(Figyelmeztetések: vér, sérülés, erőszak, gyilkosság/szereplő halála)

Nem akarom elhinni, hogy a Tendou-mutáns után pont Oikawával kell szembetalálkoznom ilyen védtelen állapotban. A kötelek teljesen megbéklyóznak, és ha felkiáltanék, csak visszacsalnám a hoppon maradt vadállatot. Semmi esélyem nem maradt arra, hogy túléljem ezt az éjszakát, hacsak valahogy meg nem győzöm a Hivatásost, hogy érdemes lenne engem életben tartania – ahhoz viszont ki kell találnom valami jó sztorit, még pedig minél hamarabb.

- Nem biztonságos itt lenned! – nyögök fel, miközben lassan forgok körbe, mint egy elromlott búgócsiga. – Még a közelben lehet a mutáns!

- Ahh, akkor az volt az a zaj – dönti oldalra a fejét Oikawa, aki jelét sem adja annak, hogy sürgető lenne a dolga. – Kész csoda, hogy mi előbb kaptunk el, mint az a szörny.

Többes számban beszél, tehát szerencsétlenségemre nincs egyedül, habár ezt már a legelején sejtettem.

Két újabb vonyítás hangzik fel, de nem abból az irányból, amerre a Tendou-párduc futott, hanem onnan, ahol először felbukkant, vagyis a folyó irányából. Még erősebben kalapálni kezd a szívem, szinte kiszakad a helyéből. Ha még többen vannak, és ránk találnak... ugye nem akar Oikawa élve felfalatni azokkal a szörnyekkel? Még ő sem lehet annyira kegyetlen...

Mégis kit akarok áltatni? Egy Hivatásosról van szó. Maximum nevetne a halálomon egyet, aztán lefeküdne az igazak álmát aludni.

- Az ég szerelmére, ezek mennyien vannak? – sóhajt fel Oikawa, és kifújja a szemébe lógó kósza tincseket. – Hányat láttál?

- Csak egyet – felelek védekezően, de a fejembe áramló vértől kezdek egyre rosszabbul lenni. Nem látom a fiúnál a hírhedt szigonyát, de ez nem jelenti azt, hogy nem lapul nála másik fegyver. Ha legalább a késemet el tudnám érni...

- Hm. Nem vagy valami hasznos informátor, mit ne mondjak.

- Hé, Oikawa, mit motyogsz magadban?! – Az ismeretlen fiúhang hallatán megrezzenek, és egy szempillantás múlva ki is bukkan a sötét fák közül egy rövidhajú, széles vállú alak – a másik Negyedik Körzeti Kiválasztott, Iwaizumi Hajime.

- A kedves barátunkhoz beszéltem, nem magamban! – puffog Oikawa, mire Iwaizumi összevont szemöldökkel mellé sétál, és szemlélni kezdi csapdába esett alakomat.

- És még azt mondtad, hogy felesleges kiraknom a kötélcsapdákat – fonja karba a kezét diadalmasan a rövidhajú, és kezdem úgy érezni, mintha teljesen megfeledkeztek volna arról, hogy én is itt vagyok. Lassan már a halál is vonzóbb opciónak kezd tűnni, mint a huzamos ideig történő fejjel lefelé lógás.

- Ja, mert azt Daishou-nak szántam volna – motyog Oikawa, mire a meglepettségtől elnyílnak az ajkaim. Ez egy olyan döbbenetes és hasznos információ, aminek a birtokában talán van egy aprócska esélyem a túlélésre. Ha a Hivatásosok csapata megbomlott, akkor ezt a tényt felhasználhatom a terveimhez. De biztosra kell mennem, hogy nem csalt a hallásom, ahhoz pedig az kéne, hogy végre leengedjenek, mert így nem vagyok képes teljes agykapacitásomat bevetni a gondolkodáshoz.

- Azzal kell beérnünk, ami van – mondja Iwaizumi, és visszaemeli rám a tekintetét. – Már csak az a kérdés, hogy mit csináljunk vele?

Nem igazán örülök neki, hogy Oikawa a főnök, mert tőle sokkal jobban rettegek, főleg, hogy a szemem láttára végzett Inuokával. Ha az ő ítéletén múlik a sorsom, akkor sok jóra nem számíthatok. Lehet, hogy tényleg eddig tartott számomra a Viadal?

Egy újabb állatias üvöltés hasít az éjszakába, ami remélem, hogy még őket is iparkodásra fogja kényszeríteni.

- Engedd le – mondja végül Oikawa, de a mosolya semmi jót nem ígér a számomra. Iwaizumi odasétál a kifeszített csapda tartóköteléhez, és valami nagyobb tőrrel elnyesi a fonalat. Hatalmas puffanással landolok a kemény talajon, és a testemen forró hullámokban végigszáguldó fájdalom miatt egyelőre mozdulni sem bírok. Hiába parancsolom meg a kezemnek, hogy nyúljon az övembe tűzött késért, a gondolataim nem érik el haszontalan idegsejtjeimet.

Mielőtt visszavehetném a testem fölött az irányítást, Iwaizumi leguggol mellém, és először a fegyveremet veszi el, aztán meg a hátizsákomat kapja a vállára. Legyőzötten heverek a földön, azon morfondírozva, hogy vajon miféle kínzásokat tartogatnak a számomra. A nézők biztosan tűkön ülve nézik a vetítést, azon szurkolva, hogy minél látványosabban végezzenek velem, és a Hivatásosok biztos szívesen teljesíteni is fogják a néma kérésüket.

Iwaizumi durván talpra ránt, de sikerül megőriznem az egyensúlyomat – legalább némi önbecsülést sikerüljön megtartanom, mielőtt szánalmas halált halok.

- Mozdulj – illeszti a tőr hegyét a hátamhoz, mire önkéntelenül is lépek előre egyet. – Tűnjünk el, mielőtt idecsaljuk a mutánsokat.

Oikawa hümmög egyet, aztán a menetet vezetve megindul előre. Furcsán jár, jobbra megdőlve, felhúzva a bal vállát, de a hátára terített kabát miatt nem látszódik ki a felsőteste. A járásából arra tippelek, hogy megsérülhetett, ami megmagyarázza azt is, hogy miért nincs nála a szigonya, és miért hagyta Iwaizumi-ra az elfogásomat. Ez némi reménykedéssel kecsegtet a menekülésemmel kapcsolatban. Ha most elkezdenék rohanni, Iwaizumi biztos utolérne, de vajon magára hagyná-e a sebesült Oikawát csak azért, hogy engem elkapjon?

Bármennyire is szépen hangzik az ötlet, az eséstől annyira fájnak a tagjaim, hogy ezt egyelőre nem merem megkockáztatni. Talán ha kicsit jobban leszek... már ha addig sikerül életben maradnom valami csoda folytán.

Oikawa megtorpan egy hatalmasra nőtt, negyven-ötven méter magas tölgyfa árnyékában, és jobb kezével drámaian előremutat.

- A vendégeké az elsőbbség – mondja nyájasan, és először nem értem, hogy mit akar tőlem. Másszak fel a fára?

Aztán meglátom az ember méretű lyukat a fa törzsének a tövében, és a sötétségbe belenézve azt kívánom, bárcsak inkább elszaladtam volna.

- Én... - Oikawa és Iwaizumi pillantása lyukat éget a fejembe. – Így akartok megölni? Élve eltemettek?!

- Oh, egek – forgatja meg a szemeit Oikawa, és jobbjával nagyot taszít rajtam. Fejjel előre bukfencezek bele a föld alatti alagútba, majd prüszkölve négykézlábra tornászom magam. Gyorsan elsietek a lejárattól, nehogy rám zuhanjon a nálam két, jóval nehezebb fiú, és körülpillantok. Két zseblámpa ég a mély üreg földjén, gyéren bevilágítva a vájatot. A kiterített takarók és hálózsákok mellett konzervételek tornyosulnak. A két Hivatásos látszólag hosszabb időre tervezte itt a maradását, ami megerősíti a gyanúmat, hogy történt valami köztük és Daishou-ék között az elmúlt napokban. Lehet, hogy Oikawa sérülésének köze van hozzá? A többi szövetségese sebesítette volna meg, és ezért kellett ebbe a föld alatti bunkerbe menekülniük?

Iwaizumi ér földet következőnek, majd felnyújtja a kezét, hogy lesegítse Oikawát is maga után. A magasabb fiúnak kissé le kell görnyednie, hogy ne érjen hozzá a feje teteje a barlang mennyezetéhez. Hátrébb húzódok, szemeimmel kutatva valami fegyver után. Hova rejthették a szigonyt? Valamelyik takaró alá?

- Ugyan, nem kell ennyire félned tőlünk – mondja Oikawa kedvesnek szánt hangon, és közelebb sétál hozzám. A hátamat nekivetem az üreg falának, és azon imádkozom, hogy ne nyújtsa el nagyon a szenvedésemet. – Habár hízeleg egy kicsit az egómnak, mit ne mondjak. Hogy valaki egy pillantásomtól remegni kezdjen... ez még nekem is új.

- Állj már le, Szarkawa – hallom meg hátulról Iwaizumi hangját. – Ha meg akarod ölni, öld meg, de ezt a színjátékot nem vagyok hajlandó végignézni.

- Pff, akkor csukd be a szemed. – Iwaizumi tenyere hangosan csattan Oikawa tarkóján, mire a magasabb feljajdul. – Aú! Ezt miért kaptam?

- Te is tudod. Inkább ülj le a seggedre és vedd be a gyógyszereid, idióta.

Az ajkamba harapok, miközben Oikawa farkasszemet néz velem. Nem kerülte el a figyelmét a néma kérdés a tekintetemben.

- Nehogy azt hidd, hogy van esélyed ellenem csak azért, mert megsérültem – bök mellkason. – Ha ránk támadsz, ha menekülni próbálsz, halott vagy.

Szótlanul bólintok, és megkönnyebbülésemre a fiú végre hajlandó kilépni a személyes teremből. Csatlakozik Iwaizumi-hoz a takarón, és hagyja, hogy a másik kimérjen neki valami üvegből egy színtelen folyadékot a kulacsukba. Fintorogva issza meg a szirupot, majd következőnek még valami tablettát is bedob a szájába.

Leülök a barlang falánál, távolabb kettejüktől, és nem leplezett kíváncsisággal nézem végig ténykedésüket. Mivel egyelőre nem terveznek megölni, így nyugodtan gyűjthetem róluk az újabb információkat. Amit ilyen kevéske idő alatt megtudtam: Oikawa beteg vagy megsérült, és valami miatt haragszik Daishou-ra. Iwaizumi úgy döntött, hogy vele tart, ahelyett, hogy a többi Hivatásossal maradt volna, pedig sokkal több esélye lenne a túlélésre, ha nem kéne ezt a bunkót ápolgatnia is. Már csak arra kell rájöjjek, hogy mi a tervük velem, és mennyire lennének hajlandóak szembeszállni régi szövetségeseikkel.

Az ágyúdörej annyira halk, hogy abban sem vagyok biztos, nem képzelődtem-e. Mivel mindkét Hivatásos is egyszerre kapja fel a fejét, arra jutok, hogy nem csak az érzékeim űznek velem tréfát.

- Jó éhesek lehettek azok a mutánsok – vigyorodik el Oikawa. – Remélem, mindenkit felfalnak.

Mekkora szar alak, gondolom magamban, de vagyok annyira okos, hogy ne csússzanak ki ajkaimon a szavak. Inkább Oikawát kéne felfalniuk, de ő sajnos kellőképpen biztonságos bázist talált magának. Annak az esélye, hogy meg tudok tőle szabadulni, szinte nulla.

Pár percig feszülten várakozunk, de egyelőre nem érkezik újabb halált jelző dörejt. Csak abban reménykedhetek, hogy Kuroo valahol biztonságban van. Most, hogy egyre kevesebben maradunk, sajnos minden egyes halálnál nő a valószínűsége annak is, hogy ő lesz a következő áldozat. Még nem ment le az éjszakai vetítés, remélem, hogy a fiúk, ha nem is engedik meg, hogy megnézzem, legalább valamelyikük tájékoztatni fog az eredményről. Tudnom kell, hogy van-e még értelme küzdenem – tudnom kell, hogy Kuroo életben maradt-e. Remélem, legalább a himnusz hangja be fog szűrődni, hogy tudjuk, mikor kezdődik a nap végi összegzés.

- Nézzük csak, mi lapul a táskádban – töri meg Oikawa a csendet, és megragadja jobbjával a cipzárt. Ahogy megmozdul, szétnyílik a hevenyészve ráterített kabát, és megpillantom befáslizott, felkötött kezét. Egy apró nyöszörgés akad meg a torkomon, mikor ráeszmélek, hogy bal karja könyöktől lefelé hiányzik. Szinte érthetetlen, hogyan élt túl egy ilyen sérülést. Ha olyan erős antibiotikumokat és fájdalomcsillapítókat kapott, amik túllendítették az élet-halál közti állapoton, akkor biztosan rengeteg támogatója lehetett. Bele sem merek gondolni, hogy mennyi pénzbe kerülhetett egy ilyen hatalmas kaliberű mentori ajándék. Vajon hány napja történhetett a balesete? Már egész jól viseli magát, leszámítva a sápadtságát és egyenetlen mozdulatait. Ha elpusztítanám a gyógyszereit, vajon azzal sikerülne őt kiiktatnom? Oikawa halálával egy veszélyes játékossal kevesebb lenne, de ott van a kockázat, hogy esetleg újabb adagot küldenének neki a mentorai. És akkor a semmiért áldoznám fel magam.

Mire eszembe jut, hogy figyelmeztessem őket, már túl késő – Oikawa felnyitja a zsákomat, és még a zseblámpa fényében is látszik az a csillogó, lila párafelhő, amit az esés közben szétnyomódott gombáim árasztanak magukból. Ösztönösen befogom az orromat, és felkiáltok:

- Ne vegyetek levegőt!

Zavartan pillantanak rám, majd Oikawa tekintete elhomályosul, és Iwaizumit meglepve talpra szökken.

- Ne hagy itt! Esküszöm, hogy tudok még harcolni! Fél kézzel is hasznos leszek, ígérem, csak ne hagyj itt, egyedül nem tudom végigcsinálni! Ne... félek! Várj meg!

Előrerohan az alagúthoz, mire Iwaizumi is felpattan, hogy megállítsa.

- Mi a szart csináltál vele? – hajol az arcomba, de van annyi esze, hogy takarja az orrát.

- Nem én voltam... A hallucinogén gombák...

Iwaizumi nyilván nem érti, hogy miről habogok, de rájön, hogy ennél sürgetőbb dolga is akad, ugyanis Oikawa alakja eltűnt már a nyílásban. És ha ilyen beszámíthatatlan állapotban kibotorkál az éhes mutánsok közé...

Amíg Iwaizumi eltűnik, hogy kimásszon a felszínre, a földön átcsusszanok a zsákom mellé, és belenézek. Egyetlen gomba élte túl a mai viszontagságokat, amit gyors mozdulattal elsüllyesztek a kabátom zsebében. A maradékot felkapom, hogy kivigyem őket a felszínre – itt lenn semmi légáramlat nincsen, nem hagyhatjuk itt őket, hogy órákig lélegezzük a tudatmódosító spóráikat -, és sebes léptekkel megindulok előre. Felfelé mászni nehezebb, még szerencse, hogy apró a termetem, de a kezem így is megcsúszik egy kiálló gyökérben, és a pillanatnyi ijedtségtől önkéntelenül is beszívom a levegőt.

Újra megkapaszkodom erősen, és már majdnem felhúzom magam, mikor egy arc jelenik meg előttem az alagút bejáratánál. Kuroo megkönnyebbülten mosolygó arca.

- Hát megtaláltalak! – kinyújtja a kezét, amit tétovázás nélkül megragadok. – Gyorsan el kell tűnnünk, mielőtt visszajönnek!

Nem tudom, Kuroo hogyan talált rám – talán követett minket, miután Oikawáék elfogtak, és csak a megfelelő pillanatra várt, hogy megszöktethessen. Az örömtől könnyek szöknek a szemembe, de most nincs idő a hálálkodásra. Kuroo-nak igaza van, a Hivatásosok bármikor visszajöhetnek.

Kuroo talpra ránt, és újra a szabad ég alatt állhatok az üreg fojtogató levegője után. A gombák kiesnek a markomból, de már teljesen el is feledkeztem a létezésükről. Kuroo ismerős vigyora még a mesterséges holdnál is fényesebben ragyogja be a sötét éjszakát.

- Gyere, találtam egy biztonságos búvóhelyet! – mutat a távolba, ám ekkor hirtelen egy szigony szúrja át a torkát, és a három szúrásból sötétvörös vér kezd el felbugyogni. Nem, nem, ez képtelenség, Oikawánál nem volt ott a szigonya, de akkor mégis miért történik ez meg?! Az ajkaim fájdalmas kiáltásra nyílnak, és letérdelek Kuroo vonagló teste mellé. Ez lehetetlen, nem veszíthetem el őt, rögtön azután, hogy rátaláltam. Ez csak egy rossz álom lehet, és én mindjárt fel fogok ébredni...

- Te mégis mit keresel itt kinn? – Felpillantok, és meglátom az Oikawát támogató Iwaizumit. A testemet olyan heves harag önti el, amire még sosem volt példa, és a fiúkat meglepve rávetem magam Oikawára. A magas Kiválasztott feljajdul, mikor teljes súlyommal nekiütközöm, és az erősebb hatás kedvéért belevágok egyet sebesült karjába. Éles sikolya félig megsüketít, de nem törődöm vele. Bántotta Kuroo-t, megölte őt, megölte a barátomat, és ezért neki is vesznie kell. Körmeimmel végigszántom az arcát, ám ekkor izmos karok ragadnak meg hátulról, és hiába kapaszkodom görcsösen, Iwaizumi az erőfölényét kihasználva lefejti csimpaszkodó tagjaimat a célpontomról.

- Térj már észhez! – vág fejbe, ahogy korábban Oikawát is, és dühösen összehúzza zöld szemeit.

Hátrapillantok Kuroo testére, de annak természetesen már csak a hűlt helye látszik. Hiába tudta a racionális énem, hogy Oikawa nem végezhetett vele, a gombák a látomások mellett képesek az érzelmeimre és a cselekedeteimre is hatni, így befolyásolva az agyam működését. Tudhattam volna, hogy Kuroo-t nem lehet ilyen könnyen legyőzni. Ő időben észrevenné a közeledő veszélyt, senki sem tudna rátámadni titokban hátulról, az ilyen aljas húzások nem működnének rajta.

Legalábbis remélem.

Mielőtt visszaparancsolhatnának újdonsült börtönömbe, megszólal Karasuno himnusza, és szinkronban emeljük fejünket az elsötétített égbolt felé. A körmeimet a tenyerembe vágom, és magamban azért fohászkodom, hogy ne Kuroo képét vetítsék a szemeim elé.

Bokuto zuhanását mintha lassított felvételen játszanák le előttem. Az ujjperceim elfehérednek, ahogy rászorítok a fegyverem nyelére. Egyetlen szempillantásnyi idő alatt kell meghoznom a döntést, hogy Kenma után rohanjak-e vagy mentsem a többieket.

A könyökömet kilencven fokban meghajlítom, és izmaimat megfeszítve előredobom a fejszét. A fegyver sebesen pörögve száll a levegőben, és befúrja magát a sárga szőrű mutáns két szeme közé. A vadmacska szűkülő hangot hallat, majd összeesik, rázúdulva Bokuto lábaira. A hófehér, emberfeletti méretű mutáns vészjósló, dühödt morgást hallat, és új prédáját kipécézve rám veti magát.

Még látom a Bokuto felé rohanó Sunát, mielőtt a fehér párduc kitölti a látóteremet, és a hátamra taszít. A hatalmas mancsa a földhöz szegez, és védekezően felemelem a kezeimet, mikor a másik mellső lábának kiereszti a karmait és felém suhint. Az alkaromon kivirágzó vágásokból folyni kezd a vér, és amíg a mutáns újra támadásnak emeli a tappancsát, ép kezeimmel a zsebembe túrok, kitapintva a sarlómat.

Megragadom a tartalék fegyveremet, ám ekkor lecsapnak rám a tűhegyes karmok, és kifehéredik előttem a világ. A fájdalom forró lángokként perzseli végig a szemöldökömtől az állkapcsomig az arcomat, és a bal szemembe ömlő vértől megszűnik a látóterem fele. A sarlót a hatalmas mancs kisöpri a kezemből, és vakon tapogatózva próbálok utánanyúlni az utolsó mentsváramnak. A fémes íz kitölti a számat, és köpök egyet a mutáns arcába, de egyáltalán nem hatja meg a cselekedetem. Felhúzom a térdemet, hogy belerúgjak a párduc gyomrába, de csak újabbat belém karmol, ezúttal végig a bordáim mentén. A kabátom és az ingem is kiszakad, kivillantva a megsebzett, kivörösödött bőrt. Ha azután elpatkolok, hogy megmentettem Bokuto életét, akkor nincs igazság a világon.

A hófehér mutáns felüvölt, és végre hajlandó leszállni rólam. Oldalra gurulok, és ujjaimmal addig túrom a földet, amíg meg nem érzem a sarló hűvös nyelét. Akaashi a fejszémet fogva áll a mutánssal szemben, ezek szerint ő ütött rá hátulról, de nem elég erőset ahhoz, hogy komolyabb kárt tehessen benne.

Észreveszem a sárga testű mutáns holttestével küszködő Sunát, és mellé rohanok. Bokuto szemei csukva vannak, és hirtelen a legrosszabb rémképek tolakodnak a szemeim elé.

- Van pulzusa – nyögi ki Suna, letörölve izzadt homlokát. – De nem bírom egyedül megemelni...

Megragadom a mutáns nyakát, míg Suna a lábait, és kínkeservesen rángatni kezdjük a súlyos tetemet. Végre sikerül annyira lehúznunk az állatot Bokutóról, hogy kiszabaduljanak a lábai. A fiú mellkasát az enyémnél is mélyebb vágások díszítik, és túlságosan is a tudatában vagyok annak, hogy nincsen se gyógyszerünk, se kötszerünk. Mégis, valahogyan meg kell próbálnunk megmenteni őt.

Akaashi kiáltása emlékeztet arra, hogy egyszerre több irányban is figyelnem kell, és meglátom a felé ugró mutáns, akit csak centikkel sikerül elkerülnie. Ha ilyen ütemben folytatjuk, mindnyájunkból ízekre tépett mutánsvacsora lesz az éjszaka végére. A bal alkarom és bordáim vérben úsznak, nem beszélve az arcomról, ami minden eddiginél hevesebben csíp, és a látásom félig továbbra is blokkolva van. Egyedül nem fogom tudni legyőzni ezt a fenevadat, de ahhoz, hogy nyugodtan harcba tudjunk szállni, el kell távolítanunk az útból Bokuto testét.

- El kell rejtened őt! – ragadom meg Suna vállát. – Tudom, hogy nehéz, és nem bírod cipelni, de engem az sem érdekel, ha a lábainál fogva húzod a barlanghoz, csak oldd meg valahogy!

Suna elsápadva bólint, és kivételesen egyetértünk valamiben. Bokuto nem maradhat itt ilyen védtelen állapotban, és mivel látszólag Akaashi a második legjobb fegyverforgató a csapatból, ezért nekünk kettőnknek van a legtöbb esélyünk szembeszállni a mutánssal.

Megragadom a forró fadarabot, amit Bokuto az előbb még fáklyaként használt, és hátulról beleszúrom a mutáns alfelébe. A hátánál ott díszeleg Akaashi korábbi vágása, és próbálom a már meglévő sebet megcélozni a szurkálásommal. A mutáns felvonyít, és megfordulva ad némi pihenőt Akaashinak. A fiú nincs jó állapotban, a vállánál átszakadtak a ruhái, és a combját is karmolások díszítik. Ez a gyilkos fenevad elég rendesen ellátta a bajunkat, de nem fogom hagyni, hogy győztesen kerüljön ki a küzdelemből.

A bottal a szeme felé szúrok, de túl jók a szörnyeteg reflexei, és a fejét elfordítva csak a pofáját karcolom meg. Akaashi hátulról közben újra lesújt rá a fejszével, mire a mutáns ideges üvöltést hallat, és megunva a sorozatos támadásainkat, egy kétségbeesett mozdulattal félresöpri a fiút. Akaashi nekicsapódik egy fa törzsének, és fájdalmasan nyikkan egyet. Meglátom a mutáns hátán a mély sebeket – ennyi sérülés muszáj, hogy lelassítsa valamennyire a mozgását. Most már találnom kell egy alkalmat, hogy bevigyem a halálos döfést, mielőtt mi magunk is teljesen mozgásképtelenné válunk.

Amint a mutáns a lábait megfeszítve felém ugrik, önként hátra vetem magam, és az ugrását lefékezve megtorpan felettem. Gyorsan lejjebb csúszok a talajon, és a sarlóm végét belevágva végighúzom a fegyver élét a mutáns gyomrán. A vágás mentén forró vér és béldarabok zúdulnak az arcomba, és félrefordulva öklendezni kezdek. A mutáns megremeg, és még időben kigurulok alóla, mielőtt az összeeső, kétszáz kilós test kinyomná belőlem a szuszt is. A kabátom ujjával mániákus mozdulatokkal próbálom kitörölni a különböző testnedveket az arcomból. Az arcom bal fele éget, de amilyen alaposan csak tudom, megpróbálom a száradt vért eltüntetni a szememből. Pislogok párat, de a világ továbbra is félig fekete előttem. Hozzáérek a bal szemgólyomhoz, ellenőrizve, hogy még a helyén van-e, majd a jobb szememet szorosan lehunyva szétfeszítem a bal szemhéjamat.

Teljes vaksötétség fogad. A mutáns a bal szememre véglegesen megvakított. Mély levegőt veszek, és igyekszem csillapítani a sarlót szorító kezem remegését. Nyugalom, Kuroo, még nincsen minden veszve. Fél szem is elég lehet, nem igaz?

Leszámítva, hogy így az egész testem kibillen az egyensúlyából, és a fejszehajításaim már nem lesznek olyan pontosak, mint eddig.

Kurvára megszívtam.

Feldúlt arckifejezésemet megzabolázva odasietek Akaashihoz, és talpra támogatom. Magamhoz veszem a fejszémet is, és számba veszem a sérüléseinket. Kész csoda lesz, ha ezek után nem fognak elfertőződni a bőrünket díszítő sekélyebb-mélyebb karmolások.

- Bokuto túléli? – kérdezi Akaashi halkan, ahogy csigatempóban megindulunk a barlang felé. Az éj leszálltával úl sötét van ahhoz, hogy ki tudjam venni Sunáék alakját. lehet, hogy beértek már a barlangba, de az is lehet, hogy Suna nem bírta a terhet, és valami fa vagy bokor mögött elrejtette Bokuto testét addig, amíg nem csatlakozunk mi is hozzájuk.

- Szerintem igen. Elég csúnyán megkarmolta a mutáns, de nem mentek olyan mélyre a vágások, hogy érintsék a belső szerveit. – A fertőzés elég magas kockázatáról most nincs szívem beszélni neki. Ráér akkor, amikor mind egy kicsit magunkhoz tértünk ebből a sokkból.

- Köszönöm, hogy megmentetted. – Akaashi felnéz az égre. – Szegény csak azért jött ki a barlangból, hogy minket védjen. Ha miattam halt volna meg... Sosem bocsátottam volna meg magamnak.

- Ugyan. Bokuto erős fiú, biztos egykettőre erőre fog kapni. Emiatt ne emészd magad.

Utólag azzal próbálom nyugtatgatni magam, hogy nem az én hibám volt. Akaashi a bal oldalamon sétált, azon, amin már nem működött a szemem, így túlságosan is leszűkült a perifériás látásom. Nem láthattam a felénk repülő nyílhegyet, ami egyenesen a fiú halántékába fúródott.

Akaashi összeesik mellettem, és először azt hittem, csak a kimerüléstől, de aztán megpillantom a fehér tollas végű nyilat, és egész testemben fellobban bennem a harag tüze. Azok után, amin most átmentünk, miután vérünket hullajtva sikerült végeznünk két mutánssal...

Az ágyúdörrenés visszhangot ver az éjszakában. Hiába próbálom tisztára mosni magamat, Akaashi halála mégis az én lelkemen szárad. Én voltam az, akinek lett volna lehetősége végeznie Mikával, de mégis megkíméltem az életét.

Legközelebb nem fogom elkövetni ugyanazt a hibát.

Óvatosan a hátára fektetem a halott fiút, és lassan felegyenesedem. Mika és Daishou az emelkedő aljánál állnak, mint akik csak most érkeztek meg a folyóvölgybe, így valószínűleg lemaradtak a mutánsokkal zajló küzdelmünkről. A lábaim a földbe gyökereznek. Nem rohanhatok be a barlangba, mert azzal elárulnám nekik a búvóhelyünket, és rátalálnának Bokutóra és Sunára.

Mika újra felajzza az íját, míg Daishou unottan dobálja a dárdáját egyik kezéből a másikba.

- Oikawa veletek van? – kérdezi hangosan, hogy elérjen hozzám a kérdése. Látom, hogy tartják tőlem a tisztes távolságot – nyilván nem felejtették el még a kiképzésen látottakat. Ha kell, méterekre el tudok dobni, de a mostani állapotomban...

Várjunk csak – ők nem tudják, hogy félig megvakultam.

- Oikawa? – kérdezek vissza, és teszek feléjük egy lépést. Mika feszülten követi íjával a mozdulataimat. – Mármint az a srác, akinek levágtam a kezét? Eddig nem mert visszavágót kérni sajnos, de ha látod, üzenem neki, hogy várom sok szeretettel.

- Kár – mosolyodik el Daishou, összeszűkítve hüllőszerű szemeit. – Először az árulókkal akartam végezni, de ti is megteszitek.

Mika a végszót meghallva elereszti a nyilat, de mivel kellő távolságban vagyok, marad időm kikerülni. Az ajkamba harapok, és lepillantok Akaashi békés arcába.

- Kérlek bocsáss meg nekem – suttogom halkan, aztán felrántom a holttestét, és pajzsként magam előtt tartva megindulok előre. Hallom Mika meglepett nyöszörgését, és látom, ahogy újabb és újabb nyílhegyek fúródnak a fiú testébe, de én megállás nélkül török előre. Ennél jobb esélyem nem lesz arra, hogy végezzek velük. Meg fognak fizetni azért, amiket tettek.

Nyilván nem készültek rá, hogy túl sok íjat kéne pazarolniuk, mert egyszercsak abbamarad a vesszők susogása. Kipillantok, és látom, hogy Mika és Daishou egyszerre rontanak rám. Akaashi testét erősen Mikának taszítom, míg a fejszémmel félresöpröm Daishou dárdáját. Lehet, hogy már nem tudok vele pontosan célba dobni, de a lengetése továbbra is megy – a fegyver fegyvernek ütődik, és a fémes csilingeléstől zúgni kezd a fülem. Mika a kezében tartott utolsó íjával szúr felém, és még szerencse, hogy időben felé tudok sújtani a sarlóval.

Két ellenfél ellen azonban ilyen legyengült állapotban nem tudom sokáig tartani magam, és mikor Daishou kirúgja alólam a lábaimat, sikerül kizökkentenie az egyensúlyomból. A sarlómat a lábfeje felé szúrom, de egy erős mozdulattal kirúgja ujjaim közül a fegyvert. Mielőtt talpra kecmereghetnék, a sérült bordáim közé rúg, és hangosan felszisszenek. A bakancsával a torkomra lép, és hiába markolok bele a vádlijába, nem ereszt.

- Szeretnél valamit még utoljára üzenni a családodnak? – mosolyog le az arcomba. A két Hivatásos mögött pár méterre fénylő szempár látványa normális helyzetben meg kéne ijesszen, de most mégis különös békével tölt el.

- Rohadj meg – nyögöm ki lábának a súlya alatt. Csalódottan lekonyul az ajka széle, de mielőtt végezhetne velem, valami láthatatlan erő hátrarántja Mikát, és a lány sikolya elvonja rólam a figyelmét. Köhögni kezdek, és négykézláb próbálok távozni a helyszínről.

Nem nézek hátra, míg Daishou nekiront a vörös szőrű mutánsnak. Valamilyen furcsa megérzés fog el, ami miatt úgy érzem, nem rám fog támadni a szörny. Az égővörös szőr és kidülledő szemek, a korábbi hófehér óriás, a napszítta szőrű, fülbevalós párduc... Tudom, mit csinál a Kapitólium, tudom, hogy ez nem csak fizikai, de érzelmi támadás is a részükről.

A Tendou-mutáns nem végzett Kenmával, különben hallottam volna az ágyúdörejt, tehát a barátom még életben van. És ahogy az Aone-és Terushima-mutáns engem szemelt ki magának a gyűlöletük miatt, biztos vagyok benne, hogy a Tendou-mutáns inkább Daishou-ékra fog haragudni.

Vagy lehet, hogy még jobban kezdek becsavarodni, ami miatt emberi érzéseket tulajdonítok a Játékmesterek fegyvereinek, de ki tudja? Most az a lényeg, hogy visszajussak a búvóhelyünkre, mielőtt vagy a vörös mutáns, vagy Daishou-ék megölnének.

Életben maradt játékosok száma: 9

Halottak: 15 ━ Azumane Asahi, Kyotani Kentarou, Ennoshita Chikara, Kinoshita Hisashi, Inuoka Sou, Sarukui Yamato, Goshiki Tsutomu, Nishinoya Yuu, Tanaka Ryuunosuke, Aone Takanobu, Terushima Yuuji, Ushijima Wakatoshi, Miya Atsumu, Tendou Satori, Akaashi Keiji