Daishou sajnos az ingemet is tönkretette, de ezzel ráér később foglalkoznunk. A kettévágott anyag arra jó, hogy ideiglenes sebkötözőnek használjuk, mert jobb opciónk egyelőre nincs.

- Nem akarom elrontani a hangulatot – kezdem óvatosan, míg Kenma bevizezi az egyik rongydarabot -, de mi a halál van Sunával? Mikor legutóbb láttam, még magánál volt.

- Ó. – Kenma aggodalmas pillantást vet a fiúra, aki olyan mozdulatlanul fekszik, mint egy hulla. – Ő csak... kapott egy kis altatót.

- Heh? Mégis honnan? – Kenma hirtelen nekinyomja a nedves ruhát a vérző homlokomnak, mire feljajdulok. – Aú! Ez fájt!

- Drámakirálynő – mormolja a szőke, mire önkéntelenül is elvigyorodom. Jó tudni, hogy még mindig úgy kezel, mintha mi sem történt volna, annak ellenére, hogy mi minden történt rövid távollétünk alatt. – Idejött pár kapitóliumi alkalmazott, hogy elvigyék a, izé, holttestet. Suna rájuk támadt, ezért lefújták valami gázzal. De biztos vagyok benne, hogy rendben lesz, ne aggódj.

Meglepetten nézek az alvó Sunára, és valami különös, beazonosíthatatlan érzés költözik a mellkasomba. Suna tényleg képes volt rátámadni a Viadal egyik dolgozójára? Le merném fogadni, hogy a hetvennégy év alatt ilyesmi még sosem fordult elő az arénában. Kíváncsi vagyok, hogy ezt benne fogják-e hagyni az adásban, vagy inkább kivágják, nehogy esetleg ötleteket adjanak a jövőbeni Kiválasztottaknak. Ha kiderül, hogy egy ilyen cselekedetet büntetlenül hagytak, az megnövelheti a későbbi lázadások esélyét.

Kenma letörli a vért az arcomról, de érzem, hogy a vágás újra és újra csípni kezd. Biztos vagyok benne, hogy elég széles a sérülés ahhoz, hogy ne gyógyuljon be egyhamar, de a Nekomatáéktól kapott kenőcsöt már teljesen elhasználtuk Bokuto és az én karmolásaimra.

Bokuto...

Nagyot nyelek, és igyekszem elterelni a gondolataimat a szürkehajú fiúról. Nagyon remélem, hogy nem kellett sokat szenvednie a halála előtt. Ha eszembe jut, hogy egyedül volt itt a barlang sötétjében, félve, lázasan, magányosan, és Kiyoko volt az utolsó személy, akinek az arcát látta, miközben minden élet elszállt belőle...

- Kuro? – Kenma hangja rángat vissza a valóság talajára, és gyorsan száműzöm a rémképeket az agyam egy távolabbi zugába. – Mi történt az arcoddal?

- He? Te is láttad, hogy Daishou megvágott.

- Nem ott. Hanem ez... - Kenma hideg ujjaival végigsimítja az arcomat a behegesedő karmolás mellett, amely végigszánkázik a szemöldökömtől egészen az állkapcsom éles vonaláig. Az érintésébe enyhén beleremegek.

- Elkapott egy mutáns – nyúlok én is zavartan a sebhez, amiről már majdnem sikerült megfeledkeznem. – Valld be őszintén, nagyon csúnya lettem?

- Fontosabb dolgok miatt is aggódhatnál, minthogy csúnya vagy-e – forgatja meg Kenma aranyló szemeit, és a mozdulat annyira ismerős, annyira kenmás, hogy önkéntelenül is felnevetek. – Például hogy milyen közel van a sérülés a szemedhez.

- Nos, azzal kapcsolatban...

- Igen? – húzza fel Kenma egyik szemöldökét várakozóan. Gyanúsan kerülöm a tekintetét.

- Nem igazán látok. Annyira. Vagy mondjuk úgy, hogy egyáltalán nem.

- Micsoda? – A fiú olyan döbbentnek tűnik, mintha nem is én vakultam volna meg, hanem ő. – Egyáltalán nem látsz erre a szemedre?

- Ja. – Magamra erőltetek egy kényszeredett mosolyt. – De nem számít. A Viadal nyerteseinek soha többé nem kell dolgozniuk. Ha hazamegyünk, egész hátralévő életemben csak a kertemben fogok ücsörögni, mint valami vénember, és nézem majd, hogy milyen gyorsan nő a fű, meg ilyenek. Azt fél szemmel is lehet csinálni.

- Ha te mondod... - Kenma áttér a mellkasom lemosására, és elnyomom a hirtelen rámtörő késztetést, hogy befeszítsem az izmaimat. Az a sanda gyanúm, hogy a fiú most nincs olyan hangulatban, hogy az ilyeneket értékelje. – Szerinted tényleg nyerhetünk?

- Nyerni fogunk. Már nincs sok hátra a Viadalból. – Már nincsenek sokan hátra, helyesbítek gondolatban. – Amint jobban leszünk, kitalálhatjuk, hogyan végezzünk Daishou-ékkal. Pár nap, és otthon leszünk. Kíváncsi vagyok, Levék milyen fejet fognak vágni, ha meglátják, hogy mindketten visszatértünk! És a szüleid is mennyire örülni fognak! Fogadok, hogy egy egész ünnepi menet fog minket várni, virágokkal meg lovakkal.

Kenma beharapja az alsó ajkát, és újabb, gyors oldalpillantást vet Sunára a szeme sarkából.

- Nem csak Daishou és Mika maradtak még életben...

- Akarod, hogy most megöljem? – Alkarjaimmal félig ülő helyzetbe tornázom magam, de Kenma határozottan visszanyom a földre. – Csak egy szavadba kerül.

- Ne! – rázza meg hevesen a fejét, kócos szőke tincsei ide-oda csapódnak. – Nem szeretném, ha megölnéd az egyik szövetségesed.

- Ő nem is volt a szövetségesem, csak Bokuto – sóhajtok fel fáradtan. Valahogy ez a fekvő pozíció eszembe juttattja, mennyire kimerítőek is voltak az elmúlt napok, és kényszerítenem kell magam, hogy nyitva tartsam ólmos nehézségű szemhéjaimat. Viszont attól félek, hogy ha most elalszom és legközelebb felébredek, Kenma már nem lesz mellettem, és kiderül, hogy ez a mai nap csak egy hosszú álom volt, és Kenma nem volt más, pusztán egy délibáb, kétségbeesett képzeletem szüleménye.

- De megmentette az életemet. Ha ő nincs, Daishou engem is megölt volna.

- Miért kell, hogy mindig igazad legyen? – nyögök fel legyőzötten.

- Mert kettőnk közül nekem jutott az agy.

- Hé!

- Nincs igazam? – mormog halkan, és meglátom a szája sarkában ülő halvány mosolyt. – Kitisztítottam a sebeidet, amennyire tudtam, de jobb lenne, ha szereznénk kötszert.

- Több mint a semmi. – Kenma rám teríti a saját kabátját, és beteszem a fejem alá a táskámat, hogy viszonylag kényelmes helyzetbe kerüljek, bár így is lefogadom, hogy úgy elalszom majd a nyakamat, mint a fene. – Ha már a szövetségeseknél tartunk... miért tűnt az előbb úgy, mintha Oikawa lenne a te szövetségesed?

Kenma nagyot sóhajt, majd sorsát elfogadva nekidől hátával a barlang göröngyös falának, és a semmibe mered.

- Az egész úgy kezdődött, hogy...

Kuroo-nak nem kellett sok idő ahhoz, hogy elaludjon, és mivel Suna is még mindig ki van ütve, egyedüliként maradtam ébren. Különös nyugtalanság tör rám, mert hirtelen nem tudom, mihez kezdjek magammal. Ahogy bejárom a kis barlangot, és benézek hátra, a szűkebb mélyedésbe is, rájövök, hogy ivóvízen kívül nem sok mindenük van. Ételük konkrétan semmi, de ami jobban aggaszt, hogy nincsenek sebtisztításra és sebkötözésre alkalmas felszereléseik sem. Nem akartam Kuroo-t még jobban aggasztani, ezért nem mondtam neki, hogy elég mély a homlokán húzódó vágás, de ha nem tapasztjuk le valami megfelelő anyaggal, ami alkalmas a vér beszívására, akkor csúnyán elmérgesedhet a sérülése. Eszembe jut az Oikawáék búvóhelyén felhalmozott megannyi készlet, és egy nem túl okos ötlet kezd el a fejemben gyökeret verni. Mi lenne, ha kihasználnám a fiúk álmos állapotát, és visszamennék az üregbe, amíg nincsenek maguknál? Ha Kuroo ébren lenne, biztosan ragaszkodna ahhoz, hogy elkísérjen, de már így is túl sok kockázatot vállalt ahhoz, hogy megmenekítsen. Annyi mindent tett már értem, itt az ideje, hogy viszonozzam a szívességet.

Sajnos az egyetlen táskánk éppen a barátom kócos, fekete haja alatt nyugszik, de biztos vagyok benne, hogy találok majd egy üreset Oikawáék üregében, ezért üres kézzel indulok útnak. A nap már lefelé járja útját, és a pasztellkék ég egyre sötétebb árnyalatot ölt, miközben útnak indulok a folyómeder mellett. A kígyók fáradhatatlanul sziszegnek és tekergőznek, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy a Játékmesterek valami olyan fajt hoztak létre, amiknek nem kell sok alvás, mert akárhányszor csak láttam őket, éberen csillogtak apró szemeik. A jobb lábammal óvatosan bicegve, lassan haladok felfelé az emelkedőn, és közben feszülten hallgatózom, felriadva a legapróbb neszekre is, és meredten figyelek, hátha meglátom valahol Mikát és Daishou-t, habár biztos vagyok benne, hogy ők is visszavonulót fújtak a mai összecsapás után. Kuroo elmondta, hogy valamennyire sikerült megsebeznie az íjász lányt, de mivel nem hallottunk újabb ágyúdörrenést, nem lehetett annyira súlyos a sérülése. Talán ahhoz viszont ez is elég, hogy egy ideig meghúzzák magukat – de mivel Hivatásosokról van szó, nem merek hiú reményeket kergetni. Előbb vagy utóbb le fognak minket vadászni, hogy véget vessenek a Viadalnak, és mint körzetük két nyertese hazatérhessenek. Ki kell használnunk, míg nincsenek erejük teljében, hogy keresztülhúzhassuk a számításaikat. Habár Iwaizumi és Oikawa eldobták a tervünket, és inkább azt választották, hogy engem próbálnak meg kiiktatni, talán Kuroo és Suna hajlandóak lesznek követni az elképzeléseimet. De mivel nem ismerem Sunát, nem tudhatom, hogy be merné-e vállalni ezt a kockázatot. Meg kell várnom, míg magukhoz térnek, és felvázolni nekik is az őrült tervemet.

Már szinte teljesen besötétedik, mire lassú bicegésemmel odaérek a hatalmas, ágaival a földet söprő fűzfához. Szerencsére sem ember, sem mutáns nem állta utamat, amiért hálát adhatok az égieknek. A gyökerek közt megbújó sötét lyuk némán, üresen tátong, és némi erőgyűjtés után lecsúszom az alagúton át. Ezúttal sikerül nem eltaknyolnom, mikor földet érek, és a szememet hozzászoktatva a sötétséghez körülkémlelek, de egyetlen gyanús árny sem mozdul felém, amit jó jelnek veszek. Megtalálom az egyik hátizsákukat, mert szerencsére nem vitték el mindkettőt, mikor a farakásokat mentünk összeállítani, aztán rábukkanok a sajátomra is, amiben Tendou korábbi cuccai vannak, és mérlegelni kezdek. Kuroo-éknak csak egyetlen takarója van, ráadásul a barátomnak már a kabátja és inge is odalett, ezért mindenképp kell vinnem valamit, amivel éjszaka melegen tudja tartani magát. Tendou pulóvere és hálózsákja mellé bedobom Iwaizumiék egyik takaróját, amivel az én zsákom teljesen meg is telik. A másikba válogatás nélkül dobálom be a konzerveket, aztán némi kutakodás után találok egy éjjellátó szemüveget és zseblámpát is, amiket szintén beerőszakolok a megmaradt helyekre. Az Oikawa karjára használt gézkötegek a nadrágzsebeimben landolnak, és a biztonság kedvéért a megmaradt fájdalomcsillapítókat is elrakom – ki tudja, mikor fog még a hasznunkra válni. Tendou kését, amit a fiúk már az elején elkoboztak tőlem, feltűzöm az övembe, és búcsút veszek a helytől, ami két napig a börtönömként szolgált.

Következő utam az összecsapás helyszínére vezet, a tisztásra. A sötétben elég ijesztőek a hajlongó bokrok és susogó fűszálak, de lenyelem a félelmemet, amíg átfésülöm a terepet. A nagyobb vérfolt jelzi Oikawa halálának a helyét, és hamar rálelek az általam elejtett szigonyra is. Nem csodálom, hogy Daishou-ék nem vitték magukkal, nekik valószínűleg bőven van elég fegyverük a Bőségszaruban, főleg most, hogy senki mással nem kell rajtuk megosztozni. A fegyvert magamhoz veszem, mert ha jól láttam, Kuroo-nak és Sunának sincs pótfegyvere, de Iwaizumi tőrére nem sikerül rábukkannom. Valószínűleg elveszhetett valahol az aljnövényzetben, miután Kuroo nekidobta Mikának.

A sápadt hold világítja meg magányos utamat, amint az ösvényen visszabandukolok a táborhelyünk felé. Félúton megtorpanok, és nem törődve a fejemben felhangzó, tiltakozó kiáltásokkal (a hangok kísértetiesen hasonlítanak Kuroo-éra), irányt változtatok, és áruló lábaim egyenesen az oroszlán barlangja felé visznek. Ahogy egyre kijjebb érek az erdőből, négykézlábra ereszkedem, hogy bennmaradjak a bokrok takarásában, és amennyire csak tudom, megközelítem a Bőségszarut.

Hason fekve kukucskálok ki a levelek közül, és rögtön megpillantom a narancsosvörös lángokban táncoló tábortüzüket. A kőlépcsősor aljában, távol a fából készült templomtól rakták meg a tüzet, ami megvilágítja az Első Kőrzetiek üldögélő alakját. Valami botokra felszúrt ételt sütögethetnek, de ilyen távolságból nem tudom kivenni, hogy pontosan mi lehet az.

Ha bárki más lenne olyan bolond, hogy a nyílt színen gyújtson be, akkor biztosan levadásznák, de ők jól tudják, hogy nem kell támadástól tartaniuk. Az önbizalmuk és a félelmük hiánya majd még a javunkra válhat. Biztos nem számítanak egy meglepetéstámadásra.

- Meddig fog ez tartani? – Mika hangját felém hozza a feltámadó szél, és a hidegtől végigfut a borzongás a testemen.

- Szerintem pár perc, és kész lesz.

- Nem a vacsora – javítja ki magát a lány. – A Viadal.

A felugró lángnyelvek árnyékok táncával vonják be Daishou éles metszésű arcát.

- Már nincs sok hátra. Még ezt a pár napot bírd ki. – Látom, hogy óvatosan átkarolja a lány alakját.

- Nem bírom tovább... Haza akarok menni. – A hangja meglepően kislányosra változik. – Mindenem fáj, Daishou.

- Tudom, de mivel megsebesültél, ezért-

- Nem számít. Inkább essünk túl rajta minél előbb. Annyira azért tudok mozogni, hogy legalább az egyiküket megöljem. Ha te végzel a másik kettővel, akkor vége lesz.

- Biztos vagy benne? Ha elkapnak...

- Nem fognak – mondja Mika magabiztosan. – Hiszen megvédjük egymást, ha kell.

- Csak nem szeretném, ha ilyen közel a célhoz rontanánk el.

- Nem fogjuk, ígérem, csak vessünk már véget ennek!

Egy ideig csak a tűz ritmustalan pattogása hallatszik. A végtagjaim zsibbadni kezdenek, de egyelőre nem merek mozdulni.

- Rendben. Holnap éjszaka támadunk. Ha Kiyoko igazat mondott, akkor tudjuk, hol keressük őket.

A szívem őrült ütemben kezd kalapálni, de igyekszem megregulálni a légzésemet. Habár szinte kizárt, hogy észrevegyenek, nem akarom még a legkisebb zajjal sem felhívni magamra a figyelmet. Daishou feláll, hogy levegye a nyársakat a tűz felől, és elfoglaltságát kihasználva elkezdek kúszni visszafele. El kell mondanom Kuroo-éknak, hogy mit hallottam, mert ezek szerint kevesebb pihenőidőt hagynak az ellenfeleink, mint azt elsőre gondoltuk volna. Tudják azt is, hogy hol bujkálunk, ezért ha el akarjuk kerülni őket, már csak egyetlen éjszakát tölthetünk a barlangunkban, aztán tovább kell állnunk.

Amint tisztes távolságra érek a Bőségszarutól, kocogni kezdek, és nem sokkal később vissza is érek a búvóhelyünkre. Félrerántom az indát, és szembetalálom magam Kuroo és Suna talpon álló, kiabáló kettősével.

- Nem, nem láttam, hogy hova ment, hiába kérdezed meg tizedjére is! – mordul rá Suna a fekete hajúra, mire zavartan megköszörülöm a torkom, hogy véget vessek értelmetlen veszekedésüknek. Kuroo szemei tágra nyílnak, majd erősen megragad a vállaimnál fogva.

- Mégis hol a francban voltál, Kenma? Mikor felkeltünk, hűlt helyed sem volt! Már azt hittem, hogy...

- Sajnálom, hogy nem szóltam – mondom lesütött szemmel, mert tudtam jól, hogy bajba fogok kerülni emiatt. Óvatosan leemelem a hátamról a két zsákot, és Kuroo kezébe nyomom őket. – Amíg pihentetek, elhoztam pár dolgot Oikawáék bázisáról. Úgy gondoltam, hogy jól jöhetnek.

- Meg vagy húzatva? Egyedül odamentél? Pár órája még a Hivatásosok is ott lebzseltek! Meg is halhattál volna!

- De nem haltam meg – vitatkozom, mire Kuroo halántékán vészesen rángatózni kezd egy ér. – Vigyáztam, oké?

- Nem, nem oké!

- Erhm... - Suna kínosan köhint egyet. – Mi lenne, ha mindannyian kicsit lenyugodnánk?

- Te csak ne szólj bele...

- Jó ötlet – vágok Kuroo szavába, és kikerülve hápogó alakját lehuppanok a földre. – Azt javaslom, hogy először vacsorázzunk meg – igen, hoztam ételt is, köszönöm a kérdést – aztán pedig elmesélem, hogy mire készülnek Daishou-ék.

- Hogy érted, hogy mire készülnek Daishou-ék? – Kuroo megáll felettem, és fenyegetően pislog le rám. – Mégis honnan tudnád, hogy mire készülnek?

- Umm... lehet, hogy véletlen kihallgattam őket, amikor a Bőségszaru mellett sétáltam el...

- KENMA! Esküszöm, hogy egy napon miattad fogok szívrohamot kapni.

- Izé, bocsi. Akkor ehetünk végre?

Életben maradt játékosok száma: 5

Halottak: 19 ━ Azumane Asahi, Kyotani Kentarou, Ennoshita Chikara, Kinoshita Hisashi, Inuoka Sou, Sarukui Yamato, Goshiki Tsutomu, Nishinoya Yuu, Tanaka Ryuunosuke, Aone Takanobu, Terushima Yuuji, Ushijima Wakatoshi, Miya Atsumu, Tendou Satori, Akaashi Keiji, Iwaizumi Hajime, Oikawa Tooru, Bokuto Koutarou, Shimizu Kiyoko

Remélem mindenki sejti, hogy mi fog következni..:/