szerint sokkal többet, mint múlt éjjel, hiszen a férfi ígéretet tett, hogy ezúttal tovább marad és mesél is neki Alvilágáról.

- Ilyen udvariatlannak tartasz?

- Nem, dehogy! Csak tudom, hogy az istenek közt ez... ez hogyan zajlik... mármint.... Láttam már másokat... és dolgokat.

- Értem. Aggódtál, hogy elrabollak, vagy esetleg erőszakkal elveszem amit akarok...

- Nem! Nem aggódtam. Én nos... azt hiszem hagytam volna magam. Csak hálás vagyok, hogy mégsem tetted.

Perselus megborzongott a fiú szavaira, és erőszakkal kényszerítenie kellett magát, hogy továbbra is illően viselkedjen a fiatal istennel, és ne csókolja vörösre azokat a csábító ajkait vagy éppen tépje szét itt helyben, a holdfényes kis tó partján. Harrynek láthatóan halovány fogalma sem volt arról, hogy neki ez mennyi akaraterejébe kerül, és egyetlen szavával vagy tettével mekkora hatást tudott rá gyakorolni. Őszintén tartott attól, hogy a saját jól megfontolt döntése és mély elhatározása ellenére a pusztító vágyai át fogják venni az uralmat az agya felett és elveszíti majd a józan ítélőképességét a fiú mellett. Nem véletlenül menekült el a múlt éjjel is. Harry túlságosan nagy csábítás volt... túlontúl régóta vágyott már rá, és gyakorlatilag megrészegítette az a z érzés, hogy végre a fiú közelében lehetett, ráadásul Harry ennyire készséges volt. Jobbnak látta lassan haladniuk, hiába akarta már szörnyen a fiút... mert ha nem így tennének, Perselus biztos volt benne, hogy akaratlanul is belekényszeríthetné a fiút valami olyanba, ami egyelőre sok lenne számára. És ő nem csupán egyetlen alkalom erejéig szerette volna maga mellett tudni a tavaszistent, hanem az örökkévalóságig. És jól tudta, hogy ehhez lassan kell közelednie felé, hogy Harry bízni tudjon benne, és ő maga akarjon hozzá tartozni és majd vele tartani a birodalmába.

- Soha nem fogok semmi olyat tenni, amit te nem szeretnél, ezt megígérem, kedvesem. És csak szólnod kell, ha valami nincs a kedvedre. Rendben?

- Rendben. És köszönöm.

- Inkább én tartozom köszönettel, hogy nem utasítottál el azonnal.

- Miért tettem volna?

- Gondolom hallottál már rólam... dolgokat. Biztos vagyok benne, hogy apád kellően óva intett tőlem.

- Óh igen... finoman szólva. De én jobb szeretek saját tapasztalatból ítélni és nem az alapján, hogy valakiről milyen pletykák vagy híresztelések keringenek. Az istenek amúgy is túl nagy jelentősséget tulajdonítanak a pletykálódásnak. Mintha az olyan jó vagy élvezetes dolog lenne.

- Számukra bizonyára az. De te - velük ellentétben - egy nagyon különleges teremtmény vagy, kedvesem. Ezt sose feledd.

Ahogy ezek a szavak elhagyták a férfi száját, Harry érezte, amint a különleges, sötét mágia ismételten körülöleli, simogatóbban mint eddig valaha, és valami egyszeriben csiklandozni kezdte a füle hegyét. Ahogy meglepetten odakapott kezeivel, ujjai egy mostanra már nagyon is ismerős puhaságra siklottak. A boldog mosoly olyan gyorsan kúszott fel ajkaira, hogy szinte fájtak az izmai tőle. Egy újabb Holdvirág, ami ezúttal a hollószín fürtjeibe gabalyodva tündökölt a bal füle mögött, és megnyugtatóan simogatta őt. A férfi egy pillanatig sem feledkezett meg az alkujukról, habár Harry a szíve mélyén jól tudta, hogy nem csupán a különleges virág volt az, amiért elfogadta amit múlt éjjel felkínáltak neki. Sokkal inkább szerepe volt ebben az ajánlattevő személynek, aki most is olyan élénken vizsgálta őt éjsötét íriszeivel.

A fiatal isten csaknem ismételten zavarba jött attól, hogy az idősebb isten milyen égő, csodálattól fénylő tekintettel nézett rá. És attól a páratlan gyengédségtől, amivel a férfi a füle mögé tűrt egy rakoncátlan, kóbor hajszálat, majd lágyan végigsimított az arcán. Harry ebben a pillanatban el sem tudta képzelni, hogyan félhet bárki ettől az istentől, hiszen soha nem találkozott még senkivel, aki ennyire gyengéd lett volna vele. Persze valahol mélyen tudta, és talán egy kicsit remélte is, hogy Hades nem mindig ilyen. Hogy ezt az oldalát nem sokaknak mutatja meg, hiszen mégis csak az Alvilágot kell kormányoznia, ami nem lehet egy egyszerű feladat.

- Min gondolkodsz íly hevesen, kedvesem?

- Csak azon tűnődtem, hogy miért vagyok ilyen különleges számodra, hogy ennyire más oldalad mutatod nekem, mint a többi istennek?

- Úgy véled, veled másképp bánok?

- Nyilvánvalóan. Mégis csak az Alvilágot kell irányítanod, és meggyőződésem, hogy azt nem lehet ilyen szelíden, mint amennyire szelíden most velem bánsz.

- Nem csak gyönyörű vagy, de nagyon okos is. És igen, az Alvilág kormányzása nem egyszerű feladat, és ami azt illeti... elég magányos is. Ott határozottnak és ridegnek kell lennem, néha könyörtelennek is, hiszen a feladat ezt kívánja meg. De ez nem azt jelenti, hogy ez volna az alaptermészetem. Az csupán egy munka, amit valakinek el kell végezni.

- És miért éppen te végzed?

- Hát nem tudod?

- Nem...

- Hm... sejthettem volna. Gondolom apád mesélt neked már néhány szót a világunk létrejöttéről és berendezkedéséről, de nem hinném, hogy túlzásba vitte.

- Mondjuk. Éppen ezért azért kutattam magam is. De nem olyan könnyű hiteles információkhoz jutni, hiszen senki nem szeret igazán a múltról beszélni, vagy bármi lényegesről. Az istenek felszínesek, és csak saját maguk meg a pletykéik érdekli őket, semmi más.

- Szeretnéd hallani, hogyan kerültem az Alvilágba?

- Óh! Nagyon. És azt is, hogyan működik az Alvilág! És hogyan néz ki! Élnek ott állatok? És más növények?

Az Alvilág zord istene szívből jövően felnevetett. Őszintén csodálta a fiatal tavaszisten kíváncsiságát és azt a lelkesedést, amellyel a z őt körülvevő világ felé fordul. Nem csupán a szépsége volt páratlan az istenek között, hanem a gondolkodásmódja és őszinte kedvessége is, és ez egy másik igen nagy csábítást jelentett Hades számára. Sokáig maga sem ismerte be, de mostmár egyértelmű tény, hogy nagyon magányos volt az Alvilágban... egyedül. Elmondhatatlanul jól esett a lelkének, hogy ez a fiatal, életvidám teremtés beragyogja a teret körülötte, és egy olyan szabadságot nyújt neki amiben már évezredek óta nem volt része.

- Mindent elmondok, türelem. Gyere velem.