Persephone az éjszaka hátralevő részét azzal töltötte, hogy minden erejével megpróbált olyan virágot alkotni, mint a feketén ragyogó holdvirág. Ám bárhogyan is próbálkozott, egyszerűen sehogy sem sikerült még csak meg sem közelítenie azt a különleges szépséget. Természetesen az ő virágai is szépek voltak, de csak egyszerűen szépek… olyanok, mint bármely másik teremtménye. Semmi különleges báj nem volt bennük és még csak a közelébe sem értek annak a teljes és sűrű feketeségnek, amelyet utánozni kívántak. És azt a páratlan pulzálást illetve ragyogást sem volt képes reprodukálni sehogyan sem. Az éjjel olyan gyorsan elszállt, hogy szinte észre sem vette, mert megszállottan dolgozott.

De amint a nap első sugarai a horizont fölé emelkedtek Héliosz vezetésével és elérték a kis tisztást, a fiatal isten szinte pánikszerűen ugrott fel arról a helyről, ahol egész éjjel egyhelyben ült, és alkotott. A fenséges fekete virág a napfény hatására füstölni kezdett, majd másodpercek múltán a szirmai kigyulladtak, és lángolni kezdtek. Persephone ijedtében megpróbálta megmenteni mágiájával az új kedvenc virágát, de látszólag semmilyen varázs nem segített, még az ő életet és termékenységet adó varázslata sem. A fekete virág lángolt a napfényben és percek alatt csillogó, ezüstös hamuvá égett el. A fiatal isten könnybe lábadt szemmel figyelte, ahogy a hajnali szellő felkapja a virág maradványait, és szerteszét szórja a réten. Soha nem volt még része ennél szomorúbb látványban, és őszintén megsiratta az elpusztult virágot. Nagyon igazságtalannak tartotta, hogy mindösszesen egyetlen éjjel jutott a növénynek az életre. Csupán egy éjszaka. De őszintén remélte, hogy a következő éjjel ugyanúgy megjelenik majd egy újabb virág a kis réten.

A reggel beköszöntével a fiatal fiú a kedvenc tavában fürdött, hogy kicsit felvidítsa magát a szomorú hajnal után. Kellemes kis szokás volt ez számára és igen remek napindító, mielőtt nekilátna újból a munkának, hogy felvirágoztassa, és élettel töltse meg a környező vidékeket. De kezei már most is játékosan alkottak tavirózsákat, amelyeket a tó szélére küldött, majd néhány hatalmas fehér lótuszvirágot idézett meg maga köré.
A kezébe vett egy kicsit a tó csillogóan tiszta, hűs vizéből és felfrissítette vele az arcát. Nem volt álmos, hiszen az isteneknek nincsen szüksége ténylegesen az alvásra, - még akkor sem, ha ennek ellenére előszeretettel gyakorolják ezt a tevékenységet is – de most mégis valahogy szokásosnál gyengébbnek érezte magát. Talán kimeríthette az egész éjszakán át tartó varázslat és a próbálkozás, hogy rekreálhassa a csodálatos Holdvirágot. Így nevezte el magában: Holdvirág. A fiatal istent hirtelen megint szomorúság árasztotta el, amikor eszébe jutott, hogy milyen gyászos vége lett szegény kis virágjának. Olyan szörnyű volt végignézni a növény pusztulását. Ám mielőtt még túlságosan is elkeseredhetett volna, hirtelen egy vizi nimfa futott oda hozzá.

- Persephone, itt van az apád!

A fiú huncutul elmosolyodott. A nővérei mindig az istennevén szólították akkor, ha az apja is a közelben volt, ám maguk között már régen azon a néven hívták, amit a fiatalember sokkal jobban szeretett: Harry. A földi neve. Ugyan szerette az istennevét is, de ha őszinte akart lenni magához, a halandó nevét sokkal jobban. Mindig is közel érezte magát a halandó emberekhez, egészen fiatal kora óra. És sajnos ezt az apja nem nézte valami jó szemmel… sőt, nem csak az apja, hanem gyakorlatilag senki sem a közelében. Az istenek általánosságban vagy megvetették a halandókat vagy csak simán kihasználták őket. De igen kevesen voltak közülük azok, akik meglátták bennük a tisztelni való dolgokat. Harryt egyedül a keresztapja, Düanniszosz értette meg, aki nagyon is kedvelte a földi embereket és előszeretettel vegyült el köztük. Sőt, sokkal szívesebben tartózkodott a halandók városaiban, mint az Olymposzon a többi istenség társaságéban. Ő maga is nagyon szívesen csatlakozott volna a keresztapjához, hogy felfedezze az emberek szabad világát, de az apja kategorikusan megtiltotta neki, és hallani sem akart a az ötletről hogy valaha is ellátogasson egy – ahogy apja fogalmazott – istenekhez méltatlan helyre. Még akkor sem engedett ebből, amikor keresztapja kérte erre. Így Harry már teljesen lemondott arról, hogy valaha is személyesen megtapasztalhatja, megismerheti az emberek világát. Egyetlen módja erre az volt, hogy hallgatta keresztapja történeteit és meséit azokról az élményekről, amit az emberek között tapasztalt meg.

- Apám? Nocsak. Nivea, ha hallani szeretnéd a legfrissebb pletykákat az Olymposzról, hívd a többieket, és kísérjetek el apámhoz.

Ahogy a fiatal isten kijött a vízből, a teste szinte ragyogott a mézbarna bőrén legördülő vízcseppek csillogásától. Két nimfa már hozta is neki a leghosszabb és legelegánsabb búzavirágkék selyem köntösét, mivel tudta, hogy apja nem szívesen látná őt abban a sokkal rövidebb és jóval áttetszőbb anyagú ruhában, amit amúgy a mindennapokban viselt. Egyrészt mert az apja nagyon szigorú volt azzal kapcsolatban, hogy mennyit mutat meg magából és a bájaiból… nem szerette ugyanis hogyha a szépsége túlságosan szembeötlő más istenek vagy halandók számára. Már kiskorától hosszú ruhákba öltöztette és számtalanszor a lelkére kötötte, hogy az ő szépsége különleges és nagyon vigyáznia kell magára és arra, hogy mennyit mutat meg mások előtt ebből a szépségből. Egy fiatal isten mindig legyen szerény és szemérmes, ezt az elvet vallotta.  És eddig bárki is túl sokáig szemlélte őt, vagy túl sokszor dicsérte meg bájait, apja mindig igen hevesen reagált. Így Harry jobbnak látta, ha ezúttal is a visszafogott, engedelmes fiú szerepében mutatkozik meg Demeter előtt, hogy elégedett legyen vele. A most viselt köntös szélén arannyal díszített szegély volt és gallérjába apró fehér virágok voltak hímezve. És ami legfontosabb volt, elég hosszú volt ahhoz, hogy minden testrészét tökéletesen takarja és eléggé különleges ahhoz, hogy ne hasonlítson túlságosan a halandók által viselt ruhákhoz… ellentétben a mindennapokban viselt egyszerű sötétzöld len tunikájával. Miután a derekán megkötötte a szintén aranyszegélyes fehér virágokkal hímzett övet, egy pár csuklómozdulattal egy aranyszanált varázsolt lábaira és egy egyszerű, hófehér virágokból álló koszorút a fejére. Így már teljesen készen volt arra, hogy az apja elé álljon.

Demeter elmosolyodott amikor látta, hogy a szeretett fia megérkezik egy csapat vizinimfa gyűrűjében. A kedvenc tunikáját viselte és pont olyan fenségesen nézett ki, mint ahogy az egy ifjú istenséghez illett. Már több hónap is eltelt azóta, amióta nem látta Persephonet és mindig aggódott, hogy a hosszú távollétei alatt valaki esetleg túl nagy hatást gyakorolhat szeretett gyermekére. Még ha az a saját keresztapja is volt. Bár szerencsére Düannüszosz most éppen bormámorban úszott valahol az emberek között, és Demeter szerette is volna, ha ez egy darabig így is marad. Nagyon szerette ugyan a szórakoztató és vagány istent, de azt nem szerette volna hogyha tovább táplálja fiában az így is túl nagy rajongást a halandó emberek iránt. Éppen ezért ajándékként egy nagy pohár ambróziát is hozott fiának az Olymposzzról, megerősítvén őt abban, hogy ő az istenek világához tartozik. És persze a legfrissebb híreket és pletykákat is hozta a többi istenségről. Demeter legnagyobb sajnálatára fia csak nagyon ritkán tartott vele az Olymposzra – bármennyire is ott lenne a helye – és szívesebben töltötte idejét a földön. Ezért is féltette annyira a rossz befolyásoktól. Hiába kérlelte már oly sokszor, évente csak néhányszor – leginkább nagyobb családi összejöveteleken – tartott vele a hegyre. Persephone - nak mindig tökéletes kifogást jelentett az, hogy a földnek szüksége van az ő jelenlétére. És ez valahol igaz is volt… de attól még aggódhatott a saját fiáért. Nem véletlenül rendelt mellé annyi nimfát, hogy tartsák szemmel mindig olyan szeleburdi és naív gyermekét. Ő így sokkal nyugodtabb volt azokban az időszakokban, amikor az Olymposzon tartózkodott.

Harry olyan élénk, szikrázó mosolyt villantott apja láttán, mint a déli napsütés, és szinte azonnal a karjai közé vetődött.

- Apám!

- Persehpone, fiam… napról napra szebb vagy!

- Apa… szólíts Harrynek, már kértelek.

Demeter kissé frusztráltan ugyan, de elmosolyodott. Nem akarta letörni fia jókedvét. Mindig boldog volt, amikor látta gyermekét így örülni, ilyen felszabadultan. Általában túl sokat dolgozott és túlságosan is a szívén viselte a flóra és a fauna sorsát. Ha tehette volna saját mag követi nyomon minden egyes állat és növény sorsát.

- Még mindig ragaszkodsz ahhoz, hogy a halandó nevedet használd? Mi a baj azzal, amit a saját apád adott neked?

- Én csak… ez csak nagyon tetszik nekem.

Demeter ugyan rosszallta, de úgy döntött, ezt a beszélgetést most elhalasztja. Inkább átnyújtotta az ajándékát fiának, ami egy nagy serleg ambrózia volt és egy ragyogó arany tiara. Boldogan nézte, ahogy fia gyönyörködik ajándékában és azonnal le is cseréli a hajában hordott fehér virágkoszorút az új aranytiarájára.

- Mondd fiam… Gondolkodtál már Poseidon ajánlatát?

- NEM. Már megmondtam, hogy nem fogadom el a házassági ajánlatát.

- Igen, de nem mondtad el, hogy miért. Poseidon nagyon oda van érted gyermekem. És ő egy igen fontos isten, nagy befolyással rendelkezik és fontos pozíciót tölt be. És közülünk ő a legnépszerűbb a halandók körében… ennek csak tetszenie kéne.

- Azért nem apa, mert nem szeretem őt. Nem megyek hozzá valakihez akit nem szeretek, még akkor sem, hogyha ő a legbefolyásosabb vagy legerősebb isten.

- Fiam… erről már beszéltünk. Túl sok időt töltesz itt a földön, a halandók befolyása alatt. Mi nem olyanok vagyunk mint ők, az istenek dolga más, Perse… Harry. A szerelem olyasvalmi, ami elmúlik, gyermekem. A megfelelő házasság ennél sokkal több, ezt igazán meg kéne értened, már csak a jövőben születendő gyermekeid miatt is.

- Nem fogok hozzámenni apa, értsd meg. És nem Poseidon-nal van a bajom, hidd el.  Tudom, hogy szeretnéd ha jó házasságot kötnék, de nekem ez így nem megy.

Demeter csak elkeseredetten felsóhajtott. Bár az idősebb isten ezt nem mutatta ki, és nem is ejtett szót erről fiának, de nem csak azt akart, hogy Persephone jó házasságot kössön. Természetesen ez is volt a célja amikor odaígérte őt Poseidon-nak, de nem csupán ez volt a motivációja. Azzal persze nem számolt, hogy fia ennyire makacs lesz és ennyire a halandó emberek befolyása alá kerül és olyan dolgokat vár el egy kapcsolattól, ami nem fog megtörténni. Az istenek közt a szerelem… az nem házasság. És a házasság pedig nem szerelem. De ez volt a legkisebb problémája jelenleg, hiszen tudta, hogy csak idő kell hozzá, és meg fogja tudni győzni gyermekét – így vagy úgy – hogy Poseidon igen is jó választás.  Sokkal inkább tartott attól, hogy még ez megtörténik addig szeretett fia felkelti majd valamelyik isten vagy félisten figyelmét… vagy ami még ennél is rosszabb lenne, egy bizonyos isten figyelmét. És mint apa, kötelessége megvédeni fiát az ártó erőktől, és a rá leselkedő veszélyektől.