Ám korántsem az történt, mint amire a fiatal isten számított – vagyis amiben titkon reménykedett – hanem az Alvilág Ura egészen másfajta csókot tartogatott számára, mint az Harry elképzelte. Pedig egy perccel ezelőtt még szentül meg volt arról győződve, hogy pillanatokon belül megízlelheti a sötét isten ajkait. Ám Hades ajkai a szája helyett az égő rózsák színében pompázó arccsontjára simultak, olyan lehelet finoman, hogy Persephone szinte alig érezte meg, és ha tenyerei nem támasztották volna olyan szilárdan Perselus feketébe burkolt erős mellkasát, még azt is hihette volna, hogy csak képzeli az egészet, és csupán a réten táncoló lágy, éjjeli szellő cirógatja arccsontját. Még mindig hihetetlen volt számára, hogy egy ilyen hatalmas erővel – ilyen sötét erővel – rendelkező isten ennyire gyöngéd tudott lenni. Eddig Harry úgy hitte, hogy az effajta kettősség és végletesség csupán az emberekre volt jellemző. Az istenek mindig olyan kiszámíthatóak voltak… a cselekedeteiket és a reakciójukat mindig előre meg lehetett mondani, hiszen minden istenről tudvavaló volt, hogy mi jeleni számukra a legfontosabbat az életben, és mi az igazi motivációjuk, amiért bármire képesek lennének. De nem így volt ez az Alvilág Urával. Talán ezért is keltett annyi félelmet és bizonytalanságot Hades még az istenek között is, mert ő volt az egyetlen akinek cselekedeteit soha senki nem tudta tökéletesen kiszámítani, még maga Zeus sem. Ez pedig jelentősen bosszantotta a főistent, ebben Harry biztos volt. És az istenek nem kedvelték azokat, akik ily kettő természettel, ennyire furcsán emberien viselkedtek. Így megpróbálták Hadest belegyömöszölni egy általuk gondosan megalkotott skatulyába, amely keretei közt könnyen megérthették és értelmezhették az Alvilág Urának tetteit. Na nem mintha oly sokszor érintkezett volna az Olymposziakkal, de mégis, az a kevéske találka is pontosan elegendő volt a többi isten számára, hogy féljék őt és az ő kiszámíthatatlan természetét. Mindenki számára könyebb volt és sokkalta megnyugtatóbb is, ha hihetett abban a festett képben, hogy az Alvilág Ura egy zord, kíméletlen és gonosz alak, aki azért van ott ahol, és cselekszik úgy, ahogy mert egyszerűen ilyen romlott a természete. És az istenek többségének ennyi magyarázat éppen elég is volt és nem kívántak ennél árnyaltabb képet kapni Hades-rol. Nem úgy, mint Persephone, aki egy percig sem akarta másnak látni a sötét istent, mint ami Ő valójában és amit hajlandó neki megmutatni.

Harry már nagyon is tudta alig két – igen röpke – találkozásukból is, hogy Hades a legérdekesebb és sokoldalúbb isten akivel valaha is találkozott, vagy aki valaha született a Titánok baljós kora óta. Olyan erőt érzett benne, amely még az Olympost is képes lenne felforgatni, ebben bizonyos volt, bizonyosabb mint valaha bármiben. És mégis, ez a hatalmas isten most olyan gyöngéden csókolta orcáját és ölelte derekát, hogy szinte síni támadt kedve tőle. Ahogy a hideg, vékony ajkak az ő meleg bőréhez értek, jólesően megborzongott és szemhéját félig leeresztette, miközben sűrű, fekete szempillái rebegtek az izgalomtól és az elégedettségtől. Harry nem tudta, hogy kap – e ennél többet a mai éjjelen vagy sem, de határozott szándéka volt, hogy minden pillanatot ki akar élvezni maximálisan, amit a férfi karjai között tölthet. Ezért mintegy bátorítás gyanánt kissé hátrább döntötte fejét, minek eredményeképpen Hades ajkai az álla vonalára csúsztak.

Harry szó szerint a bőrén érezte, ahogy az idősebb isten elmosolyodott.

 Méghozzá úgy, ahogy eddig még nem láthatta… a fiatal fiú szinte érezte az állán a férfi elégedett, széles mosolyát, és meg mert volna rá esküdni, hogy még egy apró szusszanást is hallott, amely elhagyta a az idősebb ajkait. De semmi egyéb nem történt… A férfi ajkai nem indultak további felfedezőútra a bőrén, akármennyire is ezt kívánta, jelenleg mindennél jobban. Résnyire kinyitotta a szemét, és azonnal egy, szinte játékosan csillogó ébenfekete szempárral találta szemben magát, amely olyan áthatóan fürkészte őt, hogy Harrynek még a lélegzete is eláll néhány másodpercre és meg kellett erőltetnie agyát, hogy képes legyen még néhány tiszta gondolatot megalkotnia, és ne veszítse el teljesen az irányítást saját teste és elméje felett. De ezen nem segített az a tény, hogy az idősebb ajkai néhány centire lebegtek az állától, forró leheletével kínzóan ingerelve őt… és amint a férfi megbizonyosodott arról, hogy a fiú csak rá koncentrál, jobb szemöldökét kissé megemelte. Harry gond nélkül megértette a néma kérdést, és aprót bólintva fejét még hátrébb engedte, hogy Perselus teljes hozzáférést kapjon a nyaka vonalához, amelyet a hószín selyemhálóing szinte tökéletes keretbe foglalt.

Az Alvilág Urának pedig nem is kellett ennél több, vagy egyértelműbb válasz. Ajkai úgy tapadtak a fiatal isten nyakára, hogy a fiú ajkai közül gyakorlatilag azonnal kiszökött egy apró nyögés, amely olyan édes volt a férfi számára amellyel még az Olymposzi Ambrózia íze sem vetekedhet. Évszázadok óta várt már erre a pillanatra, és most hogy végre a karjai között tarthatja a fiút, szinte megrészegült az élménytől és attól a pusztító forróságtól, amely elöntötte testét. Évszázadok óta először érezte magát igazán elevennek… Ajkai olyan intenzíven kezdték kényesztetzni a hihetetlenül selymes, mézbarna bőrt, hogy még ő maga is megborzongott az élményre. Olyan istentelenül kívánta már a fiút, hogy már majd bele őrült… de a várakozása közben tudta jól, hogy kitartása meg fogja hozni gyümölcsét, csak idő kérdése volt. De most, hogy végre megízlelte az olyan régóra áhított tiltott gyümölcsöt nem egészen volt biztos benne, hogy képes lesz - e visszafogni magát annyira, hogy tartani tudja magát elhatározásához, miszerint tisztességesen fog udvarolni a fiúnak… Harry volt a legszebb, legelbűvölőbb teremtés, akit valaha látott, és az a mód, ahogyan a karjába simult, szinte hihetetlen volt. A fiú olyan odaadóan és ösztönösen kapaszkodott belé, mintha csak a karjai közé lett volna teremtve… és valahol ez így is volt. Hades egész testében megborzongott. Ajkai egyre keményebben csókolták a fiatal tavaszisten torkát, centiről centire bejárva minden szabad, barackillatú bőrfelületet, miközben lila és kék bélyegek nyakláncát hagyta hátra az ifjabbon. De Harry láthatóan nem bánta a kissé intenzívebb kényeztetést… sőt, amint Perselus elméjét egy pillanatra elborította a mámor köbe, és fogait belemélyesztette a mézbarna bőrbe, a tavaszisten torkából olyan kéjes nyögés tört fel, hogy az Hades hálát adott mindhárom Párkának, hogy volt annyi lélekjelenléte, hogy nem döntötte le azonnal fiút a puha fűbe, és tette magáévá ott ahol voltak, minden gátlást mellőzve. De a kísértés csak egyre nőtt, hiszen Persephone kezei úgy martak fekete tunikájának vékony anyagába, hogy szinte szétszakították, és a fiú egyre szemérmetlenebbül és bátrabban élvezte a kényeztetését.

Perselus meg akarta csókolni… annyira akarta, hogy minden porcikája lángolt azért, hogy nyelvét megmárthassa a fiú szűz szájában. De azt mégjobban akarta, szinte kínzóan, hogy Harry vágyjon a csókjára olyan hevesen és intenzíven, hogy maga kezdeményezze azt. Vagy könyörögjön érte. El akarta érni, hogy a fiú ne lásson mást, ne szagoljon mást, ne érezzen mást, csakis őt. Hogy senki másra – hogy semmi másra – ne tudjon gondolni, csakis őrá, hogy annyira akarja, hogy fájjon minden porcikája vágytól és a szükségtől, hogy könyörögjön neki a megváltásért. Lángoljon a karjaiban úgy, mintha az ő csókja lenne a napfény, az oxigén, a megváltás és a kárhozat egyszerre és ne tudjon már lélegezni se nélküle. Azt akarta, hogy a fiú érezze azt az elsöprő, elemi, szinte már állati vágyat amit Ő. Akarta, hogy Harry szeresse és kívánja őt olyan tisztán és olyan kétségbeesve, mint amennyire ő szereti a tavasz istenét már hosszú hosszú évek óta.

Perselus szinte el sem merte hinni, hogy vágyának és csodálatának tárgya most végre karjai közt lehet és olyan élénken élvezi az ajkai játékát, hogy tökéletesen elfeledkezett magáról. Óráknak tűnő percekig csókolta és szívta a fiatalabb mézszínű bőrét, egészen addig, amíg meg nem érezte, ahogy a fiú már úgy remeg a karjai között mint a hajnali szellő fútta levelek és jártányi ereje sem maradt. Torkából szinte megállás nélkül törtek fel a kéjes sóhajok és egyre követelőzőbb nyögések, ujjai már szinte görcsösen tépték tunikája sötét anyagát, és egész teste lángokban állt.

Ajkait lassan elszakította a sima, barackillatú bőrtől, és nyelvével – mintegy búcsúzóul – utoljára lágyan végigsimított a fiú új, kékes-lila nyakláncán, amely mostanra már egész torkán végigfutott, büszkén hirdetve, hogy kihez tartozik mostantól kezdve az örökkévalóságig.