Egyik pillanatban még a parton állok, Kenma arcát szorongatva, a következőben pedig hideg víz tölti meg a füleimet, orromat és a számat. Elmerülök a habok közt, és hiába nyitom ki a szemeimet a víz alatt, csak sötétséget látok. Lábaimmal rúgkapálva kiemelem fejemet a felszínre, és egyszerre próbálom meg kiköhögni a félrenyelt folyadékot és levegőt venni. Tehetetlenül kapálózom, miközben könyörtelenül visz magával a folyó sodrása, mire kezem végül valami szilárdnak csapódik. Igyekszem megkapaszkodni a csuszamlós felületen, és körmeimmel megragadom az utamba kerülő szikla kiálló csücskeit. Egy percnyi pihenőidőt adok magamnak, hogy a kőbe kapaszkodva kifújjam magam, és rájöjjek, a folyó melyik oldalára kell visszatérnem, majd a talpaimat megvetve a szikla falán nagy lendülettel elrúgom magam, és úszni kezdek. Szerencsém, hogy már rutinos úszónak számítok – nyaranta sokszor megyünk ki pancsolni a közeli patakokba -, ám azok közel sem ennyire sebesek és sziklásak. Valami recés élű kő felsérti a bal tenyeremet, de kitartóan evickélek tovább. Mikor kezem a partot éri, felhúzom magam, és négykézláb öklendezni kezdek, kiköpve a maradék vizet is. Amint magamhoz térek, felegyenesedem, és a már rám szálló vaksötétben igyekszem visszatalálni ahhoz a részhez, ahol Kenma belökött a folyóba. A szívem a torkomban dobog, az ereimben pedig meghűlt a vér, de nem csak a kéretlen jéghideg fürdő miatt. Azonban a remény lángja még mindig ég bennem, és nem vagyok hajlandó szembenézni a legrosszabbal. Kenma biztosan ott fog rám várni, rám mosolyog, és elmondja, hogy ez az egész csak egy béna tréfa volt, bosszú azért, hogy mindig beszólok neki valami hülyeséget. Igen, ennek így kell lennie, mert a másik opció... Nem, nem verhetett át, hiszen megígérte az utolsó esténken, az ágyamban fekve, hogy a végéig velem fog maradni.

A bakancsommal rálépek valamire, de még idejében megtartom az egyensúlyomat. Az elterülő kupac láttán feléled bennem a hányinger, és igyekszem egy másodperccel sem tovább ránézni a legyőzött fiú hullájára. A két zsák sötét pukliként hever tőle pár méterrel, de Kenmának nyoma sincs.

━ Kenma? Kenma! ━ kiáltok fel, de nem jön más válasz, csak a fák között honoló néma csönd. A nedvesen rám tapadó ruháimnál, a testemet rázó reszketésnél ezerszernél jobban fáj a tudat, hogy elárult engem.

Lehajolok, még mindig nem fogva fel egészen a történtek súlyát, és a két zsákot a hátamra kapom. Az ütőt ott hagyom, ahol van, karmazsinvörösre színeződött végének képe szinte beleég a retinámba. Gépiesen mozgok, mint egy robot, ami az életben maradás utasításait követi. Azonnal el kell tűnnöm innen, mert kétségbeesett kiáltásaimat ötven méteres körzetben hallani lehetett. Nem akarom, hogy ilyen kétségbeesett állapotban találjon meg a többi versenyző, mert jelenleg semmi erőt nem érzek magamban a küzdelemhez.

Nem tudom, Kenma merre indulhatott el, de most nincs időm pánikolni. Talán jobb lenne, ha visszamásznék a völgy oldalán, és valamelyik fa ágai között aludnék el ma éjjel. Így koromsötétben sokkal nehezebb felkaptatni az emelkedőn, de végül pár perc alatt visszaérek az almafákkal tarkított részhez. Egyelőre senki sem vetette rám magát a bokrok árnyékából, és még öt percnyi gyaloglás után úgy döntök, nem bírom tovább. Meglátom az égen egy légpárnás repülő sápadt fényeit, ami arrafele tart, ahonnan jöttem, és ebből rájövök, hogy most mennek begyűjteni annak a fiúnak a holttestét, akit megöltem. Addig ugyanis nem vihetik el a hullákat, amíg az élő kiválasztottak a testek közelében vannak. Innen a Kapitóliumba fogják vinni, ahol megmosdatják és gyászruhába bújtatják, majd egy fakoporsóban hazaküldik a saját Körzetébe. Vajon volt családja? Mikor meglátják, hogy a fiuk holtan tér vissza, engem fognak átkozni, vagy a készítőket? Talán nem számít. A fiút én öltem meg, de nem volt választásom. A Kapitólium megfosztott a szabad akaratomtól, rákényszerítve, hogy más fiatalokat nyírjak ki azért, hogy életben maradhassunk. És valószínűleg nem ez lesz az utolsó eset, hogy saját kezűleg kell végeznem valakivel.

Kibújok a nedves ruháimból, és észreveszem, hogy egyre erősebbek a remegési hullámok, már a fogaim is hangosan egymáshoz koccannak, és csak nagy nehézségek árán tudom elpakolni a vizes holmikat a táskámba. Remélem, az éjféli összefoglalóban ezt nem fogják levetíteni a közönségnek, ahogy egy szál alsógatyában és egy pár bakancsban nekiállok megmászni egy göcsörtös almafát. Szerencsére van elég kiálló gally és göb rajta, és mikor négy méter magasságban meglátok egy vaskos ágat, lehuppanok rá. Erősen kapaszkodom, hogy le ne szédüljek, és először a zsákok szíjait fűzöm rá egy-egy kisebb ágra. Aztán a nedves ruháimat terítem ki kicsit odébb száradni, majd előtúrom a marhahússzeleteket. Semmi étvágyam, de kényszerítem magam, hogy elrágjak legalább egyet, és leöblítem a palackban lévő vízzel. Aztán előveszem a takarómat, és tetőtől talpig bebugyolálom magam. Úgy nézhetek ki, mint egy óriási pólyába csomagolt csecsemő, de nem érdekel. A takaró meglepően puha, és perceken belül melegíteni kezd. Valószínűleg olyan anyagból készült, ami benntartja a tested hőmérsékletét, ezért a reszketésem tíz perc múlva alábbhagy. Így sem zárható ki annak az esélye, hogy másnap lázasan ébredjek fel, de egyelőre ennyit tehetek magamért. Tüzet gyújtani őrültség lenne most, miután kiabálásommal felvertem a környéket. Ha most rám szállnának a Hivatásosok, nekem annyi lenne.

Kellemes félálmomból Karasuno himnuszának harsogása riaszt fel. Az ágak között kilesve látom az égre kivetített kapitóliumi címert, egy hatalmas sasmadarat. A himnusz halkulni kezd, és egy pillanatra elsötétül felettem az égbolt. Az arénában minden éjjel megmutatják nekünk az aznap elesett versenyzők fényképeit. Az arcképek alatt csak az elhunyt kiválasztott körzetének a számát írják ki, ami némileg bosszantó, mert Kenmával ellentétben nem vettem a fáradságot, hogy megtanuljam a többiek nevét. Ezt mostanra kissé bánom, mert valami torz gondolatvezetés folytán úgy érzem, tartoznék nekik azzal, hogy emlékezzek rájuk, ami persze őrültség. Hamarosan én is csak egy leszek az elesettek közül.

Először a Harmadik Körzeti szakállas fiú arcképe villan fel, és szájhúzva veszem tudomásul, hogy az összes Első és Második Körzeti bunkó életben maradt. Ezután rögtön azt a fiút mutatják, akit én öltem meg: az Ötödik Körzetből származott. Tehát Oikawáék is élnek és virulnak. A Nyolcadik Körzetből mindkét versenyző kiesett. Végül utolsónak azt a Kilencedik Körzetit mutatják, akivel Oikawa végzett Kenma szeme láttára. Egy apró, megkönnyebbült sóhaj szakad fel az ajkaim közül. Atsumu tehát még életben van. Ahogy Ushijima és Tendou is. Kíváncsi vagyok, hogy merre lehetnek a szövetségeseink. Egyáltalán nem szívleltem azt az ötletet, hogy másokkal összeálljunk, és továbbra sem akarok összefogni olyanokkal, akik bármelyik pillanatban ellenem fordulhatnak, lehet, hogy a végén mégis meg kell fogadnom Nekomata tanácsát. Ha meg akarom találni Kenmát, könnyebb dolgom lesz, ha nem egyedül vagyok. Egyedül ugyanis az ember nem tud őrködni, de ha van mellette egy társ, akkor tudnak felváltva aludni éjjelente. És nagyon nincs kedvem minden este kemény faágakon feküdni.

Kenma hatalmasat téved, ha azt hiszi, ilyen könnyen megszabadulhat tőlem. Az ő állapotában nem juthatott messzire a folyótól. Holnap első dolgom lesz oda visszamenni, és a világosságban követni a nyomait. Ha szerencsém van, még aznap rátalálok, de azt a szidást nem fogja élvezni, amit neki tartogatok. Igyekszem elhessegetni azokat a kínzó gondolatokat, hogy mindenféle felszerelés és élelem nélkül indult útnak, és lehunyom a szemeimet. Egyelőre többet nem tehetek érte.

Az egész napi izgalmak, a hosszú menetelés és a jeges fürdő eléggé kifárasztott ahhoz, hogy perceken belül elbóbiskoljak. Nyugtalan álmaimban az Ötödik Körzeti fiú vértől csöpögő arca kísért.

A folyó mentén jobbra indulok el, ahol sűrűbben állnak a szikár fák. Ahhoz nincs elég erőm, hogy megkíséreljem megmászni az emelkedőt, ahonnan Kuroo-val lejöttünk, de meg kell próbálnom minél nagyobb távolságot raknom kettőnk közé. Kuroo nagyon jó úszó: valószínűleg hamar a partra fog verődni, és akkor lehet olyan bolond, hogy a nyomomba ered.

A bal oldalam visszahúz, ernyedten lépkedek azzal a maximum sebességgel, amire jelenlegi állapotomban képes vagyok, ám ez édeskevés. A fejem iszonyatosan lüktet, mintha kalapáccsal vernék a koponyámat, és a bordáimba minden egyes megtett lépésnél és lélegzetvételnél iszonyatos fájdalom villáma nyilall. Nem tudom, hogy valóban ennyire vaksötét van-e, vagy csak a fejsérülésem miatt akadnak látási problémáim: mindenesetre nem veszem észre a lábam útjába kerülő követ, és eltaknyolok. Tenyereimmel tompítom az ütést, mire egész testemet elönti a hófehér forróság hulláma. Négykézláb kúszok előre, még gyengeségemben is azon igyekezve, hogy minél több métert tegyek meg. Egy pillanatra megdermedek, ugyanis meghallom, hogy Kuroo ostoba módon a nevemet kiáltozza. Mekkora idióta! Azt akarja, hogy kinyírják? Összeszorítom a fogaimat, és nagy nehezen felállok. Ezek szerint kiért a partra, és látja, hogy nem vagyok ott, ahol utoljára elváltunk egymástól. Ha szerencsém van, nem vette észre, hogy merre indultam, de nem zárhatom ki azt az eshetőséget, hogy véletlen pont ezt az irányt fogja célba venni. Remélem van annyi esze, hogy menekülésbe fog, mert ha valamelyik versenyző a közelben van, a kiabálását követve könnyen rátalálhat.

Gyengén bukdácsolok előre, azon morfondírozva, hogy mégis hol találhatnék éjszakára búvóhelyet. A folyó melletti fák teljesen kopárok, ezért nem nyújtanak biztonságot, de ahhoz, hogy kiérjek a sűrű almafák közé, fel kéne másznom a dombon, ami nem biztos, hogy sikerülne. Ha félúton beájulnék, az nem lenne valami okos húzás tőlem. Ahhoz túl sötét van, hogy normálisan körül tudjak nézni, a gyufa és a zseblámpa pedig a hátizsákban maradt, amit Kuroo-nál hagytam. Persze ha nálam lennének, most akkor sem kockáztatnám meg azt, hogy bármi fénnyel felhívjam magamra a figyelmet.

A folyó továbbra is hangosan csobog, elrejtve a lépteim zaját. Vajon meddig kell még gyalogolnom ahhoz, hogy azt mondhassam, eléggé eltávolodtam attól a helytől, ahol Kuroo hangzavart csapott? Mivel olyan tempóban haladok, mint egy rokkant öregember, nehéz lenne megmondani, hogy mennyit haladhattam, főleg, hogy a látásomra sem támaszkodhatok. Már nem fogom sokáig bírni...

Szenvedő gondolataimból halálos rémület szakít ki. Valami émelyítően sikamlós és csúszós dolog ér a nyakamhoz, és önkéntelenül megugrok. Ez hatalmas hiba volt: ahogy erővel hozzácsapódik a talpam a kavicsos talajhoz, egész testemen átáramlik a fájdalom, és összeesek. Sikoltozva tépem le nyakamról a támadómat, és magam elé tartva egy fekete, vékony testű kígyóval nézek farkasszemet. Olyan messzire hajítom magamtól, amennyire csak bírom, miközben a sokktól és a fejemet ért újabb becsapódástól forogni kezd velem a világ. Erőltetetten zihálok, s tompán, mintha víz alól jönne a hang, üti meg fülemet a közeledő léptek zaja.

━ Nocsak, kit látnak szemeim!

Mielőtt bármit is tehetnék, elsötétül előttem a világ.

Fény szűrődik át szempilláim között, mikor magamhoz térek. A felettem elterülő szürkéskék égbolt azt sejteti, hogy a kora reggeli órákban járhatunk. Épp kezdenék visszabóbiskolni, mikor elönt az idegesség hulláma, és hirtelen felülök. Mégis hol a csudában vagyok?! Az utolsó emlékem egy csiszamlós hüllő, egy esés és egy ismerős férfihang. Az egész csak egy álom lett volna?

Mikor rájövök, hogy nincs rajtam az ingem, még erősebben pánikolni kezdek. A mellkasomhoz nyúlva ujjaim a macskamedál hűvös felületéhez érnek, mire némiképp megnyugszom. Nem emlékszem, hogy leszakítottam volna magamról a ruhámat, de ki tudja, lehet, hogy valami szikla levágta rólam. Akkor is gyanús a helyzet...

Kidörzsölöm az álom utolsó morzsáit is a szememből, és érdeklődő pillantást vetek az oldalamra. Bordáimon, a liláskék foltok mentén furcsa, fehér csillanást látok. Óvatosan hozzáérek a bőrömhöz, és megdöbbenve érzékelem valami krém selymes anyagát. Mégis mi történik itt?

Körülnézek alvóhelyemen, amit két hatalmas szikla közti hasadékban alakítottak ki. Nem egy tágas hely, de arra jó, hogy megóvjon a széltől, és így nem vagyok szem előtt sem. Valaki tőlem egy méterre hevenyészetten egymásra rakott levéldarabokból egy apró terítőt csinált, és két szelet kenyeret meg egy marék cseresznyét helyezett ki rá. Ajkamba harapok. Vajon Kuroo mégis megtalált a menekülési tervem ellenére? Lehet, hogy a semmiért löktem bele a folyóba? Te jó ég, amikor visszatér, és látja, hogy ébren vagyok, iszonyú mérges lesz, és kiabálni fog velem. Talán jobb lesz, ha lelépek, mielőtt visszajönne. Felpattanok, ami hiba volt, mert az agyamba éles fájdalom nyilall. Tehát a fejsérülésem nem akar csillapodni, és a legkisebb hirtelen mozdulatra is bosszút áll rajtam. Megtápászkodok az egyik kőfalon, és tekintetemmel keresni kezdem a felsőmet. Szerencsére odébb megtalálom, egy ismeretlen, sötétkék hátizsák mellett. Magamra öltöm a zöld inget, és kíváncsian szemezek a táskával. Meg merjem nézni, hogy mi van benne?

Épp az érveket és ellenérveket sorakoztatom fel magamban, mikor egy hirtelen hang szinte kiugraszt a bőrömből.

━ Jó reggelt, álomszuszék! ━ köszönt éneklő hangon. ━ Elég volt a szépítő alvásból?

Tendou becsusszan a hasadék száján át, és lehuppan a földre. Valahonnan szerzett egy barna bőrövet: az egyik oldalán egy rövid kés van beletűzve, a másikon meg egy furcsa, kampószerű tárgy lóg le róla. Ledob egy papírtekercset a földre maga elé, és elégedetten nyújtózkodik egyet, csigolyái csak úgy ropognak a beálló csöndben. Tűzpiros haja zselé nélkül szokatlanul puhán hullik le az álláig. Első ránézésre teljesen sértetlennek és meglehetősen ébernek tűnik.

Végre megtalálom a hangomat.

━ Te voltál ott az este?

Egyik kecses ívű szemöldökét felvonja homloka közepéig.

━ Mármint amikor úgy sivítottál, mint akit nyúznak? Aha. Örülhetsz, hogy nem a Hivatásosak értek oda először.

Érzem, hogy forróság önti el az arcomat.

━ Megtámadott egy kígyó! Nagyon ijesztő volt...

━ Képzelem ━ vigyorodik el gúnyosan. ━ Hé, miért nem eszel? ━ mutogat a kirakott élelemre. Mielőtt tiltakozhatnék, hatalmasat kordul a hasam, és a testemre hallgatva úgy döntök, nem ellenkezem. Ha Tendou meg akarna ölni, már megtehette volna. Azzal, ha még egy félórát eltöltök a társaságában, talán nem lesz gond. Eszem, aztán elindulok, hogy keressek valami távol eső búvóhelyet, ahol senki sem találhat majd rám. Főleg nem Kuroo.

Nagyokat harapok a kenyérből. Sötétbarna színű, szerintem rozsból készülhetett, de a tegnapi hús-alma kombináció után mennyeinek érzem. Miután mindkét szeletet eltüntetem, kissé gyanakvó pillantást vetek a cseresznyére. Ezeknek ugyan nincs természetellenes színe és furcsa csillogása, ám némi bizalmatlanság így is marad bennem. Tendou könnyen kiolvassa tétovázásom okát.

━ Már tegnap is ettem belőlük, és még mindig élek, úgyhogy csak rajta! ━ noszogat. Csak párat merek megenni, nehogy gyomorrontást kapjak és guggolva töltsem a napom hátralévő részét, majd félszeg pillantást vetek Tendou-ra a szemem sarkából.

━ Köszi a reggelit. Meg a krémet is...

Csettint, majd odaszökell a kék hátizsákhoz, és némi kutakodás után odadob nekem valamit. Reflexből elkapom, és lepislogok a felirat nélküli tégelyre. Kinyitom a fedelét, és látom, hogy a hófehér krém fele már elfogyott.

━ Honnan tudtad, hogy zúzódásokra való? ━ kérdeztem kíváncsian.

━ Hmm, csak tippeltem ━ kopogtatja meg állát egyik pókszerű ujjával. ━ Már kipróbáltam nyílt seben, és azon nem működött, úgyhogy gondoltam, kisebb sérülésekre lehet csak használni.

Kérdőn pislogok, de nem fejti ki bővebben a mondandóját, és valahogy nekem sincs kedvem rákérdezni a sebes dologra. Nekidőlök az egyik szikla falának, és az ingem ujjával kezdek játszani. Tendou előrántja a kését, mire ösztönösen megdermedek, de csak a körme alatti koszt kezdi el kipiszkálni. A penge markolata fekete, a fémrészen vakítóan megcsillan a reggeli napfény. A kés hegyénél, egy centiméternyi átmérőjű helyen rozsdavörös foltot pillantok meg, mintha egy aprócska részt kihagyott volna a tisztítás során. A szívem hevesebben kezd el dobogni.

Tendou észreveszi, hogy mozdulatlanul, lélegzetvisszafojtva figyelem.

━ He, mit bámulsz?

Nyelek egy nagyot. A rébuszokban beszélés sosem tartozott az erősségeim közé, ezért kertelés nélkül bukik ki belőlem a kérdés.

━ Kit öltél meg?

Tendou egy percig csak mered rám, majd vékony ajkának egyik oldala felfelé kunkorodik.

━ Miből gondolod, hogy megöltem valakit?

Újabb nyelés.

━ Szerintem te nem végeznél félmunkát.

Jóízűen felkacag.

━ Milyen igaz! ━ A kést visszadugja az övébe, mintha csak el akarná rejteni előlem. ━ Ha annyira érdekel, a Harmadik Körzeti Asahi volt az. Ott bénázott előttem, miközben próbáltam kirohanni a Bőségszaruból. A sarkamban Daishou loholt egy cseszett hosszú dárdával, úgyhogy sajnos utat kellett törnöm magamnak. Túl lassú volt ━ von vállat közönyösen. Szóval nem volt olyan erős oka, hogy megölje őt: nem úgy, mint tegnap Kuroo-nak, mikor Kyotani ránk támadt... De ki vagyok én, hogy bárki fölött is ítélkezzek? Valószínűleg senki más nem osztja az arénában az én gyilkolásellenes elveimet, és nem véletlenül. A többiek mind élve szeretnének innen kijutni, és ezért hajlandóak lesznek bármit megtenni.

━ Lemaradtam az éjjeli vetítésről ━ suttogom, és az aggodalom szinte lyukat éget a gyomromba. ━ Hányan haltak meg, és melyik Körzetekből?

Tendou az ujjait kezdi használni a számoláshoz.

━ Nos, először is ott van Asahi a Harmadikból, aztán Kyotani az Ötödikből ━ ennek hallatán a földre szegezem a tekintetem ━, ööö, Ennoshita és Kinoshita a Nyolcadikból... Ki volt az utolsó? Ja, Inuoka a Kilencedikből. Jó sokan maradtunk, mi?

Némileg megnyugszom. Tehát Kyotani után többen már nem estek ki az éjszaka folyamán, vagyis Kuroo-nak volt annyi esze, hogy elmeneküljön. A mardosó bűntudatom, ha csak egy fokkal is, de enyhül.

Hirtelen az az ijesztő benyomásom támad, hogy Tendou képes a gondolatolvasásra, mert amint Kuroo-ra gondolok, megszólal:

━ És hol hagytad a fiúdat?

Újabb hőhullám vonul át a fejemen. Lehetséges, hogy belázasodtam az éjjel?

━ Kuro nem a fiúm, hanem a barátom.

Tendou szaporán pislog kidülledt bogárszemeivel.

━ Miért, a kettő nem ugyanaz?

━ Nem. ━ A tégelyt a nadrágzsebembe süllyesztem, és felállok. ━ Köszönöm még egyszer, hogy segítettél. Én akkor most me...

━ Szuper! ━ ugrik talpra izgatottan, és a zsákot a vállára kapja. ━ Ha kész vagy, akkor indulhatunk is!

Rágcsálni kezdem a szám belsejét.

━ Mármint te és én indulhatunk... de külön utakon. ━ Tendou értetlenül bámul rám.

━ He? Ne viccelődj.

━ Ez nem vicc ━ mormogom egyre türelmetlenebbül. ━ Mégis miért akarsz velem maradni?

Úgy néz rám, mintha a világ legnagyobb hülyeségét kérdeztem volna.

━ Mert szövetséget kötöttünk ━ pislog nagyokat. ━ Egy csapat vagyunk.

━ Az... azt azért csináltam, hogy Kuro-nak legyenek szövetségesei. Hogy neki legyenek társai, akik segíthetik őt az arénában.

A vállai némileg megroggyannak.

━ De beleegyeztél, hogy veletek legyek. ━ Hirtelen évekkel fiatalabbnak tűnik a koránál. ━ Én téged kerestelek fel a kiképzésen, nem Kuroo-t. Én veled beszéltem meg, hogy legyünk egy csapat, nem Kuroo-val.

A fejem egyre erősebben kezd lüktetni.

━ Tendou, hidd el, hogy ezt a te érdekedben teszem. Csak visszahúználak... én nem tudok embert ölni, és nem is akarok! Így semmi hasznomat nem vennéd. Ha megkeresed Kuro-t, akkor...

Tendou hevesen megrázza a fejét, vörös tincsei csapkodnak az arca körül.

━ Ez nekem nem számít, Kenma. Ha nem akarsz ölni, akkor nem is kell. ━ Az arckifejezése őszinte és határozott. ━ Majd én végzek a többiekkel.

Kezdem elfogadni, hogy ebből a szócsatából nem én fogok kikerülni győztesként. Nem merek túlságosan ellenkezni, végülis Tendou-nál van egy csinos kis kés, amit feltehetően jól tud használni, ha abból indulok ki, hogy tíz pontot kapott a Játékmesterektől. Másrészről valóban szövetséget kötöttünk, amiből nem lenne szép dolog kiszállni, még ha az ő érdekében tenném is. Ha ismeri a korlátaimat és tiszteletben tartja a döntésemet, akkor nem marad több ellenérvem a csapatmunka ellen. És most, hogy semmi felszerelésem nem maradt a tegnapi kirohanásom után, talán jobb is, ha egy ideig együttműködöm vele. De csak egy kis ideig...

Tendou megragadja a tekercs papírt, és kimasíroz a hasadékon át. Lassú mozdulatokkal követem, és megpillantom a csupasz fákat és távolabbról az örvénylő folyót. A vízhez sétálunk, s a vöröshajú fiú megtölt egy ugyanolyan fémpalackot, amilyen Kuroo-nál is volt. Mohó kortyokban iszom, majd megtörlöm kézfejemmel az államat.

━ Mi a terv mára? ━ kérdezem némi kíváncsisággal. Tendou nem olyannak tűnik, aki sokáig meg bír maradni egy helyben. Izgatottan elvigyorodik.

━ Megyünk vadászni!

Összeráncolom a homlokomat.

━ Vadászni? Mégis mire? ━ Azt az egyetlen undorító kígyót leszámítva nem láttam nagyobb élőlényt eddig az arénában.

━ Hát emberekre.

Mereven, szó nélkül bámulok rá, mire harsányan kacagni kezd, és előre görnyedve, levegőért kapkodva megtámaszkodik a térdein.

━ Ez haláli! Úgy néztél ki, mint aki mindjárt összecsinálja magát! ━ Bosszúsan figyelem, ahogy kitörli szeme sarkából a kósza könnycseppeket. ━ Naa, Kenma, csak hülyültem. Keresünk valami husit, mert tegnap egész végig csak kenyéren és cseresznyén éltem.

━ És mégis hol akarsz te vadhúst találni? Az aréna nem igazán hemzseg az állatoktól ━ mondom kételkedve. Tendou, mint aki csak erre a pillanatra várt, a papírtekercset lóbálni kezdi az arcom előtt. A papír egyik sarka beleáll a szemembe, mire feljajdulok.

━ Mi ez? ━ veszem el tőle idegesen a tárgyat, miután megbizonyosodtam róla, hogy nem vakultam meg. Csak várakozóan bámul engem, míg kihajtogatm a lap mind a négy sarkát. Aranyszínű szemeim elkerekednek a csodálkozástól.

Tendou valahonnanszerzett magának egy térképet.

Életben maradt játékosok száma: 19

Halottak: 5 ━ Azumane Asahi, Kyotani Kentarou, Ennoshita Chikara, Kinoshita Hisashi, Inuoka Sou

(Most jó lány voltam, és senkit nem öltem meg ebben a fejezetben!^^ De majd a köviben...)