(Figyelmeztetések: vér, sérülések, gyilkosság/szereplő halála)

Iwaizumi az a fajta ember, akit kedvelnék, ha más körülmények között találkoztunk volna: praktikus és nem beszél feleslegesen, és ezek olyan tulajdonságok, amelyek az én szememben sokat érnek.

Oikawáról ezt már nem tudom elmondani.

- Muszáj így bámulnod azokkal a para szemeiddel? – rivall rám, miközben azt figyelem, ahogyan a másik Hivatásos kicseréli a kötését. Csak arra voltam kíváncsi, hogy milyen állapotban van a sebe, de zavartan elpillantok, mielőtt túlságosan dühbe jönne. – Lehet, hogy nem is a karodat kéne levágnom, hanem inkább kiszúrnom az egyik szemedet. Mindkettőre úgysincs szükség a terved végrehajtásához, igaz?

Bölcsen hallgatok, és némileg fellélegzem, mikor végeznek, és Oikawa kimegy a felszínre elintézni a dolgát. Lehet, hogy túléltem egy teljes napot a két Negyedik Körzetivel, de nem tudom, meddig fogom bírni mellettük ép ésszel. Oikawának még hátravan egy adagnyi antibiotikuma, amit holnap este kell bevennie, ezért holnap éjfél előtt nem kezdhetünk neki a tervemnek. Tehát még több, mint huszonnégy óráig kell ügyeskednem, hogy elkerüljem a kreatívabbnál kreatívabb kínzási kísérleteit.

- Tudom, hogy nehéz vele, de ezeket nem gondolja komolyan – hallom meg Iwaizumi dünnyögését, és felpillantva látom, hogy nekiállt egy újabb háló fonásának. – Asszem.

Erre nem is tudom, hogy mit reagálhatnék, mert vele ellentétben meg vagyok róla győződve, hogy ,,kedves" társa minden egyes fenyegetésének alapja van, de nem az én dolgom vitába szállni vele. Ha szeretne, nyugodtan maradjon csak az álomvilágában, így talán neki is könnyebb kifogásokat találnia Oikawa szörnyű természetére.

- Hogy tanultál meg ilyen jól hálót kötni? – kérdezem, elterelve a témát rettegésem kiváltójáról. Iwaizumi napbarnította arcán egy mosoly árnyéka suhan végig.

- Halászként dolgozom, mióta otthagytam a sulit. A családomban minden férfi ezt a munkát végezte már generációk óta. – A fiú ujjai tényleg szakavatott gyorsasággal dolgoznak a fehér anyagon. – Tudom, hogy a Negyedik Körzet szinte minden évben a Hivatásosok szövetségébe kerül, de mi mások vagyunk, mint az Első és Második Körzetiek. Mi nem jelentkezünk önként a Viadalra. Én sosem akartam másokkal harcolni. Ha belegondolok, hogy valakit meg kéne ölnöm... a hideg is kiráz.

- Hé, miből hagytok ki?! – tér vissza nem nagy örömömre Oikawa az üregbe, és kíváncsian nézi beszélgető kettősünket.

- Csak kérdezte, hogy miért megy nekem ilyen jól a hálófonás.

- Ahh. Hát igen, ha büdös halszagot érzel, az Iwaizumi volt.

- Pofa be, Szarkawa!

- Ugyan, csak vicceltem! Áú, ne bánts!

Oikawa is mellénk telepedik, miután megkapta a kijáró pofont, és megpróbálom elterelni a figyelmét a szemkiszúrási kísérletétől.

- Akkor gondolom, te nem a halászattal foglalkozol... - kezdem óvatosan, mire a fiú meglepetten pislogni kezd.

- Fúj, dehogyis! Az összes hal tiszta csúszós és nyálkás, és ijesztő gülüszemük van... Hozzájuk sem tudnék érni!

- Ahhoz képest folyton a csónakomban dekkolsz – mormogja Iwaizumi úgy, hogy a másik nehogy meghallja.

- Nem, nekünk ékszerboltunk van a városban. Ha az Iwához hasonló munkásembereknek sikerül kifogniuk a megfelelő kagylókat, mi kivesszük belőlük az igazgyöngyöket és a gazdagoknak nyakláncot, karkötőt vagy gyűrűt csinálunk belőle. – Elhűlve hallgatom. Nem tudom, milyen lehet az igazgyöngy, mert még sosem láttam élőben, de biztos szép lehet, ha az emberek kiegészítőként akarják hordani. – Én is kaptam egy ilyen gyűrűt a tizennyolcadik születésnapomra, és nem fogod elhinni, hogy kitől!

- Fogd be – ismétli Iwaizumi elvörösödve, ezért könnyen rájövök, hogy a magas fiú kire célozhatott.

- Mindenesetre az enyém igazi álommunka, és ha anyáék már öregek lesznek, a nővérem és én fogjuk örökölni a boltot! Hát nem szuper?

Nos, ahhoz meg kéne nyernie a Viadalt, és ha nem is Kuroo-nak szurkolnék, akkor sem hiszem, hogy egy félkarúnak bármi esélye is lenne a győzelemre, de természetesen bölcsen hallgatok.

- És te mivel foglalkozol, Kenma? – kérdezi Iwaizumi nagylelkűen.

- Öhm... én még suliba járok, de gyakorlatként a papírgyárban dolgozom. Én szoktam becsomagolni a formára vágott lapokat.

- Hát ez halálosan unalmasan hangzik – mondja Oikawa komoly arckifejezéssel. – Illik egy olyan unalmas alakhoz, mint te.

- Ne legyél már bunkó!

- De igazam van!

- Tényleg unalmas – sóhajtok fel, elejét véve a kezdődő vitának, amit így elalvás előtt nincs kedvem egy órán át hallgatni. – De sajnos nem végezhetek semmilyen megterhelő munkát. Orvosi felmentést kaptam.

- Kenma – hajol Oikawa veszélyesen közel az arcomhoz. – Te mégis hogy a csudában maradtál eddig életben?

Az ajkamba harapok.

- Szerencsém volt – mormogom végül, mert nincs kedvem Tendou-ról beszélni nekik. Oikawa biztos csak lefikázná a halakhoz hasonlítő gülüszemeit. – Az embert nem tudják megölni, ha a megfelelő helyre bújik.

- Ez igaz. Mi is tökéletes biztonságban vagyunk itt – néz körbe Oikawa. – Soha senki nem fog ránk találni.

Én is kicsit tartok ettől, mert ha Kuroo meg is akarna találni, biztos, hogy a lelógó lombok által eltakart, a gyökerek mellett rejtőzködő nyílást sosem venné észre. Már persze ha egyáltalán viszont akarna látni azok után, hogy a legelső esténken szó nélkül a folyóba löktem.

Lehet, hogy végtére is örül, amiért ilyen könnyen megszabadult tőlem, és nem engem kell őrizgetnie.

Ez a becses feladat Oikawáéknak jutott.

- Arra viszont kíváncsi lennék, hogy mire kaptál maximum pontszámot – folytatja Oikawa. Tudom, hogy vesznek a kamerák, és nem akarom az egész ország, főleg nem a szüleim és a mentoraim előtt bevallani, hogy a Játékmesterek bosszúból adtak tizenkét pontszámot, amiért el mertem aludni a bemutatón.

- Ööö, izé... - Segélykérően körbenézek, hátha eszembe jut valami. Azt már tudják, hogy nem igazán értek a fegyverekhez, de csak létezik valami olyan készség, amit nem tudnának, vagy nem akarnának leellenőrizni itt helyben, és hihetőnek hangozhat. – Én nagyon... jól tudok fára mászni. Mert hogy az erdőgazdálkodási körzetből származom.

- És ezért kaptál több pontot, mint mi? – faggat tovább Oikawa gyanakodva.

- Az emberek alábecslik, hogy ez mennyire egy, ööö, hasznos készség! Még teljes sötétségben is megy. Akár csukott szemmel is! Megmutassam?

- Nem kell, még a végén nem tudnánk leszedni. De ez mekkora csalódás, azt hittem, hogy valami izgalmasabb lesz...

Szerencsére egyik kérdésére sem adok rossz választ, ezért minden végtagomat még a magaménak tudhatom, mikor a vacsora után álomba szenderülök. Még kilencen vagyunk életben, és mikor a tizenharmadik nap reggelén felkelek, érzem, hogy van valami baljós a levegőben. A tizenhármas számot nem tartják szerencsésnek a körzetemben, de remélem, hogy csak a babonák miatt érzem azt, hogy veszély leselkedik rám.

Ami alapból hülyeségnek hangzik, tekintve, hogy az arénában konkrétan minden egyes percben veszélyben az életem, mégsem tudom lerázni a bőrömről a fojtogatóan ragacsos érzést, hogy valami nincsen rendben.

- Jól vagy, Kenma? Kicsit sápadt az arcod – mondja Iwaizumi, miközben felém nyújtva a reggelire kiválasztott rizskekszet.

- Aha, csak keveset aludtam mostanában. – Ami félig igaz. Az ember nem tud olyan mély álomba merülni, ha attól fél, hogy álmában esetleg a szemét vagy a karját veszti. – Akkor ma fogjuk előkészíteni a tábortüzeket?

- Igen, majd ha a lustaság is hajlandó lesz végre felkelni...

Megbeszéltük, hogy napközben állítjuk össze a három tűzrakásnak való gallykupacot, amit majd éjjel fogok meggyújtani, amint elindul az akció. Így időt spórolunk, mert nem kell még azzal is szenvednem, hogy megfelelően égő faágakat keresgéljek menekülés közben. Így csak annyi a dolgom, hogy sorban mindegyikhez odaszaladjak és meggyújtsam őket.

Persze egyszerűen hangzik, de korántsem lesz az, mert sötétben kell megtalálnom őket, és elég távol lesz egymástól a három rakás, hogy kellő távolságra tudjam elcsalni a Hivatásosokat, amíg Iwaizumiék felgyújtják a Bőségszarut. Csak egyetlen éjjellátó szemüvegünk van, amit már Oikawa lestoppolt magának, ezért nekem teljesen az emlékezetemre kell majd hagyatkoznom ahhoz, hogy rátaláljak a jelzőtüzeknek szánt csomópontokra.

Mindegy, meg kell tennem minden tőlem telhetőt, hogy a Hivatásosokat sikerüljön elvágni a soha el nem fogyó készleteiktől, és ha kétségbe esnek és elveszítik a fejüket, akkor elkerülhetetlenül hibázni fognak.

És akkor talán még Oikawáék is képesek lesznek végezni velük. Mindenesetre én magam a saját szemeimmel nem fogok tudni megbizonyosodni a végeredményről, mert amint elvégzem a rám szabott feladatot, egyből felveszem a nyúlcipőt, és minél messzebbre fogok menekülni előlük. Nem hiányzik nekem, hogy Oikawa beváltsa milliónyi fenyegetése egyikét és megkínozzon. Nem ilyen fájdalmas halált terveztem magamnak.

Miután a későn kelő is csatlakozik a csapatunkhoz, elfogyasztjuk kiszáradt kalácsszeletekből álló reggelinket, és nekiindulunk a küldetésnek. A fiúk nem hajlandóak fegyvert adni a kezembe, így meglehetősen csupasznak és védtelennek érzem magam, ahogy óvatos léptekkel haladunk a magasra nőtt fák között. Oké, hogy Iwaizuminál van egy tőr, Oikawánál pedig imádott szigonya, de ha bárki ránk támad, az biztos, hogy ők nem sietnek majd a védelmemre, csak saját magukat fogják menteni.

Egyedül a szomorú, fonnyadásnak induló gombámra támaszkodhatok, ami remélem, hogy még nem száradt el teljesen, és legalább egyetlen támadóval szemben pár másodpercnyi egérutat nyerhetek.

Olyan helyet keresünk, ami ahhoz elég közel van a Bőségszaruhoz, hogy éjszaka észrevegyék a tűz fényét, de ahhoz elég távol, hogy Iwaizumiéknak ne kelljen attól tartaniuk, hogy Daishou-ék esetleg hátba támadnák őket.

- Nem akarok a kelleténél több időt errefelé tölteni – néz körül Iwaizumi paranoiásan, és mélyen belül egyet kell értsek vele. – Ti ketten állítsátok össze az elsőt, én megcsinálom a másodikat, aztán visszajövök értetek.

Természetesen rám marad minden feladat, mert Oikawa méltóságán alulinak érzi, hogy a saját szavaival élve ,,hajolgasson, mint valami cseléd", én viszont nem vagyok olyan gyors ezekben a helyzetekben, mint Kuroo vagy Tendou, és beletelik némi időbe, mire megfelelő ágakat találok.

- Megőszülök, mire végzel – szól rám Oikawa, aki a mellettem lévő fa törzsének támaszkodik unottan. – Nem azt mondtad, hogy az erdőgazdálkodó körzetből származol? Azért pár gallyat még te is össze tudsz kaparni.

- Igyekszem – sziszegem mérgesen, mert tudom, hogy ha elkapkodom, azt később én fogom megszívni. Meg persze ők, ha nem gyullad be rendesen a jelzőfény, és nem sikerül előcsalogatni a Hivatásosokat. – Belehalnál, ha segítenél?

- Nem látod, hogy megsebesültem? – vigyorog le földön térdelő alakomra az idősebb. – Pihentetnem kell a karjaimat...

- Seggfej...

- Mit mondtál?!

- Hé, ti még nem végeztetek? – Iwaizumi kocog vissza a párosunkhoz. Látom, hogy a homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek.

- Kenma gonosz velem! Ahelyett, hogy dolgozna, csak engem sérteget!

Iwaizumi leguggol mellém, és ketten együtt sikerül befejeznünk a farakás összeillesztését. Aztán átsétálunk a másodikhoz, míg én igyekszem az út minden egyes mozzanatát memorizálni, hogy sötétben is idetaláljak. Ott van egy nagyobb kő, amit futónövények borítanak, mellette van az a fa, aminek olyan alakja van, mint egy kérdőjelnek...

- Itt lesz a második – mutat rá saját, sokkal professzionálisabb kupacára az izmos fiú. Rendben, ez ott lesz az almafák és a tölgyfák találkozásánál... - Már csak az utolsó maradt hátra.

Még ennél is beljebb sétálunk, hogy minél távolabb tudjuk majd csalni a Hivatásosokat, és kinézünk egy tisztást. Amíg én ágak után vadászom, Iwaizumi felszerel egy kötélcsapdát a jelzőtűznek szánt hely mellé, hátha ezzel is sikerül majd lelassítanunk a vetélytársainkat.

Amíg valamin megint hajba kapnak, elvonulok pisilni, és újra megszemlélem a kígyómarások helyét. A sápadt bőröm alatt végigfutó erek már a térdemig elfeketedtek, de különös módon semmi fájdalmat nem érzek. Az viszont tagadhatatlan, hogy merevebben mozgatom a jobb lábamat, és sokkal kisebb szögben tudom behajlítani, mint a másikat. Valami bénító méreg lenne? Remélem, éjszakáig nem terjed sokkal tovább, mert szükségem lesz még rá a menekvéshez. Ha nem fogok tudni elég gyorsan szaladni a Hivatásosok elől, akkor könnyen a prédájukká válhatok.

És akkor nekem tényleg annyi.

- Fáradt vagyok, vissza akarok menni – biggyeszti le az ajkait Oikawa, mikor visszatérek hozzájuk és látom, hogy végeztek a csapda felállításával.

- Már csak pár perc, te jó ég... - forgatja meg a szemeit Iwaizumi, de nem szól semmit, mikor a magas fiú elvonul lekuporodni egy kidőlt fatörzsre.

- Nem tudom, hogy vagy képes elviselni – buknak ki a szavak gondolkodás nélkül az ajkaimon, és rémülten Oikawára pillantok, de kivételesen nem hallott meg.

- Az évek meg a rutin – válaszol Iwaizumi mosolyogva, és nekiállunk egymásra pakolni először a vastagabb, majd a vékonyabb gallyakat.

- Hány éves korotok óta ismeritek egymást?

- Öt.

- Négy! – kiabál közbe Oikawa, aki nem bírja elviselni, ha kihagyjuk őt valamiből. – Ennyit ér neked a barátságunk, Iwa? Tuti, hogy még az évfordulónkra sem emlékszel!

- Nincs semmilyen évfordulónk, te idióta!

- Dehogynem! Amikor először találkoztunk? Amikor először kimondtad, hogy legjobb barátok vagyunk? Meg amikor...

- Pofa be! Minek ennyi évforduló, az ég szerelmére. Nincs azon mit ünnepelni, hogy a nyakamon ragadtál...

- Gonosz!

Iwaizumi segítségével hamar végzünk, és rögtön megindulunk visszafele, aminek örülök, mert Oikawa hangjától elkezdett lüktetni a fejem. Az sem segít, hogy a nap szokás szerint hétágra süt, és ezerrel égeti az arcomat. A kabátomat a derekam köré kötöm, és elfogadom, hogy egy újabb forró napnak nézünk elébe.

Hirtelenjében a sötét üregünk már nem is tűnik annyira borzalmasnak.

Mind a többi Kiválasztott, mind a Játékmesterek megkímélnek bennünket, mert se állat, se ember nem kerül az utunkba, miközben visszasétálunk a bázisunkhoz.

Oikawa hirtelen átkarolja a vállamat, amitől önkéntelenül is kiráz a hideg, de megpróbálok nyugalmat erőltetni magamra.

- Te is izgulsz már a mai este miatt, Kenma?

- Egy kicsit.

- Én már alig várom! Kíváncsi leszek, milyen arcot fog vágni Daishou, mikor meglátja, hogy az összes cuccuk szénné égett! – Oikawa a fülemhez hajol. – Ha tényleg beválik a kis terved, akkor megkíméllek, és nem az egész karodat fogom levágni, csak néhány ujjadat. Mit szólsz hozzá?

- Igazán... kedves tőled.

- Hé, már megint Kenmát idegesíted?!

- Hogy én? Ártatlan vagyok!

A felharsanó himnusz mindhármunkba belefojtja a szót. A meglepetéstől Oikawa leereszti a kezét, én pedig kihasználva az alkalmat elhátrálok a közeléből.

A mi Viadalunkon ez az első alkalom, hogy nem az éjjeli számlálásnál szólal meg a zene. A korábbi Viadalokon néha előfordult ilyen, mikor a Játékmesterek különféle lakomákra invitálták meg a játékosokat, ezért kíváncsian várom, hogy ezúttal mit szeretnének felajánlani nekünk.

De legnagyobb döbbenetemre most nem egy bankettről van szó.

- Kedves játékosok! Nagy örömünkre szolgál, hogy ilyen sokáig életben maradtatok! Azt hiszem, mindannyiónk nevében kijelenthetem, hogy erre igazán nem számítottunk! – Ez most beszólás akar lenni? – Ezért a következő bejelentéssel szeretnénk kedveskedni nektek! A hetvennegyedik Viadal szabályait azonnali hatállyal megváltoztatjuk. Abban az esetben, ha a két utolsóként életben maradt játékos ugyanabból a körzetből származik, akkor mindkettőjüket győztesnek fogjuk kikiáltani!

Sugawara kihangosított hangjától újabb villámcsapásszerű fájdalom villan végig az agyamon, amit igyekszem kizárni a tudatomból és kizárólag a hallott szavakra koncentrálni.

Hiába hallom kristálytisztán, amit mond, egyszerűen képtelen vagyok hinni neki. Ez valami csapda lenne? Lehet, hogy csak hallucinálok a testemben terjengő kígyóméregtől? De aztán újra felcsendül a hangja, emlékeztetve, hogy ez itt most a valóság.

- Ismétlem: ha az utolsó két életben maradt kiválasztott ugyanabból a körzetből származik, a Viadalnak két győztese lesz!

- Kuro – suttogom magam elé, és ujjaim összekulcsolódnak a medálom körül. Ez a hír gyökerestül megváltoztatja az elveimet, amelyeket eddig a Viadalban követtem.

Többé már nem kell meghalnom azért, hogy Kuroo élhessen. Azonnal meg kell találnom őt.

Oikawáékra pillantok. A magasabb fiú ép kezével belemarkol Iwaizumi inggalérjába, arcukon ugyanaz a vad vágyakozás tükröződik, mint ami az én belsőmet is lángokba lobbantja. Aztán kipukkan a buborék, és a Negyedik Körzetiek egyszerre fordulnak felém. Iwaizumi leakasztja az övébe tűrt hálót, Oikawa pedig felemeli az elejtett szigonyát. Hátrálni kezdek, mikor fenyegetően megindulnak felém.

- Bocsi, Kenma. Nem személyes – mondja Iwaizumi sajnálkozva. Majdnem megbotlok egy kiálló gyökérben.

- De mi lesz a tervünkkel? Tényleg előtte akartok megölni?

- Nem kockáztathatjuk meg, hogy Kuroo rád találjon. Még ti is mindketten életben vagytok a körzetetekből – mondja Oikawa összeráncolt homlokkal. Csak tíz méterre lehetünk a búvóhelyünktől, ahol az összes felszerelésem és a késem is lapul. De hiába szaladnék értük, a fiúk könnyen utolérnének, és akkor minden menekülőúttól elvágva sarokba szorítanának a földalatti barlangban. Van egyáltalán bármi esélyem ellenük? Bármerre is rohannék, előbb vagy utóbb biztosan beérnének.

És mégis meg kell próbálnom.

Kuroo...

Most tényleg mindent bele kell adnom, bármekkora őrültségről legyen is szó.

- Segítség! – kiáltok fel olyan hangosan, ahogyan csak tudok, és rövid lábaimmal futásnak eredek. – Segítség!

- Idióta, mindenkit ide akarsz csalogatni? – hallom meg Oikawa sziszegését. Kikerülök egy utamba kerülő fatörzset, majd olyan hirtelen fékezek le, hogy a fiú majdnem nekem tarol. Megfordulok, mire Oikawa szúrásra emeli a szigonyát. Gyorsan leguggolok, mire a fiú lesújt a vállamra, de csak a fegyvere nyelével talál el, nem pedig a szúrós végeivel. Ezzel együtt a bal vállam és felkarom találkozásánál végigfutó fájdalom lezsibbasztja az egész testrészemet, és míg ügyetlenül jobbommal a zsebembe túrok, Oikawa mellkason rúg bakancsba bújtatott lábával. Nem túl kecsesen terülök el a levelekkel borított földön, de mielőtt leszúrhatna, megragadom a lábszárát, és ülő helyzetbe tornázom magam.

Aztán az arcába hajítom az éppen szétnyomott, utolsó hallucinogén gombámat. A háta mögött megjelenik Iwaizumi is, ezért talpra kecmergek, hogy kikerüljem a felém dobott hatalmas hálót.

Oikawa prüszköl egyet, ahogy a lila spórák beleszállnak az orrlyukaiba, majd elhomályosodik a tekintete.

- Hé! Hová mész? Ne hagyj itt, Iwa! – nyöszörög a magas fiú, kiejtve kezéből a szigonyát, és a megrökönyödött Iwaizumi legnagyobb rémületére sarkon fordul, és szaladni kezd abba az irányba, ahonnan jöttünk.

- Mi a fasz... Megint megcsináltad vele! – Hiába látom Iwaizumin, hogy legszívesebben kinyírna, magában nyilván azon viaskodik, hogy Oikawát kapja-e el inkább, vagy engem.

De én már tudom, hogy melyikünket fogja választani, ezért lehajolok, hogy felvegyem az elejtett szigonyt. És ahogy azt vártam is, Iwaizumi sarkon fordul, és hálóját felemelve, izmos lábait szaporán szedve rádobja a kavicsdarabokkal teliszőtt, megnehezített fonálrengeteget a barátjára. Oikawa elesik, és kézzel-lábbal kapálózni kezd, miközben Iwaizumi azon igyekszik, hogy lefogja.

Itt az idő, hogy jómagam is menekvésre fogjam. Sikerült annyi időt nyernem, hogy visszataláljak a barlanghoz, és a táskámat kimentve elmeneküljek az ellenem fordult fiúk elől.

Aztán megpillantom a fák között bujkáló sötét, vékony alakot, és egy szempillantás alatt földbe gyökereznek a lábaim.

- Iwaizumi! Vigyázz! – kiáltok fel. Az izmos fiú a hangom irányába fordul, így a felé repülő nyílvessző nem a gerincébe, hanem a felkarjába fúródik. Iwaizumi felnyög a fájdalomtól, majd talpra ugrik, és előrántja az övébe tűzött tőrét. Oikawa még mindig a hálóba csavarodva próbál kiszabadulni.

Mire pislogok egyet, Mika eltűnik, és hirtelen attól kezdek félni, hogy bármelyik pillanatban észrevétlenül előbukkanhat a hátam mögül.

Aztán sajnos rájövök, hogy miért vonult ideiglenesen vissza, mert a túloldalról Daishou lép elő az árnyékok rejtekéből, arcán elégedett, széles mosollyal.

- Hát itt vannak az árulók. Nem vagy valami jó színben, Iwaizumi.

Nem tudom, hogy mit csináljak. Mika még valahol a közelben rejtőzhet: lehet, hogy a helyszínt figyeli, nehogy valaki más is rájuk támadjon, mert a kiabálásom könnyen a többi versenyzőt is riaszthatta. Ha vele találkozom szembe menekülés közben, akkor nekem lőttek.

Szó szerint.

Oikawáék pedig most próbáltak megölni, de tényleg végig akarom nézni, ahogy Daishou a szemem láttára végez velük? Nem szívesen tenném.

- Kenma, térítsd észhez Oikawát és fussatok! – kiált rám Iwaizumi, mire némi habozás után engedelmeskedem neki. Magamon érzem Daishou hűvös, hüllőszerű tekintetét, miközben a hálóba belegabalyodott fiúhoz sietek, és letérdelek mellé.

- Milyen édes. Azt hiszed, van bármi esélyed ellenem? – Iwaizumi előttünk áll, hogy a testével védje Oikawát, ezért nem látom, milyen arcot vághat. Ujjai görcsösen kapaszkodnak a tőr markolata köré, és eszembe jut a korábbi beszélgetésünk egy foszlánya.

,,A legtöbbünk soha nem is fogott fegyvert a kezébe, mielőtt kisorsolták volna a nevét. Amikor kihúzták a nevemet, tudtam, hogy ennyi volt."

Iwaizuminak semmi esélye sincs Daishou ellen. De ha az az utolsó kívánsága, hogy Oikawán segítsek...

A kelleténél kissé erősebben vágom orrba a kapálódzó fiút, aki feljajdul, és ujjaival a vérzésnek induló testrész felé kap.

- Ezt mégis miért kellett?

Talpra rángatom Oikawát, és a még mindig szédülő fiút az ép karjánál megragadva megpróbálom minél messzebb vonszolni a felfordulástól, mielőtt észrevehetné, hogy pontosan mi is történik körülötte.

- Hol van Iwa, és miért van nálad a fegyverem?! – Oikawa megveti a lábait, és egy tapodtat sem hajlandó tovább mozdulni. Sajnos jóval magasabb és erősebb nálam, ezért kevés eredménnyel próbálom magammal cibálni.

Meghallom az ismerős, sziszegő hangot, és kénytelen vagyok újra a földre vetődni Oikawával együtt. A fehér tollas nyíl elrepül felettünk, és pár méterrel előttünk ártalmatlanul a talajba fúródik.

- Hű, ez közel volt – fújja ki az arcába hullott tincseket a fiú, és felkönyököl. – Elárulnád végre, hogy mégis mi folyik itt?! – Először a tőrét markoló Iwaizumit találja meg a tekintete, majd a vele szemben álló, lándzsáját támadóhelyzetbe emelő Daishou-t. Végül megfordítja a fejét, és a hátunk mögött várakozó Mikát is megpillantja. Az összes vér kimegy az arcából, és fehérre sápadt bőrre éles kontrasztot alkot az orrát pettyező szeplőkkel és az ajka fölött vöröslő vérfolttal. – Mi... mégis mikor?

- Örülök, hogy visszatértél közénk, Oikawa – mondja Daishou bársonyos hangon. – Már kezdtél hiányozni.

- Add vissza a szigonyom – sziszegi Oikawa, pillantását le nem véve az Első Körzeti fiúról. – Esküszöm, hogy végzek vele!

Szemem sarkából látom, hogy Mika újra felajzza az íját, és egyenesen Oikawa koponyájára céloz vele. Mozdulatlanná merevedek. Ha most átadom neki a fegyvert, biztos, hogy meg fogják ölni.

- Kenma!

Mind a négyen felkapjuk a fejünket az ismeretlen üvöltésre. A rohanva közeledő alak fejszéjének éle visszaveri a nap fénylő sugarait.

- Kenma, fuss!

- Kuro? – Nem akarok hinni a szemeimnek, már annyiszor becsaptak engem. Tényleg, biztosan én is belélegeztem a gomba spóráit, mikor nekidobtam azt Oikawa arcának. A szél visszafújta az én orrlyukaimba is, és mivel eddig minden látomásom Kuroo-hoz volt köthető, természetes, hogy a legújabbnak is ő a főszereplője.

Vajon ebben is meg fog halni, mint a legutóbbiban?

Mika ellövi a nyilat, de nem Oikawa, hanem a látomás-Kuroo felé. Furcsa, hogy mások is látják, nem csak én. Ilyen korábban még nem fordult elő.

Kihasználva azt a pár másodpercnyi időt, amíg az újabb nyílért nyúl, megragadom Oikawát, és megindulok előre. Nem fordulok meg: nem akarom megint végignézni, hogy valaki a szemem láttára végez a látomás-Kuroo-val.

- Ne engedd, hogy megszökjenek! – hallom a kiáltást, és félrerántom a fiút, mielőtt az újabb nyílvessző végezhetne vele. Basszus, nagyon gyorsan búvóhelyet kell találnunk, mielőtt...

Megkockáztatok egy hátrapillantást, és észreveszem, hogy a felénk lépkedő Mika éppen egy újabb nyílvesszőt illeszt az íja húrjához. A hátán lógó tegezre siklik a tekintetem, és meglepve konstatálom, hogy üres.

Elfogytak a nyílvesszői, és amíg nem gyűjti össze azokat, amiket ránk pazarolt, addig egy ideig nem fog tudni távolról ránk támadni...

- Fuss! Téged akar! – kiáltom Oikawának, és valóban, Mika ügyet sem vetve rám a Negyedik Körzetire céloz. Nagyot kiáltva felemelem a szigonyt, és a lány felé rontok.

Hiszen mozgó célpontot nehezebb eltalálni, igaz?

Mika hirtelen támadásomtól meglepődve kiengedi az utolsó nyílvesszőt, eltévesztve a célpontját, majd kecsesen arrébb lép, könnyedén kitérve a szigony hegyes végei felől. Aztán az íja markolatával erősen fejbe vág, mire térdre borulok, és az alapból hasogató fejemen egy minden eddiginél erősebb fájdalomhullám seper végig.

Fehér foltok táncolnak a szemeim előtt, de még ezeken keresztül is látom a földön ülő Iwaizumit, aki véres karját szorongatja, valamint az egymásnak feszülő Daishou-t és Kuroo-t.

Milyen különös, hogy még mindig nem tűnt el a látomás...

Női sikoly dobhártyaszaggató hangja hallatszik a közelemből, és a mellettem elszáguldó formás lábak eltávolodnak a fák közé. Oikawa arca úszik be a szemeim elé, a vonásai furcsán eltorzulnak, mintha víz alól szólna hozzám.

- Állj fel! El kell cipelnünk Iwát, mielőtt...

Mögötte a látomás-Kuroo feje hátrabicsaklik, és a homlokán ejtett vágásból ömleni kezd a vér. Iwaizumi még mindig a sebesült karját dédelgeti, amelyet szúrások konstellációja díszít. A vállába beletört nyílvessző alól vékony patakban csurdogál a vér.

Elmosódik körülöttem a világ. Daishou megfordul, és mikor ránk esik a tekintete, egy pillanatra kitisztul a kép, felszakítva a ködfelhőt, és meglátom a szemeiben tükröződő diadalt.

Az ajkam elnyílik, de nem jön ki rajta hang.

Daishou éles szögben megemeli a karját. A mozdulat furcsán ismerős – hiszen ezerszer láttam már életemben, ahogyan Kuroo ezt csinálja a fejszéjével.

Ohh...

A levegőben előretörő lándzsa lassított felvételként szakítja át Oikawa hátát, a fémhegy a gyomrán keresztül tör ki a felszínre. A fiú felköhög, és a szájából felszakadó vér az arcomra hullik, mielőtt térdre zuhanna.

- Oikawaaa!

Iwaizumi üvöltése visszarángat a valóságba. Megragadom Oikawa felsőtestét, mielőtt arccal előreeshetne, és az oldalára fordítom, hogy ne fúródjon bele még mélyebben a lándzsa.

Nem mintha számítana. A fegyver így is teljesen keresztülszúrta a belső szerveit.

Újabb köhögés szakad fel a mellkasából, és a szájából szivárogni kezd a mélyvörös folyadék. Iwaizumi lassan, négykézláb mászik felénk a földön, és ekkor veszem észre, hogy a lábfeje is át van szúrva. Így mégis hogyan fogunk tudni elmenekülni?

- Oikawa... - nyöszörög a Negyedik Körzeti társa, és amint mellénk ér, az ölébe veszi a haldokló fiú fejét. Oikawa fél arca vérben úszik, de halvány mosoly kúszik az ajkaira, amikor megérzi maga körül az erős kezeket. Mögöttük Daishou lassú ragadozóléptekkel közelít felénk. Már nem kell kapkodnia: tudja, hogy nyert ügye van. Vakon tapogatózni kezdek az elejtett szigony felé. Nem... nem érhet így véget a küzdelem!

- Iwa... hogy... hogy áll a frizurám?

- Idióta. – Iwaizumi könnyei Oikawa arcára potyognak. – Idióta! El kellett volna menekülnöd!

- Saj...nálom. – Oikawa felköhög. – Találkozunk odaát...

Elfordítom a fejemet. Olyan érzésem van, mintha betolakodnék kettejük világába. A térdem megremeg, ahogy ügyetlenül talpra kecmergek. Úgy érzem, mintha a fejem bármelyik pillanatban szétrobbanhatna, és erősen kerülget a hányinger. A szemeim tágra nyílnak, mikor megpillantom a levegőben felénk dobott fejszét, de a fegyver centikre Daishou talpától ér földet, felkavarva a port.

Hiszen Kuroo sosem téveszt célt.

Hogyhogy itt van még a látomás?

Hirtelen eltűnik a lábam alól a talaj, és valami ismeretlen erő emel a magasba. Hangosan felkiáltok, de a világ megfordul a tengelye körül, és egy pillanat múlva már a földet bámulom, miközben az ismeretlen lábak futásnak indulnak, és én holt teherként lógok le valaki hátáról.

Miért történik ez velem?

Rúgkapálni és ütlegelni kezdek, de az elrablóm ügyet sem vetve menekülési kísérletemnek igyekszik eltávolodni a véres színjátéktól. Amennyire csak tudom, megemelem a törzsemet, és megpillantom a távolban a térdeire támaszkodó, ziháló Kuroo-t. Daishou odaér az összebújt pároshoz: határozott mozdulattal megragadja Iwaizumi rövid tincseit, és a fiú fejét hátrarántva átszúrja a nyakát az útközben felszedett, Mika által elhagyott nyílvesszővel. Feldördül a legelső ágyúlövés, de a testemet megbénító rettenet szinte hozzáláncolja a tekintetemet a helyszínhez, és én képtelen vagyok elpillantani. Aztán Iwaizumi testét félrelökve megragadja az Oikawába szúrt lándzsa nyelét, és párszor erősen megforgatja benne, mielőtt kitépné a hátából. A második ágyú is hangosan eldördül.

Aztán beérünk a fák sűrűjébe, és mindenre némaság borul.

Életben maradt játékosok száma: 7

Halottak: 17━ Azumane Asahi, Kyotani Kentarou, Ennoshita Chikara, Kinoshita Hisashi, Inuoka Sou, Sarukui Yamato, Goshiki Tsutomu, Nishinoya Yuu, Tanaka Ryuunosuke, Aone Takanobu, Terushima Yuuji, Ushijima Wakatoshi, Miya Atsumu, Tendou Satori, Akaashi Keiji, Iwaizumi Hajime, Oikawa Tooru