Még mindig melegíti testemet a düh, amit a Játékmesterek undorító húzása miatt érzek. Hogy lehetnek akkora seggfejek, hogy mérgező gyümölcsökkel csalják lépre a gyanútlan versenyzőket? Nem elég, hogy amiatt rettegjünk, vajon melyik pillanatban fog ránk támadni valaki, még a lehetséges élelemforrásokat is kétkedve kell szemlélnünk. Csak pár másodpercen múlott, hogy én magam is majdnem odavesztem a mocskos kis trükkjük miatt. Még szerencse, hogy Kenma már a legelejétől fogva ellenezte az almák megevését, ezért legalább attól az eshetőségtől nem kell tartanom, hogy mérgezett kaját fog enni az arénában. De vajon hogyan fog életben maradni? Mikor elmenekült előlem, nem vitte magával egyik táskánkat sem, így éppen élelem és felszerelés nélkül, védtelenül bukdácsolhat valamerre a környéken. Ha az almák nem ehetőek, és nincsenek leölhető állatok sem az arénában, akkor hatalmas bajban lesz. De nem csak ő, hanem én is, mert a fél zacskó mazsolámon kívül nem maradt más nassolnivalóm. Ha ez így folytatódik, kénytelen leszek fakérget rágcsálni, amihez nem igazán fűlik a fogam.

Próbálok visszatalálni ahhoz a folyószakaszhoz, ahol Kenmával elváltunk egymástól, de nem olyan egyszerű, mint azt az ember gondolná. A fák túlságosan egyformának tűnnek, és folyamatosan fülelek, mikor üti meg végre fülemet az ismerős vízcsobogás hangja. Végül húsz percnyi kutakodás után elérek ahhoz a lejtőhöz, ami a folyómederhez vezet, és onnan már könnyebb dolgom van, mikor meglátom az oda nem illő tárgyat a kavicsosban. Úgy tűnik, azóta nem járt erre senki, mert az ütő, amivel Kyotani-val végeztem, még mindig ott hever, miután a fiú testét már elszállították. Az ütő alsó harmadát díszítő száraz vér láttán kissé megtorpanok, de erőt véve magamon lerázom magamról a viszolygásomat, és a fából készült fegyvert a vízbe mártom, hátha sikerül lemosnom róla a tegnapi nap rémségének nyomait. Úgy-ahogy megtisztítom a fa felületének felszínét, és az ütőt a jobbomban tartva körülnézek. Most, hogy magamra maradtam, óvatosabbnak kell lennem, mert csak a saját érzékszerveimre támaszkodhatok, nincs más, aki figyelhetné a terepet mellettem. Persze ha a Hivatásosak rajtamütnek, ezzel az ütővel nem megyek sokkal többre, mint egy pár evőpálcikával, de ha egy gyengébb versenyző vagy fegyvertelen szerencsétlen akarna rám támadni, akkor meg tudom védeni magam.

Miután megbizonyosodom róla, hogy tényleg senki sem leskelődik utánam a kopár ágak közül, teletöltöm a kulacsomat, mielőtt elindulnék Kenmát megkeresni. Itt, a délelőtti világosságban már jobbak az esélyeim, s ahogy lehajolok, hogy megkeressem a nyomait, nem telik sok időbe rátalálni lehetséges útvonala irányára. Mivel Kenma tegnap elég csúnyán megsérült, valószínűleg nehezen húzta maga után a bal lábát sérült oldala miatt, s emiatt nagy vájadék keletkezett mögötte a kavicsos parton. A folyó folyásával szemben, jobbra menekülhetett el, s én tekintetemmel folyamatosan ellenőrizve az engem körülvevő tájat, követem a felvert ösvényt. A tegnapi állapotában nem juthatott messzire, és nem hiszem, hogy sokkal korábban kelt volna fel, mint én, ezért egy-kettőre a nyomára fogok bukkanni. Azt viszont nem teszi zsebre, amit kapni fog tőlem. Még mindig dühös vagyok rá, amiért így eltűnt, miután megígérte nekem, hogy végig együtt fogunk maradni, és amiért ennyi aggodalomnak és szorongásnak kitesz, és hiába tudom, hogy mindezt az én érdekemben teszi, szívem szerint legszívesebben megfojtanám. Ha már én beleegyeztem a hülye szövetségi tervükbe, cserébe ő is megtehetett volna annyit, hogy nem lép le mellőlem már a legelső napon. Most arra pazarolhatom becses óráimat, amit akár élelemkereséssel is tölthetnék, hogy őutána szaladgálok. Ezek után elvárom, hogy minimum térden állva könyörögjön a bocsánatomért. Talán mégsem térden állva, mert az megkérdőjelezhető gondolatokat vetne fel bennem, és-

Halk reccsenést hallok a domb aljának közeléből, mire sóbálvánnyá dermedek. Hiába meresztem feszülten mogyoróbarna szemeimet, a kopár fákon és szomorú bokrokon kívül nem látok mást a közelben. Egy percig hallgatózom, hátha újra meghallom a zajt, de csak a vízcsobogás szelíd hangja visszahangzik a füleimben. Biztosan valamelyik fáról leesett egy gally, és a kavicsoknak ütődve adta ki azt a koppanó hangot. Szinte magamon érzem a rejtett kamerák lencséjét, és elképzelem, ahogy a Kapitóliumi nézők értetlenkedve figyelnek, hogy miért szobrozom tétlenül, miközben a többi Kiválasztott valószínűleg hasznosan tölti az idejét. Újra útnak indulok, habár egy hajszálnyival erősebben szorongatom az elátkozott ütőt a markomban. Talán máris kezdek bekattanni, ami nem a legjobb jel, tekintve, hogy még csak a második napnál járunk.

Megtorpanok, mikor egy nagyobb területhez érek, ahol el vannak söpörve a kavicsok, s az egész úgy néz ki, mintha Kenma elesett vagy lefeküdt volna a földre. Aztán az eddigi kisebb léptek nyomát nagyobb lábak lenyomatai váltják fel, és érzem, hogy elszorul a torkom. Valaki elkapta volna Kenmát, és beledobta volna a folyóba? Nem, az ki van zárva. Tegnap éjjel megnéztem a halottak összefoglalóját, és a barátom nem volt köztük. Abban pedig biztos vagyok, hogy ma csak egyetlen ágyúdörrenést hallottam, és az meg az a srác volt, aki beleevett a tiltott gyümölcsbe.

De ha nem is halt még meg, ez arra utal, hogy jelenleg is veszélyben van. Valaki elvitte magával, de hogy ki vagy miért, abba egyelőre nem merek belegondolni. Most már sokkal szaporábban követem a bakancsok lépteinek nyomát, és egy kis szélvédett vájathoz érek, ami két nagyobb szikla között húzódik meg. Rögtön észreveszem a letépett levelek különös kupacát, és féloldalasan bemerészkedve kenyérmorzsákat veszek észre a kupac tetején. Itt valaki evett, vonom le a messzemenő következtetést, de ezen kívül nem látok semmi más jelet, amiből rájöhetnék, ki járt itt. A szűk búvóhely túloldalára érve nagyot szisszenek. Innen már két pár bakancs távozott, vagyis bárki is rabolta el Kenmát, valahogyan rávette arra, hogy a saját lábán hagyja el ezt a rejtekhelyet. Remélem, hogy még időben rájuk fogok találni, mielőtt a másik árthatna neki.

A nyomok visszavezetnek a folyóhoz, és egy időre elválnak egymástól, majd újra összefutnak. Hitetlenkedve bámulok, és próbálom felfogni az elképzelhetetlent. A nyomok ugyanis folytatás nélkül érnek véget a parton. Mintha egyenesen a vízbe vesztek volna.

De ez teljességgel lehetetlen. Kenma nem egy jó úszó, és tegnap megsérült, ráadásul ezt a folyót segítség nélkül még egy profi sem tudná átúszni baleset nélkül. Legalább hét méter széles, és én is a szerencsémnek köszönhetem, hogy nem fulladtam bele, de én nem is voltam annyira mélyen, csupán a part közelében, ahová beestem. Azt viszont el sem tudom képzelni, milyen mély lehet a közepe, és a kiálló, hegyes élű szikladarabok sem kecsegtetnek semmi jóval.

Lehet, hogy így akarnak félrevezetni? Félúton rájöttek, hogy követhetik őket, ezért elkezdték maguk mögött elsimítani lépteik nyomát? Ez viszont hosszú és fáradságos munka lenne, és szerintem senkinek sem jutna eszébe emiatt aggódni. És mégis, nem folytatódik egyik irányban sem a két pár bakancs lépteinek ösvénye. Szóval már csak az a kérdésem maradt, hogy mégis hogy a fenébe jutottak át a túloldalra? Lehet, hogy a másik Kiválasztottnak volt valami csónakja? Néha szoktak kirakni gumicsónakot a vizes arénákhoz a Bőségszarunál, vagy ha a versenyző elég kitartó és ügyes, akkor egy kis tutajt magának is összeeszkábálhat ágakból és nádból. Ez viszont időigényes és pepecs munka, ráadásul ahhoz elég erős a sodrás, hogy egy tutajt könnyedén elragadjon, és nekidobjon a köveknek, akkor pedig az utasának is annyi. Kenmáék valahogy pedig mégis átkeltek, mert nem jelezte halálukat semmilyen ágyúdörej.

Esküszöm, hogy tényleg meg fogom fojtani ezt a bolondot. Miért kell mindig a leglehetetlenebb dolgokat kitalálnia? Először engem lök bele a folyóba, aztán meg valahogy ő is ott végzi? Ez egyszerűen hihetetlen. Most bármit megadnék azért, hogy én magam is nézhessem a műsort, és megtudhassam, mégis hol a fenében lehet.

Rájövök, hogy mivel esélyem sincs átúszni ezt az akadályt, valami másik megoldás után kell néznem. Biztos van a folyónak egy olyan része, ami keskenyebb és át lehet kelni rajta, mert a Játékmestereknek gondoskodniuk kell arról, hogy az egész aréna bejárható legyen. Már csak az a döntést kell meghoznom, hogy melyik irányba induljak el. Jobbra, amerre a sziklás búvóhelyük is volt, vagy balra, amerre tegnap elindultam felderíteni, miközben Kyotani ránk támadt?

Annyira elmerülök a gondolataimban, és annyira közel állok a csobogó vízhez, hogy először nem is hallom meg a következő reccsenéseket. Csak akkor jeleznek az ösztöneim, mikor már alig egy lépésnyire állnak meg mögöttem, s tarkómon tudatlanul felállnak a szőrszálak. Megpördülök, s ijesztően tudatára ébredek, hogy milyen közel is állok a part széléhez, ezért előre ugrom, és mellkasommal nekiütődöm a kukkolómnak. Kezek és lábak összevisszaságában a földre kerülünk, de mivel a másik került alulra, az én zuhanásomat jócskán tompította a testével.

━ Au! ━ nyög fel a tágra nyílt szemű bokor, ami második ránézésre nem egy beszélő növény, csak Atsumu. Sárral bekent arca láttán elvigyorodom.

━ Ennél jobb nem jutott az eszedbe?

━ Bocs, nem mintha itt lenne nálam festőkészlet ━ morog vissza, és karjával a feje alá nyúl, gondolom púp vagy sérülés után kutatva. Az arca egy pillanatra megrándul, mikor rálel a kavicsossal való ütközés pontjára. ━ Véletlenül sem akarom tönkretenni ezt az intim pillanatot, de esetleg leszállnál rólam? Rohadt nehéz vagy.

━ Nem én vagyok nehéz, te vagy túl gyenge. ━ Mindenesetre feltápászkodom, és segítő szándékkal kezet nyújtok, hogy talpra állíthassam. A sötétzöld ingéről random levelek és gallyak lógnak. Viszont nem látom sem a kabátját, és a hátán sincs táska. ━ Ennyi cuccod van?

Atsumu elhúzza a száját.

━ A Bőségszarunál akkora volt a káosz, hogy nem volt időm semmi normálisat felkapni. Mikor utánam küldtek egy nyilat, úgy döntöttem, jobb meglépni.

━ De ugye nem találtak el? ━ kérdezem aggodalmasan, ugyanis semmi sebfertőtlenítésre alkalmas dolog nincs nálam. Atsumu megrázza a fejét.

━ Szerencsére nem, viszont csak egy doboz kekszet tudtam elcsórni menekülés közben. Még van belőle, mert találtam pár ehető bogyót, és inkább azokat ettem, hogy tartalékoljam a kajámat.

━ Okos ━ bólintok elégedetten, és saját, szánalmas mazsola tartalékomra gondolok. ━ Majd esetleg megmutathatnád, hogy melyik bogyókról van szó...

━ Szívesen! ━ bólint Atsumu felderülve, ám utána rögtön össze is vonja a szemöldökét. ━ De te mégis miért bámultad előbb úgy a vizet, mint aki bele akarja ölni magát? Kezdtem attól tartani, hogy mindjárt fejest fogsz ugrani.

Elhúzom a számat. Atsumu elég megbízhatónak tűnik, de nem tudom, hogy nem jelentene-e veszélyt Kenmára nézve. Merjem elárulni neki, hogy barátom valószínűleg a túlsó parton ragadt, és épp őt próbálom megkeresni?

━ Én csak...

Atsumu szemei hirtelen elkerekednek, és apró kiáltása megment a magyarázkodástól.

━ Azt meg honnan szerezted?  ━ mutat az elejtett ütőmre. Elé lépek, mielőtt jobban megszemlélhetné a rajta halványló vérfoltokat, amelyeket nem sikerült teljes egészében letakarítanom róla.

━ Az egyik halottól vettem el ━ felelem kitérően. ━ Neki már nem volt rá szüksége, ezért úgy voltam vele, hogy miért is ne?

Atsumu kutatóan bámulja az arcomat, de nem feszegeti tovább a kérdést. Leguggol a folyó mellé, és mosni kezdi az arcát.

━ Hé, miattam igazán nem kell lemosnod a sminked. Szerintem szexi.

━ Pofa be, Kuroo.

Atsumu megmutatja nekem a sziklák tövében növő bokrokat, amelyeken zöldes, durva tapintású termések nehezednek. A bogyók elég kesernyések, és közel sem nevezhetőek álomebédnek, de egyelőre ezzel kell beérnünk. Mivel eddig semmilyen állatot nem látott egyikünk sem az arénában, az almafák pedig mérgezettek, nem válogathatunk az élelem tekintetében. Nagyot nyelve kortyolom a vizet, hogy leöblítsem a nem túl kellemes ízt, Atsumu pedig a nadrágjába törli a kezét, mielőtt megszólalna.

━ És hol hagytad Kenmát? ━ Az égen magasan szálló nap sugarai elől a szikla mögötti hűvös részre menekültünk, hátunkat nekivetve a kő kissé rücskös oldalának. Atsumu barna szemei sötétnek tűnnek az árnyékban.

Újra ajkaimhoz emelem a kulacsot, hogy halogassam a válaszadást. Nem tűnt meglepettnek amiatt, hogy nem együtt látott minket, ami nem tudom, hogy jót vagy rosszat jelent-e.

━ Elszakadtunk egymástól ━ nyelek egy újabbat, és átnyújtom neki a palackot. ━ De csak átmenetileg.

Atsumu kérdőn felvonja a szemöldökét, de máshogy nem reagál, ám ez a kételkedő arckifejezés valamiért felbosszant.

━ Mi az? Miért nézel így?

Védekezően felemeli a kezét.

━ Hé, én csak azt hittem, hogy... direkt váltatok szét.

Ennyire egyértelmű volt másoknak, hogy Kenma nem akart velem maradni? Vajon a többiek végig tudták, hogy ez volt a barátom terve? Lehet, hogy minden szövetségesnek elmondta, hogy le akar lépni mellőlem, csak nekem nem?

━ Kuroo, ne stresszelj ━ mutat rá idegesen doboló lábamra. ━ Nem akartalak megsérteni, csak azt gondoltam, hogy szándékosan hagytad ott.

A szemeim szinte kidüllednek a fejemből. Úgy nézhetek ki, mint Kenma bolond vöröshajú haverja.

━ Mi, hogy én hagytam ott?

━ Oh, szóval ő volt az, aki meglépett? ━ rakja össze a képet, miután elszóltam magam. ━ Biztosan megvolt rá az oka, emiatt ne emészd magad.

Hah, ne emésszem magam? Könnyű azt mondani, miközben a barátom minden felszerelés, étel és fegyver nélkül csavarog egy másik versenyző társaságában, aki lehet, hogy e percben is kínozza vagy a halálát tervezgeti.

━ Az nem úgy volt ━ hazudom, de ez inkább szól magamnak, mint neki. ━ Ránk támadtak, és minden olyan gyorsan történt... gondolom megijedt, elszaladt és eltévedt, de én majd megkeresem.

Atsumu hallgatása többet mond minden szónál. Úgy néz, mint aki nem tudja eldönteni, hogy vitába merjen-e szállni velem, de mielőtt megoszthatná velem a véleményét (amire megjegyzem, kicsit sem vagyok kíváncsi), ágyúdörgés zaja szeli át a levegőt, és mindketten reflexből felpattanunk. A hang tompán szól, mintha a távolból jönne, de mondanivalója félreérthetetlen. Egy újabb versenyzőnek ért véget az élete.

━ Ugye te is úgy hallottad, mintha a folyó túloldaláról jött volna a hang? ━ kérdezem kiszáradó szájjal, holott az előbb húztam le fél liter vizet.

━ Talán... de nem vagyok benne biztos. Hiszen nem lehet átkelni.

━ Az nem olyan biztos ━ gondolok vissza a lábnyomokra, és felegyenesedem. Visszapakolok a táskámba, és az ütőt is a kezembe veszem. ━ Szerintem van valahol egy gázló, ahol át lehet menni. Megkeresem, és körülnézek a másik oldalon.

Atsumu habozva áll fel, a maradék bogyókat a zsebébe süllyeszti.

━ Nem muszáj velem jönnöd ━ mondom neheztelés nélkül. ━ Szerintem biztonságosabb, ha a víz mellett maradsz, és folytatod a bokor-hadműveletet. Kicsi az esélye, hogy rád találnak, és ki tudja, lehet, hogy mindnyájunkat túlélsz majd.

Atsumu megrázza a fejét, és felzárkózik mellém.

━ Inkább jövök ━ mondja halkan, majd egy vigyort erőltet magára. ━ Amúgy sincs fegyverem, úgyhogy szükségem van egy erős férfira, aki majd megvéd.

Életben maradt játékosok száma: 17

Halottak: 7 ━ Azumane Asahi, Kyotani Kentarou, Ennoshita Chikara, Kinoshita Hisashi, Inuoka Sou, ?, Goshiki Tsutomu

Remélem mindenki kiélvezte a kis nyugalmat a következő shitstorm előtt.^^