Harry számára még sosem volt ennyire izgalmas és várakozásokkal teli a nappal. Mindig sok dolga volt, hiszen ő volt felelős minden élet újbóli felvirágoztatásáért, de most szinte pillekönnyűnek tűnt ez az olykor igen is jelentős súly a vállán. Amint a hajnal első sugarai megcsillantak kedvenc kis tavának víztükrén, szinte kapkodva ugrott fel, és megigazítva smaragdszín tunikáját mindenfajta gondolkodás nélkül nekilátott a napi feladatai elvégzésének. Olyan gyorsan akart készen lenni, amilyen gyorsan csak tudott, hogy a nap hátralevő részében az Alvilág istenének ajándékán dolgozhasson, amit az újbóli találkozásuk pillanatára szánt. Arra az éjjelre, amikor az idősebb végre megmutatja neki a birodalmát és bevezeti egy olyan világba, amely még az istenek szeme elől is rejtve van. Szíve minden dobbanásával volna meglepni a férfit, de ehhez időre volt szüksége, hogy el tudjon készülni, mire leszáll az éjjel. Éppen ezért most nem a szokásos komótos tempóban végezte munkáját, minden teremtményében gyönyörködve. Persze most is mint mindig, a keze munkája nyomán élet sarjadt mindenhol, ahol csak járt, de ezúttal nem szánt időt a munkája gyümölcsének élvezetére, ahogy az eddigi évezredek során tette ezt.

Még csak félve merte megnevezni, hogy mit is érez az idősebb isten iránt, noha pontosan ismerte érzelmeit, de azt nem is akarta tagadni, hogy érzelmei most is erősek és egyre csak intenzívebbek lesznek. Talán megfontoltabbnak kellen lennie ezzel kapcsolatban, legalábbis logikus énje ezt diktálta.... Elvégre mindössze két és fél napja ismeri az Alvilág Urát. Mégis, ez a két nap sokkal többet adott számára, mint bármi eddigi élete során. Olyan teljesnek és felszabadultnak érezte magát Perselus mellett, amit eddig nem is gondolt, hogy létezhet. Végre mindennek lett értelme és célja, immáron nem csak monoton mindennapi rutin volt, és keserű ábrándozás a vágyott intimitás, kötődés iránt. Persze semmi gondja nem volt az eddigi életével se, hiszen a feladata fontos volt, és köztiszteletben állt az istenek közt, barátai és nimfái voltak, akik mindig mellette voltak. Csak egyszerűen... üresek voltak a napjai. Mindig is szerette volna megtapasztalni azt, amiről a halandó énekek annyit mesélnek, és ami az istenek közt nem, hogy ritkának, de egyenesen ajándéknak is számított. Eddig csak ábrándozhatott róla és ha őszinte akart lenni magával, komolyabban reményt sem fűzött hozzá hogy valaha a részese lehet... most pedig alig hitte el, de mindaz amire olya nagyon vágyott, a valóságává változott. Megkapta amit akart. És Harry a szívével jól tudta, hogy semmi értelme mindezt túlgondolni, vagy tiltakozni a végzete ellen. Ő és Hades egymáséi, és ezen még a Párkák, vagy maga Zeus sem lenne képesek változtatni. És ez a tudat egy megmagyarázhatatlan nyugodtsággal és elégedettséggel töltötte el. Úgy érezte, hogy végre révbe ért, és megkapta azt, amit mindig is szeretett volna. Felfedezheti azt, ami eddig csak a halandók sajátja volt: a szerelmet.

Százezer hasonló gondolat cikázott az elméjében, miközben a kedvenc kis tava mellett ücsörögve serényen dolgozott a vágyott férfi ajándékán. Minden erejét varázslatát latbavetve megpróbált egy Holdvirághoz hasonló teremtményt alkotni, de mégis másat... valami különlegeset, amivel meglepheti a sötét istent. Ami csak az Övék lehetett ezentúl.

- Milyen szépséget alkotsz ma Harry?

- Egy új virágot.

Nimfa nővérei a nap folyamán időről időre megkérdezték tőle, hogy miért fektet annyi erőfeszítést az új virág megalkotásába, amikor az már így is csodálatosan szép volt. Azonban Harry még nem volt elégedett az eredménnyel, mert nem teljesen olyan volt, mint aminek megálmodta. Egy kisebb méretű nárcisz tündökölt előtte, melynek szirmai hasonlóan sötétek voltak, mint a Holdvirágnak, de ugyan azt a különös fényt és csillogást nem volt képes reprodukálni - hiszen nem voltak meg hozzá az alkotóelemei az Alvilágból - de a virág szirmai kékes-zöldesen csillogtak, a közepe pedig sötétlila volt. A nárcisz jelképezte az első találkozásukat, és az ő ajándékát a férfinek, a Holdvirág színei pedig a második alkalmukat és az idősebb isten ajándékát számára. Mindez egybeolvasztva, pont ahogy az ő sorsfonalaik is voltak.... És ez így volt tökéletes... Az apró virágok valóban meseszépek voltak, de Harry továbbra sem volt elégedett, mert úgy érezte, hogy még hiányzik valami. Valami, amely teljesé tehetné az alkotását. Ezért nem adta fel a próbálkozást, és egyre csak újabb és újabb kis virágokat alkotott. Hirtelen ötlettől vezérelve égővörös csíkokat varázsolt a virág szirmaiba, amelyek egészen olyanok voltak, mintha a virág szirmai vért ontanának magukból. De a tavaszisten tudta, hogy most lettek készen. Ezek a vörös sávok jelképezik majd a vörös sorsfonalaikat. Azokat amelyek végérvényesen és visszavonhatatlanul összekötik életüket és sorsukat. Egy kis teremtményben egyesült az ő történetük: a múltuk, a jelenük és a jövőjük is. Alkotása valóban nagyon különleges lett és Harry mellkasát egészen elöntötte a büszkeség, és az izgatott várakozás, hogy lássa majd Perselus reakcióját. Ugyanis Harry minden porcikája tudta, hogy az Alvilág istene érteni fogja a virágok üzenetét.

Megparancsolta a virágoknak, hogy csupán a Hold fényénél bontsák ki szirmaikat és a csillogásukat növelje majd a Hold sápadt fénye. Ezután a legnagyobb gondossággal és precizitással a tisztás füvébe rejtette őket, oda, ahol tegnap olyan sok örömet élt át az Alvilág istenének karjai között. Annyi virágot szórt szét a réten, amennyit csak tudott.

- Elkészültek az új virágok? Megnézhetjük?

Persephone szinte ijedten kapta fel a fejét a cincogó kis hang hallatán. Nivea volt az, a többi vizi nimfa kíséretében. Annyira elmerült az alkotásban, hogy észre sem vette nővérei érkeztét.

- Attól tartok, arra még várnotok kell. Ezek a virágok csak éjjel fognak nyílni.

Harry erőltetetten elmosolyodott. A harag olyan erősen ütötte meg a szívét, hogy maga is meglepődött hirtelen jött erős negatív érzelmein. Nem akarta, hogy bárki más is lássa teljes pompájukban az alkotását, egy másodperc erejéig sem, mert azt csak is Perselus számára tartogatta! És jól tudta, hogy ez így is lesz. Csak a férfi láthatja majd őket teljes pompájukban. A nővérei nem fogják látni majd virágozni alkotásait, hiszen ahogy leszáll az éjjel, Hades varázslatos altató ködének hatása alá fognak kerülni mindannyian.

Ahogy az estére gondolt, és mindarra, amely ajándékkal az kecsegetett számára a férfi ígéretének köszönhetően, az eufória olyan gyorsan árasztotta el a testét, hogy nem tudott visszafogni egy izgatott vigyort. Látta, hogy nővérei értetlenül merednek rá, majd tekintetük a begubózott virágokra szegeződik.

- Éjjel? Mi értelme éjjel virágozniuk, hiszen senki sem fogja látni őket?

- Dehogyem. Minden éjjeli élőlény látja majd őket. És amúgy is, olyan kevés élet pompázik éjjelente.

- Nem véletlenül, hiszen az az elmúlás ideje.

- Nem Nivea, az az újjászületés ideje.

Nem is pazarolva több szót a nővérei értetlenkedésére, a tavaszisten minden további válasz nélkül sarkon fordult és otthagyta az összezavarodott nimfákat a tisztás közepén. Nem ért rá ilyen buta kérdezősködésekkel foglalkoznia, hiszen nemsoká sötétedett. Ideje volt elkészülnie Hades jöttére. Ezúttal ugyanis különleges alkalomban lesz része, hiszen el fog látogatni az Alvilágba... ezért ehhez illően ünnepien akart kinézni, úgy, hogy teljesen elbűvölje majd a férfit. Már alig várta, hogy a férfi megpillantsa a kedvenc - eddig még sosem hordott - különleges tunikájában és köpenyében. Ez volt az a darab, amit arra az esetre tartogatott, ha valaki majd felkelti a figyelmét. És pont itt volt az ideje, hogy felavassa.