Azon az éjjelen, közvetlenül Demeter távozása után – mert apja természetesen megint visszament az Olymposzra, mint mindig – Harry a kedvenc kis tava mellett feküt, egy virágokból készített fekhelyen, és a mindig olyan ragyogó smaragd íriszei szomorúan meredtek a távolban, a holdfényes rétre. Nem volt ott a Holdvirág. És ez nem hagyta őt aludni, annyira szomorú volt. Őszintén hitte, hogy talán a virág maradványai, a hamu, amit elhintett a szél a rétre majd következő éjjel új Holdvirágot fakaszt. De ez nem történet meg, és ez sokkal jobban letörte a fiatal istent, mint azt gondolta volna. Tényleg volt abban a növényben valami különleges, valami olyan mágia, ami miatt jól érezte magát mellette. És persze szerette volna tovább tanulmányozni, hogy majd egyszer képes legyen ő is ilyen csodálatod dolgot teremteni. De erre talán már soha többet nem lesz lehetősége. Ha tudta volna mi fog történni a hajnal első napsugaraival, akkor mégjobban értékelte és élvezte volna a tegnap éjszakát. Elkeseredettségében keserűen felsóhajtott, és néhány pillanatra lehunyta a szemét. Igazán aludnia kellene, akkor legalább nem lenne szomorú, mert nem tudna a virágára gondolni.

Hirtelen elhatározástól vezérelve úgy döntött, talán érdemes lenne mégegyszer megpróbálkozni a virág teremtésével. Most talán sikerrel járna. Ha végigveszi az összes alkotóelemet amit ismer, és feljegyzi azok kombinációit és sorrendjét, előbb utóbb csak rábukkan a megfelelő összetételre. Még akkor is ha ez bizonyára rengeteg időbe fog beletelni. De végtére is isten volt, nem is volt mása, mint ideje. Úgy gondolta, hogy először azokkal az alkotóelemekkel fog próbálkozni, amik a legvalószínűbb eséllyel idézhetnek elő megfelelő fekete és lila színeket. Így elővarázsolt néhány ónix, obszidián, ebonit és széndarabot. A lila szín érdekében ametisztet, orgonát, levendulát és harangvirágot idézet magához. A csillogáshoz pedig némi csillagport és csillámpalát. Egyelőre úgy ítélte meg, hogy ennyi alapanyaggal nekiáll próbálkozni és ha ezekből nem sikerül a virág megalkotnia, akkor majd ráér további, különlegesebb hozzávalókat felkutatni.

De még mielőtt megpróbálhatott volna egyáltalán egyetlen egy kísérletet is elvégezni a szépséges virág teremtésével, egy gyengéd kis simogatást érzett a kézfején. Olyan lágy cirógatást, amely szinte csak egy lepkeszárny érintéséhez hasonlított. És ahogy kinyitotta szemét, arca felragyogott a boldogságtól.
Egy új Holdvirág koromfekete szirmai simogatták a kézfejét.
Gyökerei a csuklója köré fonódtak, és lágy bizsergést idéztek elő benne. Harry felsóhajtott a megkönnyebbüléstől és a meglepetéstől. Elképesztően boldog volt, amiért újra a kezében tarthat egy ilyen csodálatos alkotást. Ám ahogy megmozdult, hogy ő is viszonozza a finom simogatást, érezte, amint jeges borzongás fut végig a gerince mentén. Olyan borzongás, amit eddig még sosem tapasztalt. Nem volt kellemetlen… csak nagyon szokatlan. És pillanatokkal később látta, amint az egész rétet és a tó környékét egy furcsa, egészen sűrű, szürkés-lilás köd lepi el, ami puha paplanként borította be a környéket és a szintén a tóparton alvó vizanimfák testét.

Harry lassan felkelt a puha fekhelyéről és összeráncolt szemöldökkel nézett körül, de nem mozdult meg. Ugyan azt az erőt érezte, amit tegnap is. Azt az erőt, ami tegnap is figyelte őt, amint játszott a Holdvirággal, és megpróbálta leutánozni a különleges szépségét. Csak ezúttal jóval intenzívebben volt jelen körülötte az erő. Eltelt néhány perc is anélkül, hogy a fiatal isten megmozdult volna, és a ködbe burkolózó entitás továbbra sem fedte fel magát. Harry még azt sem volt képes megállapítani, hogy hol van pontosan, csak annyit érzett, hogy figyelik őt… csakúgy, mint tegnap éjjel. De ezúttal közelebbről. Sokkal közelebbről.
Harry tudta, hogy bármi vagy bárki is bujkál az árnyékban, most fizikálisan is itt van körülötte. Így most van alkalma megtudni, ki is a rejtélyes követője. Gyorsan elsuttogod néhány szót, minek eredményeként szentjánosbogarak ezrei emelkedtek ki a fűből és sejtelmes ragyogással világítottak át a sűrű lilás ködön. Csak néhány lépésnyire tőle, egy sötét alak sziluettje rajzolódott kis a szentjánosbogarak által előidézett ragyogásban. A bogarak csak lustán repkedtek körülötte, anélkül, hogy megérintették volna. Egészen úgy látszott, mintha direkt kerülték volna el azt a helyet, ahol az alak állt.
Az ifjú isten gerincén újra az a furcsa hidegrázás futott végig, amely arra késztette a szívverését, hogy nagyobb sebességre kapcsoljon.

- Mutasd magad!

Harry egyszerre volt egy kissé riadt de nagyon izgatott is. Tudta, hogy egy nagyobb isten előtt áll. Érezte a hatalmát amely a levegőben kavargott. De nem csupán a hatalmat érzete, hanem azt a bizonyos mágiát is, a másfajta mágiát. És most sokkalta intenzívebb volt, mint eddig valaha. Szinte körül ölelte őt, átjárta a testét, beleivódott a csontjaiba és jóleső belső remegésre késztette.

A virág gazdája.

A sötét alak tett néhány lépést Harry felé, és a körötte repkedő szentjánosbogarak egyszeriben szétszóródtak, és a sűrű kékes-lilás köd áttetszőbb szürkévé változott, felfedve teremtőjét.
Férfi volt, idősebb Harrynél.
A magas és szikár alakja köré a Holdfény egyfajta sejtelmes aurát idézett meg. Az isten vonási kemények és élesek voltak, mégis annyira finomak és elegánsak amit Harry még sosem látott. Hosszú, ébenfekete haja csillogóan omlott a vállaira, és erős szemöldöke kicsit össze volt vonva. Hatalmas, tiszteletet parancsoló orra volt és arccsontjai olyan élesnek tűnek, mint a pengék, hosszú állkapcsán pedig a márvány fehér bőre úgy feszült, amit Harry csak a halandó szobrokon látott eddig. Sötét, szinte már végtelennek tűnő íriszei pedig el sem ereztették az ifjabb isten tekintetét. A férfi testét egy hosszú, a földig érő, egyszerűnek tűnő köntös takarta, ami felett egy ezüstösen irizáló, szintén fekete köpenyt viselt, amely nagyon hasonlóan ragyogott, mint a Holdvirág szirmai. Harry még sosem találkozott senkivel – sem istennel, sem félistennel vagy nimfával – aki ennyire vonzó jelenség lett volna.
Az idősebb isten elmosolyodott.
Lassan, szinte már óvatosan felemelte a jobb kezét, amiben látszólag a semmiből egy újabb gyönyörű Holdvirág született meg, ami ezúttal kétszer akkora volt, mint amiket Harry eddig látott, és a közepe ezúttal élénk kéken fénylett, nem pedig lilán. Szinte szikrázott az egész. A fiatal isten meglepetésében felzihált, megnyalva kiszáradt ajkait, és öntudatlanul is néhány lépést közeledett a Holdvirág teremtője felé, hogy megszemlélje az új alkotását. Ekkor a feketébe öltözött alak is így tett, megfontoltan és lassan közelebb lépve megfelezve a távolságot közöttük. Nagyon szelíden közeledett a fiatalabb isten felé, hogy meg ne riassza őt. De Harryt annyira elbűvölte az új alkotás, hogy fel sem fogta mit tesz, vagy azt, hogy az idegen mennyire közel került hozzá. Ahogy azt sem tudatosította, hogy valószínűleg nem tanácsos ilyen intim közelségbe kerülni egy teljesen idegen férfival, pláne nem egy olyan férfival, akinek erejéhez hasonlót csupán Zeusz és Poseidon közelében tapasztalt.

A tavaszisten teljesen elfeledkezett magáról és arról az illemről, na meg elővigyázatosságról, amit az apja éveken át próbált a fejébe verni. Ujjai szinte azonnal, öntudatlanul simultak rá az idősebb isten kézfejére, kissé magafelé fordítva azt, hogy még alaposabban szemügyre tudja venni az új alkotást. Ujjbegyével pont olyan gyengéden simított végig a fekete virág szirmain mintha csak egy félénk állatot próbálna megnyugtatni. Közben pedig észre sem vette, hogy ujjbegyei amelyek az idősebb isten kézfején nyugodtak, tükrözték a lágy, simogató mozdulatokat a férfi márványfehér bőrén.

- Hades vagyok. De ha jobban szereted a halandó megszólításokat, hívhatsz Perselusnak.